Csorba Béla
Galambos Misi, Ződ Kicsi, Csókos Panna és a többiek

(Schiller drámahőseitől a népi képzeletvilágig a kártya ürügyén)

Az unalmas, lassan múló téli esték egyik mái napig népszerű, felnőttek által is gyakorolt szórakozása a kártya, falun, városon egyaránt. Ennek ellenére KÁRTYA és KÁRTYAJÁTÉK címszavakat hiába keresünk az ötkötetes Magyar Néprajzi Lexikonban, de nem találjuk egyéb reprezentatív néprajzi kézikönyvek névmutatójában sem. Részben azon a tévhiten alapulhat ez az érdektelenség, hogy a kártya, úgymond, nem eléggé népi jellegű, inkább urak passziójából vált polgári szórakozássá. Ami a játék hajdani úri jellegét illeti, abban van is valami történetileg hiteles, tény ugyanis, hogy Magyarországon a parasztoknak, jobbágyoknak 1588-ig tilos volt kártyázniuk. A mögöttünk hagyott század kilencvenes éveiben azonban megtört a kártyával szembeni szakmai érdektelenség is: 1990-ben Kecskeméten, egy évvel később pedig a budapesti Néprajzi Múzeumban állítottak ki magyarországi játékkártyákat, sőt nemzetközi játékkártya mini-szimpóziumot is tartottak. A néprajzkutatókkal szemben a kulturtörténészeket jóval korábbtól foglalkoztatja a kártya, mindenekelőtt annak ikonográfiája: Kolb Jenő a magyar és külföldi kártyafestésről már 1939-ben monográfia értékű könyve adott ki, amit több mint negyven évvel később követett Zsoldos Benő kártyatörténeti zsebkönyve. Ebből tudjuk, hogy a mai kártyához hasonló játék már 1120-ban ismert volt Kínában. Eredetileg papírpénzekkel játszották (tehát szerencsejáték volt), de mivel a bankók hamar elrongyolódtak, egy idő után a pénzeket lapokra festették. Nálunk a Hunyadiak korában terjedt el a játék, feltehetően a minden újra fogékony, kalandorszellemű reneszánsz Itáliából. Annyi bizonyos, hogy Kapisztrán János több prédikációjában is ostorozza, ami az új szenvedély elterjedtségét látszik bizonyítani.

Az ún. magyar kártyán látható sorozatjelek Németországban alakultak ki a XV. században, és a négy társadalmi rendet voltak hivatottak jelképezni. A piros szív a papságot, a zöld levél a polgárságot, a makk a parasztságot jelképezte, a nálunk töknek nevezett szín pedig (amely egyébként a vadászsólymok nyakába akasztható kis csengőt, vagyis úgynevezett pergőt ábrázol, s nem konyhakerti vagy szántóföldi növényt) a nemesség szimbóluma volt.

A magyar kártya lapjainak egy részén látható figurák, tájképek és jelenetek ihletője tulajdonképpen Schiller 1804-ben keletkezett Tell Vilmos c. drámája. Schiller egy XVI. századi svájci krónika alapján emléket állított a szabadságszerető svájci népnek, méghozzá nem minden aktuálpolitikai felhang nélkül. 1308-ban Tell Vilmos és társai ugyanis Habsburg Albert és vazallussai ellen fogtak fegyvert. Közismert, hogy a Habsburgokat nemcsak Schiller nem kedvelte, de hasonlóan gondolkodtak a Lajtától keletre is. A Tell Vilmos hamarosan népszerű lett Magyarországon, 1827-ben a kolozsvári színház is bemutatta, s három év múlva a dráma több kulcsfigurája Schneider József pesti könyvkereskedő kártyalapjain kelt új életre. (Ezeket az ábrákat korszerűsítette később a máig ismert Piatnik cég, és terjesztette el szerte Közép-Európában.) A magyar kártyán megörökített figurák azonban - szemben a Magyar Szó egyik tavalyi számában olvasható cikk állításával - nem mind szabadsághősök. Gondoljunk csak a piros felsőként ismert Gessler Hermannra, Schwyz és Uri tartományok császári helytartójára. Schiller a III. felvonásban azt az utasítást adja, hogy "lovon, öklén sólyommal" kell megjeleníteni. A sólymot viszontláthatjuk a kártyalapon is. A Bácska magyar népe - minthogy nem sok alkalma nyílott solymászni - a fehér vadászrárót sokkal szelídebb szándékú madárnak nézte, s el is nevezte Gessler-piros felsőt Galambos Misinek. Itt jegyzendő meg, hogy véleményem szerint a Habsburgokat kiszolgáló helytartót nem véletlenül tették meg éppen piros felsőnek, hiszen elvileg lehetett volna zöld vagy tök is. Csakhogy a XIX. század elején az osztrákok jelképes színének a piros számított és számít ma is, miután kiszorította a sárga-feketét, amit az uralkodóházzal hoztak összefüggésbe. Nemcsak Gesslert kapcsolták az osztrák színhez, de ehhez a jeltartományhoz sorolódva kerültek megrajzolásra az osztrákok hatalmát szimbolizáló svájci várak is, lásd a piros kilencest és a piros tízest!

Visszatérve a mintául szolgáló drámai alakokra, meg kell állapítani, hogy nem volt szabadsághős a makk alsón látható csatlós, Harras Rudolf sem. A többiek viszont igen. Valójában kik is ők? Mindenekelőtt a makk felsőn látható Tell Vilmost kell megemlíteni legfőbb attributumaival, bal kezében számszeríjjal, jobbkezében nyíllal. Tellt (mármint a kártyabelit) vidékünkön Makk Öregnek, de Botosnak is hívják, ámbár ez jobban ráillik a tök felsőn látható Stüszi vadászra, aki csak a magyar képzeletvilágban változtatott foglalkozást, Schillernél ugyanis még csősz volt, ezért rajzolták meg bottal jobb kezében, míg balkezét esküre tartja. E lap magyar neve vidékünkön Tök Putyi, Tök Filkó, sőt elvétve Botos is. Visszatérve Tellre, őt még két lapon viszontláthatjuk: a piros nyolcason Tell a háborgó tavon egy csónakot irányít, utalás ez arra a jelenetre, rögtön a dráma elejéről, amikor a vadász megmenti az üldözött Baumgartent. A piros nyolcas neve egyébként Dél-Bácskában Csónyakos, sőt Temerinben még Csónakos Vecának is hallani, talán mert szoknyának vélik Tell rövid, buggyos nadrágját. De ugyancsak Tellt láthatjuk a tök nyolcason is, amint Walter fiával éppen feleségétől, Hedvigtől búcsúzik. Hedvig éppen búcsúcsókot nyom Tell szakállára, aminek eredményeképpen a temeriniek mai napig Csókos Pannának nevezik. A szabadságharcosok táborában még ott találjuk Tell Vilmos apósát, Fürst Waltert (zöld alsó), Reding Itell főbírót, amint a II. felvonás második színének szerzői utasítása szerint "kardjára támaszkodva áll" a Rütli-réten, a svájci kantonok szabadságküzdeme kezdetének mítikus helyén. És ehhez a táborhoz tartozik Kuoni, a pásztor (piros alsó) és Rudenz Ulrich lovag (zöld felső), aki némi ingadozás után áll véglegesen svájci vérei oldalára. Különben e lovag a Bácskában Ződ Kicsiként is ismert. Utóneve -- némi áttétellel -- valószínűleg visszavezethető a latin filius-ra (jelentése: valakinek a fia), amelyből egyébként a magyar felső jelentésű filkó is származik.

Schiller drámájának más színhelyei, rekvizitumai és jelenetei is helyet kaptak a kártyalapokon. A zöld nyolcason például az első felvonás kezdőképét láthatjuk: a "Wierwaldstaetti-tó magas, sziklás partját" a Haken "felhőövezte csúcsaival". De a piros kilences ábráján sem nehéz ráismernünk az altdorfi várra a tetejére kitűzött helytartói kalapról. A piros hetes azt a jelenetet ábrázolja, amikor a lovagló Gesslert a küssnachti mélyúton Tell nyila eltalálja. Figyelemre méltó a tök kilences ábrája is: leginkább sírhalomra emlékeztet, mellette póznára tűzve Gessler kalapja. Talán egyszerre utal ez a dráma (és a legenda) kulcsmozzanatára (a póznára tűzött kalap megsüvegelési kötelezettsége robbantotta ki a lázadást), de egy régebbi német kártya (a tök hatos) illusztrációjára is, amely síremléket ábrázolt, s ilyen rajzok olasz kártyákon még mindig láthatók.

A királyok (csikók) és az ászok (disznók) bekerülése a magyar kártyába viszont nem előzmény nélküli., előbbiek a XVI., utóbbiak a XVIII. századtól fogva előfordulnak kártyafigurákként.

Végezetül pár szót arról is, miért nevezik nálunk az ászt disznónak. A magyarázata az, hogy a XVI-XVII. században ötvenkét lapos kártyacsomagokat használtak, s a számozott lapok nem héttől, hanem egytől terjedtek tízig. Ekkoriban még ász nem volt, a legerősebb lapnak a király számított. Az egyes (majd később a kettes) értékű lapokra vaddisznót rajzoltak. Minthogy e lapok nagy ütőértékűvé váltak a különféle játékokban, ezért egy idő után az úgynevezett fejes kártyákhoz sorolták őket. Az újonnan kapott nevet megtartották a harminckét lapos kártyáknál is, noha annak eredetéről a használók általában mit sem tudnak. Különben maga az ász szó a hajdani egyes pontértékre utal (eins). Régi magyar kártyanyelvünkben egyszemnek is hívták. (Szem alatt a kártyaszín jelét - szív, levél, makk, tök - értették.) Bármilyen hihetetlen, de a szerbek és horvátok között az ász szinonimájaként használt kec is ennek a régi magyar névadásnak az emlékét őrzi. Petar Skok horvát-szerb etimológiai szótárának tanúsága szerint a magyar "két szem"-ből származik, s minthogy a kettes értékű lapon, vagyis a kétszemen is gyakran vaddisznó volt, világos, hogy miként vált a kec a magyar disznó szinonimájává. Innen már egyenes út vezetett a diáknyelvig, amelyben e magyar eredetű szerbhorvát kifejezés máig az elégtelen osztályzatot jelenti. Ma ez az egyes, de korábban a kettes, azaz a "kétszem" volt.