A hívószöveg hiányában, érthetetlen láthatatlanságában még Titeket sem szólítalak meg, Barátaim: tudtom és tudtotok nélkültörténő vizslatás, amolybé emlékezet nélküli sebesség, sebesség mint déja vu, áttérés az idők olyan ritmusbeli vizsgálatára, mely olyan mámorosan kitörölhetetlen, s egyben megfoghatatlan, tetten érhetetlen akár a test, mely kikezdésében, látható-gátlásában, gátló-láthatóságában: árulkodik.
Kontra Ferenc a Kilátót írásainkkal szeretné megtölteni, azután még a kérdések hiányában csakis a műanyag-leütések kísérőzörejét tudnám egyelőre veletek megosztani, s egyben bejelenteni, hogy önmagammal való egyet-nem-értéssel fordulok hozzátok.
*
Az idő-beni megfejthetetlen ám mégúgyis átélt sziporkázásban, a saját emlékeztetésemre idehívott szétbomló-együttes (együvé tartozás), a tériesített idő-bálvány, az alfabetikus kód elodázása, és meg-nem-emlékezés letűnt, ám lassan-lassan megfejthetetlen, felülírt alkalmazkodása ebbeni kitaszítottság-kiszakítottság - hoz, ez az, ami minduntalan kéreget belőlem, de nem megront.
Az időről beszélni, írni, a sebességet meghatározni a fizikustól és filozófustól eltérítve, így aztán MonMit és SkinUron szeretne.
Határtalan pislogásban, abból megindulva, hogy a múló-ról bármindemű nyomot hagyni, széltoló, ám mégis következetes, emberi ritmus-váltással értelmezhető; azzal a radikalizmussal szembekerülni, mely különböző tartamokként kellene, hogy számbavegye magát a teret, magát e sorokat [mely mosolytcsalóan (bár paradox módon statizált, strukturált, ellenben mégis előreláthatatlan - s ez az ami megfog benne -) maga a JÁTÉK, a sükeTTelefon], a nem-tudnóm hováMeddig-vezető kérlelhetetlen, a mégis csaló nem-a-valóságot SZEMlátomást érzékelő, megélő illat, egy gyűrött papíron növekvő torzszülött, kedveséért rajongó cselekedetről kérlel, ÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍÍRJ.
Az előhívás, tehát, Barátaim meg-nem-történt, meg-nem-történhető, számomra egyszerre a kikérdezésre sem válaszoló piknoleptikus roham, mely aképpen éled, s kántál majd igazind fejem-ben, fölött, amiként - s amely újabb harapós paradoxális önveszejtéssel sújt, s válik olyan emlék nélküli emlék emlékeztetőjévé - a válaszra késztető sorok-aim (önreferencia) referencianélküliségükben magukban a Másikban öltenek (megjegyzés: az öltenek szót is tessék kiirtani) , találkoznak Önmaguk? allotrópiájával.
TextuaLips
*
Nem tudom, mire gondolsz barátom. És az sem biztos, hogy azzal, hogy meg szeretnélek érteni, közelebb kerülök hozzád, vagy a soraidhoz. Bár érintem: erősen koppan körmöm a monitoron. Benne vagyok: pislog a kurzorom a soraidban. Meg törögetem is: agyfacsaró elektronikával kezdem ki. Milyen sebességre képes a test, ha a high-tech erőszak gyorsítja? Nem égeti már a bőröd ez a haladás?, nem fájnak bele a csontjaid abba, amit leírsz? Mintha más sebességgel haladnál mellettem. Vagy inkább azt érzem most (és pont ez az, amit lehet, nem kellett volna meghívnia a szövegednek), hogy egymástól különélő (vajon milyen távolságra?) grammatikák súrlódásában értünk csak egyet, és így van ez minden esetben, Igaz?
Efelé tartana az új analfabetizmus, az írás és olvasás képtelensége, a nyelv kudarca?!
Szóval pislantok csak néha, ide-oda, ahogyan kéri is a szöveged. Szinte már mondja.
Lekapcsolódok. Hajnali órák. Egy Tipper és Fine Cut Bodies mix szól a Chi szerveréről. Finom zörejek, lassan kavarognak, majd összeállnak, gépi ébredezés. Nesztek: http://www.chi-recordings.com/zenek/mixek/radio/AAD/AAD_20030801.ogg
Szeretem, amikor úgy bánunk az eszközökkel, mint a testünkkel. Szeretem nézni is (Perverznek születtem, de nem én tehetek róla), ahogyan kövérednek az emberek a domború képernyő előtt. Mindig elcsodálkozom, valószínű az ilyen ember nem érti a DNS üzenetét (Timothy Leary). Nem hajol elég mélyre. De ezek a fiatal csillogó szemű (többnyire) magyar (!) suhancok, most mindenkit levernek ezzel a muzsikával. Olyan dolgok kerülnek ki a kezük közül (vagy épp nem is eresztik el igazából, már "összenőttek"), hogy szétállnak a füleim. Úgy érzem, most nagyon eltalálták. Ez az, amikor úgy sokan összekacsintanak. Mindig örülök, ha kivirágzik egy új köznyelv. Jó ott lenni. De félek is, fénysebességgel söpörnek keresztül rajtunk a múló hóbortok; teljes szubkultúrák születnek egyetlen éjszaka alatt, pár hónapig virulnak, s aztán végképp eltűnnek. De hát, elég messziről nézve, minden csak pár hónapig virul.
Vanger
*
Én meg? Én meg mindenhol ott vagyunk. mindenhol: ha csak nyomokban is, de úgy is teljes egészében, a teljes-egészében-ottlevésre törekedve. mindenhol: a még-megnemértés és a még-megnemértettség között elterülő időintervallum, -ok sebességingadozásának édes, majszolni-, mosolyogva élni vágyó agyarütközésében.
A Fly apai kezének gyengéd érintései által bepólyázott bébi felsírásának pillanatában, első átölelőjének gyermeki ujjongását látva folyni kezdtem, és azóta is megszűnni nem akaró kielégülgetés kísér, nem tagadom.
mindenhol: a pólya megtörésétől kezdve az én gyermekünk gőgicsél. A fejekben, megállíthatatlanul. Erős, életre termett.
Átrejtjelezett aggyal lessük a történések burjánzásában beálló állandótlanságot, amit mi gerjesztünk, ami önmagát is involválja.
"Átszellemült átlényegülésben gerjedt átdimenzionálódottság"-unk magyarázható, védhető, mégis egyszersmind annyira magától értetődően belénk ivódott tényező, hogy nyugodtan tovább léphetünk.
Csatasorba állítódott a perpetuum mobile.
*
mindenhol: ez úgy lehetséges, hogy elfojthatatlan szerelem szülötte. Én szeretjük egymást.
Török
*
Engedelmeskedni a nyelvtani szabályoknak, ám közben hagyni, hogy a jelentés finoman csillogó aranyporként lepje el a szövegtest felületét.
*
Az olvasás és az írás folyamatában a kidolgozott értelmek - mozdulatlanságot mímelve - kényelmesen lakják be az érzékelés és az értelmezés terét. Élesnek tűnő kvázi-határaik különböztetik meg egymástól az önidentikus jelentést, a szöveg arcát és a környező világot, a hőn áhított jeltárgyat, amit a tekintet vizslatni próbál. A kellemes és izgató érintésű bőr azonban leválik az arcról, és gépies pontossággal kétdimenziós, síkformát vesz föl. A fedetlenül maradt orrcsont körül kéken pulzálnak az erek. A szem lecsukódik.
*
Kedves TextuaLips, most, hogy a méhszáj kinyílt, s véres/nyálkás gyermekünknél végre kezdetét vette a nyilvános születés folyamata, mely a számszerűen kifejezhető befogadások megsokszorozódását ünnepli, azt írod, hogy hívószöveg hiányában csakis a műanyag-leütések kísérőzörejét tudnád egyelőre velünk megosztani. Rádöbbensz és be is mutatod, hogy különböző (időbeli) tartamokként kellene számba venni magát a teret, és soraidat is, melyek paradox módon statizáltak, strukturáltak, ám szüntelen történő térbeli el- és átrendeződésük előreláthatatlan; s ez az, amit játéknak nevezel.
*
A boríték antiszeptikus tisztasága mozgásra ingerli a felületen komputált aranyport. A konstrukció időtermészetének és konkrétan az olvasásnak a hatására a levélbe plántált gondolat és az olvasói arc közti határ fölszívódik. A síkforma arcbőr feszessége engedni kezd, s érzéki felületlibbenésekkel rátelepszik a fedetlen orrcsontra, a kéken lüktető erekre.
*
Kedves TextuaLips, MonMit és SkinUron társa, a nyelvtan vasrácsozatként működő szabályainak figyelmen kívül hagyása ismét csak tériesítő magatartást, bőrkifeszítést von maga után, s a meg-nem-történhető előhívást már-megtörténtté változtatja.
*
A szövegarc, melyet méltán nevezhetnénk lényegnek (esszenciának) egy újabb jelentés kedvéért lakja be a teret, s szimulál hazatalálást. Az otthonosság illúziója természetesen csak ideig-óráig tud fönnmaradni, addig, míg a szövegtest felületén komputált aranypor lélegzetet vesz, megpihen.
*
Kegyetlen TextuaLips, kit a bódító por pazarlásával és az agrammatizmus bűntényével vádolnak, bár szétzilálod és leállíthatatlan mozgásban tartod a szövegarcot és a jeltárgy-világot elválasztó kvázi-határt, s a szétbomló együttes (a tériesítő idő-bálvány) letűntét ünnepled, levelednek célt és pontosan meghatározható, leírható hatást tulajdonítasz. Kizárólagos monológot, egyszemélyes gyötrelmet vállalsz, amely ki akar tisztulni, de a nyelv denotativitása iránti kétely mindegyre az üdvözülése útjába áll. Ha azonban a szövegarc-bőrnek mint önazonos jelentésnek a kétdimenzióssá feszülése egy újabb, magánál hatalmasabb arc vonásainak, domborulatainak csillogása, ahol ismételten bizonytalan határok disztingválják a testet és a szemlélőt (vagyis az olvasót), a nyelvi viselkedésnek nem csak az eredete, "a csupán mérhető, de soha meg nem mérhető" kezdete, oka oldódik föl a jelenhez fűződő "különös-játékos hanyatt-homlok menekedő viszonyában", hanem célja, hatása is teljesen kiszámíthatatlan, előreláthatatlan marad. Ez az - gondolom -, amit szintén játéknak vagy sükeTTelefonnak neveznél. Időlegesen statizált, strukturált soraid csakis a befogadás folyamatában válnak jelentővé. Sőt mi több: e-mailed a befogadáson kívül nem is létezik. Nincs. Csakis az olvasás aktusa ajándékozza meg temporális-kinetikus természetét némi térszerkezettel, szándékkal, jelentéssel és hatással.
*
Kedves TextuaLips, ki pástra léptél a nyelv termékeny aranyporáért, hogy összegyűjtsed mind a bódító matériát, és a szövegtest felületének legtávolabbi pontjaira hintsed a finoman csillogó jelentésszemcséket, -magvakat, azt írod, hogy hívószöveg hiányában csakis a műanyag-leütések kísérőzörejét tudnád egyelőre velünk megosztani. A válaszreakcióként megjelenő újabb szöveg előhívásának meg-nem-történése azonban beindítja az írás folyamatát, s a hiányt, a távollétet jelenlétté változtatja. A hívószöveg hiánya saját létének zálogává válik, s nyomában műanyag-leütések kísérőzöreje hallatszik.
*
A kellemes és izgató érintésű bőr leválik az arcról, és gépies pontossággal kétdimenziós, síkformát vesz föl. A fedetlenül maradt orrcsontra és a kéken pulzáló erekre a jelentés finoman csillogó aranypora hullik.
Beke
*
A másik szöveg
*
Mivel nem jutott vissza a kalaposemberke@freemail.hu címre a hívószöveg és az arra adott felelet, feltételezem, hogy ti sem kaptátok meg. Abban a reményben küldöm el mindenkinek ezt a másik szöveget, hogy talán ez célba ér.
Ez ugyanis már nem az a szöveg. A hálózaton bolyongó, csilingelő alfabetikus kódok helyett íródik, áll itt. Az eredeti szöveg szennyeződésként hánykolódik a virtuáltérben, arra várva, hogy jelentő felületként csapódjék ki egy monitoron, és értelem rendelődjék hozzá.
Hol van?
Meg szeretném találni az eredeti szöveget, amelynek csupán pótléka, gyengécske mása lehet ez a szöveg. Ez egy másik szöveg. A másik. Vajon miféle kapcsolat van egyáltalán a két szöveg között? Éppen csak annyi, hogy ez a szöveg nem az. Talán sohasem tér vissza és sebesen csapkodja a lineáris kódok sokaságát, zilálja szét a jelentettek struktúráját. Ez csupán azt a szituációt, annak a levélnek a sorsát magyarázza, amelyben a hívó szöveg és az arra adott felelet együtt útra kelt és valamilyen módon nem érkezett meg, nem jutott el a címzettekhez. Most a rendszer hulladékaként van mindenütt a pályákon, mint a DNS test zöld viaszának megpattant szilánkjai, nyomot hagynak. Az tehát egy hívó szövegre adott válasz lett volna, míg ez csak annak történetéről szólhat.
Ez az írás az utólagos előzetesség paradoxonába gyűlik, megelőzi időben az eredetit, és valamiféle átfogó-ellenőrző jelenléttel bír a hiányzó szöveg felett.
És ugyan miként, mennyiben igazibb, eredetibb az?
Lehetséges-e, hogy ez, helyébe lépve azzá lesz és a high-tech okozta véletlen során eltörlődik, elfedi egyik és másik, ez és az, elsődleges és másodlagos különbségét?
Ha netalán rábukkansz az elsődleges szövegre, amely a high-tech viharában reszketve száguld, küld el a címemre.
London fly
*
"Az autor mítoszában ott van az a feltevés, hogy a döntően fontos üzenetek "eredetiek", amelyeket a nagy emberek "belső" dialógus révén hoztak létre. A nagy autor magányosan alkot. Természetesen itt nem akarják azt vitatni, hogy a "nagy ember" is olyan kontextusban van, amelyből az őt tároló információk származnak. De azt fogják állítani, hogy az autor alkotó tevékenységekor valami teljesen új van jelen, a semmiből merül fel valami. Az autor mítosza eltorzítja azt a tényt, hogy az információ létrehozása egy dialógus. És ezt a tényt éppen a másolható információkról szólván nem lehet többé vitatni. Egy fénykép például a fényképész és a fényképezőgép (és még jónéhány kevésbé nyilvánvaló beszélgetőpartner) dialógusának az eredménye, és értelmetlenség e partnerek mindegyikét "autornak" nevezni. Az autorok, alapítók és alapítóatyák, Mózesek és Marxok (beleértve az isteni alkotót is) redundánssá váltak a dialógusok kibernetikai összefűzésének és a másoldáknak a fényében.
*
Információink csillagászati dimenziókat öltöttek, és már régóta nem tárolhatók az emberi emlékezetben. Ámbár növelhetjük emlékezetünk kapacitását és az információknak egyre nagyobb töredékét tárolhatjuk benne - az átlagember többet tud ma, mint amennyit a reneszánsz univerzális zsenije tudott -, mégis ésszerűbb az információkat mesterséges emlékezetben tárolni. Ráadásul az emberi emlékezet túlságosan lassú ahhoz, hogy nagy mennyiségű információt tudjon új információvá komputálni. A "data processing" gyorsabb a mesterséges tárolóból. Tehát a "belső" dialógusok inoperatívvá váltak. A "nagy emberek" nem tudnak már funkcionálni. Nemhogy nem szükségesek már nekünk az autorok, de nem is lehetségesek már.
*
Ehelyett azonban létre tudunk hozni "külső" dialógusokat, interszubjektív beszélgetéseket, melyek összehasonlíthatatlanul alkotóbbak, mint amilyenek a "nagy emberek" bármikor is lehettek. Laboratóriumi vagy munkacsoport-típusú dialógusokat, amelyekben az emberi és a mesterséges emlékezet össze van kapcsolva, hogy új információk szintézisét hozza létre. Ezek a dialógusok máris olyan mennyiségű új és részben felforgató információt hoznak létre, amennyiről és amilyenről a múlt nagyjai álmodni sem tudtak volna. És a telematizált társadalom egyetlen hatalmas ilyen típusú dialógus lesz ..."
*
Így beszél a nomadológia finom elméjű kidolgozója, Flusser, akit azért másolok ide nektek, drága Barátaim, mert hazudoznom és titkolóznom kell, rejtőzni-takaródzni, leplezni-tagadni, ami pedig mindjárt kibuggyan belőlem, de mégis erőt veszek magamon, mert tudom, ha ezalkalommal kitárom (monitor)ablakom, és az arcomba vág Cyberia kék szárnyú, jeges és tiszta hálószele, láthatóak leszünk, ahogyan hétfőtől látható az őrzött-oltalmazott, ropogó-tekeredő szépséges gyermek is. A boldogságról pedig nem illik beszélni. Legfeljebb ha úgy, hogy DNS-beli szövegeimet egy belőlük származóval érintem meg, amelyre helyenként ráismertek (ahogyan éppen érzett örömömben ráismerek az elmúlt hónapok keserűségére), összességében viszont talán elég új ahhoz, hogy élvezzétek. De legfőként, hogy visszaírjatok, mert növekednünk és duzzadnunk kell, még akkor is, ha ez most mindenki szeme láttára zajlik.
*
suttogó-akadálytalanul terjedő jéghideg cybercsönd, visszaigazolhatatlan irányból érkező fagyos, digitál-alfabetikus jelnyújtózás, a monitor reszkető sugárzásának tech-érintése, amelytől még borzonghat a test, szerelempettyé, nyelvhegynyi-forró ribizlibimbóvá keményedhet a sóhaj fölött emelkedő domborulat ízletes csúcsa, lüktethet-bugyoghat a kéjterjeszkedő citoplazma rizomatikus bio-tömege, membránközije ("A rizóma nem kezdődik és nem végződik, mindig középen van, a dolgok között, köztes-lény")
*
FaZer szövete húsrózsába süppedő ujjbegy, az érzékek zsibbatag-omló futó didergése, szekrétum-fürdés-szemérmesség, a jelenléttelenségbe tolakodó harmadik-hiány, gyöngéd sziderikus rítus, váratlan modemzúgás középen vagy ahol épp
*
a gyönyörtudat szubjektum-sokszorozó szépséges-erektív illúziója, a dromológia mindenütt-valósága, összezárt pillák magányrácsára vetülő további tapintás-emlékezet, maszkulinfeszesség, éjközeledés
*
simone neurózisa, a triptichon konceptuális többesszáma, érzékeny-bátor kimódolt elvetemültség, FaZer Lunájának kitárt indakarja, még egy csatolt, bár még bedolgozatlan fúzió-szöveg, izzó jégjáték, a deltoidusz szerelmi sérülése, ízlelhető virtuál-titok, szövegre váró kép, bonyolult táncra hívás, grafémákra áhítozás, a majdnem-ismeretlen affirmatív izgalma, gomba-delírium, olyan eltűnés
*
mint amikor egy hirtelen meggördülő vörösborcsepp a csípő alá csúszik, de megtalálja a fénylő nyomot hagyó ajak
Samu
