Nagy Farkas Dudás Erika
Férfi, egyedül

A szereplőkről ítélve, és amennyit egy villanásra láthatott a filmből, akciófilmnek vélte. A főszereplőnek látszó férfi azt kérdezte a másiktól, hogy tudja-e, mi a jó abban, ha az ember a padlón van? Válaszolt is azonnal: az, hogy onnét már csak fölfelé lehet. Nem nagy felfedezés, legyintve elkapcsolta a tévét, és arra gondolt, nincsen ebben a mondatban semmi eredeti. Hacsak... és itt elgondolkodott, kinyitotta a három napja odakészített sört, de bele se kóstolva tette le maga mellé a szőnyegre, ő pedig hanyatt dőlt a heverőn. A feje alá dobott két díszpárnát, szokásból a hátával fölfelé az egyiket, a pávásat, mert ki nem állta a sokszemű, széttárt farktollak miatt. Ezer szem befigyel az agyába, olyan. Az egyik lába lelógott, a másikat felhúzta. A padlóra kerülésre akart gondolni, vagy egy korty sört inni, úgy, félig fekve, de máris hallani vélte az asszony hangját, hogy már megint fekve iszol, eszel, aztán nem győzöm kiszedni az ingedből a foltot! Ettől ismét nedvesnek érezte maga alatt a heverőt, pedig már egy éve, hogy biztosan nem az. Gyorsan jött a mentő, vele a nőgyógyász. Egy törölközőt kért, hogy az ágyra terítse, ott akarta megvizsgálni a feleségét. Vértócsa maradt utána. Hetekig más dolga nem volt, naponta esett neki a kárpitnak, vizezte, súrolta, aztán száraz törölközőket, lepedőket nyomkodott az egyre terebélyesedő foltra. Borsószem kisasszony, a mese jutott eszébe, mert már fél méter magas is volt a halom, mégis érezte alatta a nedvességet. Ugrálva, magasról zuhanva ült rá, hogy minél mélyebbről szívódjon fel a vérrel és Domestosszal elkeveredett víz, de a száz éves törmelék elnedvesedett pora inkább belekeményedett az anyagba. Lószőr, tengerifű? Nem tudta, miből készítették a heverőt. Kárpitja díszes szegecsekkel lett rögzítve, rozsda fogta már itt-ott, de a kárpit az soha ki nem hasadó anyag... Naponta kihúzta a levegőre, szárította, szellőztette, és mire végre megszáradt, kórházszaga lett, ő pedig belenyugodott, hogy ez már örökre így marad. Amikor a nővére a heverő kicserélésére bíztatta, üvöltve utasította rendre, hogy ne merjen a heverőre ülni se, nem hogy a kicserélésén gondolkodni! Még soha sem kiabált a nővérével, de nem lett harag belőle, pedig később sem kért tőle bocsánatot. Ha gatyára vetkőzött, épp a feneke alatt érezte a keménységet, de volt, amikor már nem is gondolt rá, mert lassan épp olyan természetessé vált alatta, mint az asszony életében bármelyik közös szokásuk, mint például az, hogy hazaérve elvette tőle a kabátot, és adott egy puszit az arcára. A film főszereplője akár azt is kihozhatta volna a mondatból, hogy padlóra kerülni nem szégyen, csak ha ott is marad az ember... De nem ezt mondta, hanem azt, hogy onnét csak fölfelé vezet az út... Kereste a távirányítót, hogy újra bekapcsolódjon a filmbe, talán több, mint egyszerű üldözés, robbantás, lövöldözés. Mocorgás közben ismét megcsapta az orrát a folt kórházszaga, oldalra fordult, karjára feküdt, lelógó keze alig-érintése is elég volt, hogy a sör felbillenjen. Padlón lenni... az is egy élet, gondolta félálomban. A kiömlő sör? Holnap majd felitatja, kiviszi a szőnyeget, kicseréli, kidobja... az már teljesen mindegy.