"Virulensen virágzik a végzet"

Fekete J. József interjúja Deák Ferenccel

Január elsején született, ez engem azonnal Petőfire emlékeztet. Volt Önben valami petőfis elragadtatás, amikor a bánáti parasztcsalád negyedik gyermekeként elhatározta, hogy költő és író lesz? Egyáltalán, miként került az irodalom közelébe?

- Nem kell ahhoz valakinek Szilveszter napján/éjszakáján születnie, hogy petőfies lelkesedés, lobogás lobogjon fel benne. Apám a nagyréti tanyánkról szegény jó édesanyámat, akinek - elbeszélések szerint - már "álláig volt a hasa", szinte az utolsó órákban, méteres hóban és a szemet-lelket betemető hóviharban szállította be szánkón - szüleihez Magyarittabére, a Bega utcai Juhász-házba, ahol hamarosan, még a nap folyamán meg is szült engem. Bizony, ez nem 1938. január elseje, hanem 1937 legvége volt és ez az ómenszerű "talány" állandóan, főleg legénykoromban, első sikeres irodalmi zsengéim idején lett jó komposztja a fentebbi kérdésből is kihajtó, jóindulatú élcelődésnek, baráti csipkelődésnek, amit ma, ebből a távlatból egy kicsit kitüntetésnek is veszek. (Hadd kuncogjak magamon - zárójelben: például akkor, 1958-ban szenvelegve fogadtam a fentebbiekhez hasonló kérdéseket, hőbörögtem-háborogtam az ilyen petőfis szilveszteri inszinuációkra, mert ez már ekkorra "szerves" része volt nagy lázadásomnak: ".De hé, James Dean, mi lesz velünk? / Minket se szeretnek!" Istenem, hol volt ez akkor Petőfi soraitól - "...De ekkor száz kérdéssel / Állott elő anyám. / .Mert mindenik tükör volt / Ahonnan láthatám: / Hogy a földön nekem van / Legszeretőbb anyám!" - és a petőfiességtől? Fényévnyi távolságra, de nagyon közel a gimista, óvónőképzős és - általában - korombeli lányok szívéhez, ezért nagy beleéléssel tovább ripacskodtam még egy ideig. Mikor kiderült, hogy az egész bohóckodásom - meddő, nagyon gyorsan abba is hagytam.) Hogy Petőfi valóban nagyon hamar bekerült az életembe, huzatos gyermeki lelkiségembe, arról két érdekes emléket dédelgetek. Az elsőnek több előzménye volt, de a legjelentősebb az, hogy apró koromban sokat betegeskedtem, életemnek azt a részét ágyban és a tanyai nagy magányban töltöttem úgy, hogy minden adódó alkalmat kihasználva (főleg a tőlem 7 évvel idősebb bátyámat, Janit sanyargatva), iskoláskor előtt megtanultam írni-olvasni. Egyetlen könyv hívogatott állandóan a tanyai kicsinyke választékból: egy domborműszerű fedőlappal ellátott, alaposan megkopott külsejű, az 1848-49-es forradalomról és szabadságharcról szóló díszkiadvány. Az én első, és későbbi olvasatom szerint ez a nagy és tragikus történet Petőfivel kezdődött és a Petőfi haláláról készített rézkarccal végződött. Undorral olvastam azért mégis a könyvet az utolsó betűig: Kossuth politikai kijátszását, a tőlünk nem túl távoli Temesvárnál elszenvedett végzetes vereséget, Görgey árulását (Görgey Gábor, a kitűnő drámaíró, a "gyűlölt áruló" unokájával már a hatvanas évek végén barátokká lettünk, és - mint a nem régi találkozásunk alkalmával is - nagyot nevetünk ezen a kis, bugyuta történetemen), majd a vértanúk utolsó pillanatit... Későbbi, továbbfokozott Petőfi és a szabadságharc iránti "harsány" lobogásaimat anyai nagybátyám, Juhász Ferenc - pici koromban kényszermegoldásként egy rövid ideig "dajkám", pelenkázóm és állandó hasmenésem miatt átkozóm is - a következő szavakkal szakította félbe mindörökre : "Na, mi a tanulság? Hogy jó katonának fing a gyászindulója!" Ezzel ellentétben, vagy ezen élmények párhuzamában volt még egy esemény, ami bennem egyre gyorsuló érzelmi-értelmi pörgettyűt - ahogy ma és itt szívesen mondják: a búgócsigát tengelyében - egyenesbe hozott - egy egészen véletlen és Istentől kapott esemény volt. Amint már említettem: a nagyréti tanyán éltünk, onnan jártam be a magyarittabéi iskolába is. Elsős voltam, amikor Csala tanítónő megparancsolta mindannyiunknak, hogy hazafelé menet mindenképp menjünk el a Fekete János-féle vendéglőbe egy színdarab főpróbájára. Ma se lelem igazi nyomát a darabnak, de emlékezetem szerint PETŐFI A BÍRÁK ELŐTT volt a címe. Ez volt életem első színháza! Életem első színi eseménye! És Petőfi - az IGAZI -, olyan keményen, bátran, mokányul védte igazát a bírák előtt, hogy ezt halálomig el nem felejtem. Tudtam, de nem voltam hajlandó felismerni, hogy a díszmagyarba öltözött, villogó szemű (és csizmájú!) Petőfi Sándor nem más, mint a keresztszüleim idősebb fia, Makovics Bandi. Hangja, termete, megjelenése, göndör haja és szavaival "egybehangolt" szúró, hetyke bajsza olyan útravalót adott, amit aztán nem fogyasztani, de gyarapítani kellett, és tettem azt lelki boldogságomra. Teszem ma is. Számomra, aki a mindenkori SZÍNHÁZ elkötelezettje lettem, EZ a Petőfi jelenti ma is azt a szép, halálomig tartó csavargást meg a szülőfalumat, ahol valójában (számomra) kétszer is - megszületett Petőfi. Jóllehet ennek a másodiknak másodszorra - a múlt század derekán - sikerült Ausztráliába szöknie. Tudomásom szerint EZ a Petőfi soha többé haza, Ittabére nem jött, a Fekete-féle vendéglőt is rég lebontották, hát maradt az, ami - szerintem - a legtartósabban őrzi a legendát: az emlékezet. Talán sikerült kibontanom ebben a nem egészen rövid válaszomban azt, hogy mennyire volt petőfies elragadtatás bennem, amikor lassan a kemény eltökéltségig jutott az a mindent vállalás, hogy költő, író legyek. Büszkén mondom ezt, mert ebben a magunkfajta eltökéltségben sokan voltunk társak. Ahogy most erre az alkalomra összerakom a zavaros évek, évtizedek által tépdesett képet, az olvasható ki belőle, hogy csupán az elmúlt ötven évben az a kicsiny, elfelejtett és örökké nyomorgatott, protestantizmusába néha kényszerűen be is záródott falu, Magyarittabé több mint ezer értelmiségit adott a világnak, nagyon keveset önmagának. Hogy a remek szakemberek teljes névsorát ne iktassam ide, csak azokat állítom ebbe a sorba, akik ezt a megmosolyogni való szerzőt, a dolgok mostani lejegyzőjét abban a hitében erősítik, hogy a szórvány is megleli a magányából kivezető utat, de akkor lassan, tudatosan önmagát veszíti el. Mert mit kereshetett volna Magyarittabén - például - a belgrádi operaház több mint harminc évig dédelgetett és mindenáron megtartott ittabéi születésű hangversenymestere, az első ifjúsági Nobel-díjas matematikusunk, a tudományok doktorainak csapata, a professzorok, pedagógusok, mérnökök serege.? Mennyi szenvedély, de még több konok kitartás és bizonyított tehetség. De inkább: sokféle sajátságos petőfiesség!

Mindez (is) benne van Simon Sándor nyugalmazott ittabéi tanító, helytörténész Feljegyzések Magyarittabéről című tavaly megjelent könyvében.

Visszakanyarodva a kérdés második részéhez: úgy gondolom, hogy az ilyenféle elragadtatás irányíthatta utamat az irodalom, a művészet és a vele járó magány felé.

Ifjúkorát a Bánságban töltötte, 1955-től Újvidéken, 2000-től Szabadkán él, de legutóbbi regénye, a Rétegek központi színhelye és témája a Bánát, az ottani ember, az ottani történések. A szülőfalu örökös irodalmi élmény?

- Olyan értelemben örökös, hogy időről-időre vissza-, hazatérhetek. Egy megbízható pont az életemben, ahonnan egyre kevesebb élményt tudok "begyűjteni", a szülők, a rokonság, a számomra fontos emberek egy része kiköltözött a temetőkertbe, de a falu - minden változásaival - megmaradt a régi, az utcákat akár behunyt szemmel is - a régi, gyerekkori léptéknek megfelelően venném, járnám még ma is. Igaz, az embereket, régi cimborák egy részét gyakran már inkább hangjukról, mint arcvonásaikról ismerem fel. Hogy a Rétegek történésének gyújtópontja végig a szülőfalum, jóllehet itt Magyartarlósnak nevezem - annak egyetlen magyarázata: ennek a családregénynek (de nem biztos, hogy valóban az!), számtalan alakját a saját családomban leltem meg, témaként sokáig hordoztam magamban őket, de nem leltem megfelelő formát és lehetőséget, hogy akár novellaszereplőkként, akár forgatókönyvben vagy drámában, irodalmi szociográfiában, esetleg más, nem kimondottan irodalmi formában megfogalmazzam arcélüket. Itt szinte öntörvényűen kezdtek élni, könnyen bővültek emberi "amplitúdójukban", gazdagodtak olyan jellemvonásokkal, amelyek már az alkotói fikció "bűnei", vagy más egyéniségek tulajdonságai, amelyeket izgalmas dolog volt a meglévő, eredeti alakba regenerálni, átültetni. Már a Métely című regényemben is próbálkoztam olyan műfajmodell kialakításával, amely formai-tartalmi szempontból ad annyi szabadságot nekem, hogy legalább megforgathassam a sztorit a saját prizmatikus fénybontásának háromnívós törvénytelenségében. Itt ezt már merészebben tehettem, mert már tudtam, hogy nincs igazuk a szakma azon puritán mérnökeinek, akik a tudomány(ok) minden lehető eszközével és módszerével tagadják a műnemek, sőt a művészetek különböző kifejezőeszközei közötti szinergizmus létjogosultságát, az elfogadható egymásra hatást. Hogy a Rétegek alakilag is rétegekké váltak, az abból is ered, hogy csupán a kronológiai keretet hagytam meg, a többi "anyagot" hagytam, hadd lelje meg a beszéd- és létformáját, képi-szellemi kinetikáját, dramaturgiai billenéspontjait, szenvedélyeit és szeme színét is, ha úgy tartja kedve. Persze, ennek hamarosan olyan morfológiailag is meghökkentő kifejletét véltem felfedezni, amin csodálkoztam, még többet rágódtam, töprengtem, de nem tagadtam meg. Jó, hogy kiolvasható belőle - a többi között - például a forgatókönyvszerű passzázsok zakatoló felgyorsulása is. Épp ott, ahol zakatolnia és gyorsulnia kell a történetnek. A misztikus köd is akkor áramlott be - szinte akaratom ellenére -, amikor a történet ( a köd!) úgy kívánta. Így történhetett meg az, amire évtizedek során vágyakoztam: hogy az emlékezetemben rettegve őrzött, állandóan módosuló, gyarapodó, feszítően lüktető családi hagyaték végre kiszabaduljon a tétovázó tudat és a kudarctól rettegő lélek görcséből. Félek, hogy közhelyként hangzik, de kimondom: ez a regény úgy fakadt ki belőlem, mint egy (több) fekély. Sűrűn százhúszas pulzussal, levegő után kapkodva indultam, vágtam neki egy újabb fejezetnek, közben szándékosan radíroztam ki előbbi lázas élményemből azt, amire ITT nem volt szándékomban építeni. Ha majdnem ötvenéves alkotói gyakorlatomra visszapillantok: soha ennyi szenvedéllyel, ennyi fájdalmas fegyelmetlen-fegyelemmel és az önmegtisztulás örömével járó időszakom nem volt, mint a Rétegek megírása idején.

Valóban, a szülőfalum valami formában szinte minden művemben jelen van. Nem azért, mert a főleg gyermekkoromban felszippantott, később gyarapított "üzemanyag" olyan hatalmas, kifogyhatatlan lenne, hanem mert írás közben, ha csapdában lelem magam, ha nem tudok továbbhaladni, néhány álmatlan éjszaka után bevillan egy otthoni élmény, emlék, szikrányi részlet, és átsegít a túlsó partra, szabaddá tesz, kinyitja a kaput, a zsilipeket, és egy időre megnyugtat.

A Rétegek című regénye, akárcsak a legutóbb készített játékfilmje, a Zárványfények története is családi vonatkozású. Olyan sok minden megtörtént már a Deák családban, hogy egy egész életmű ráépíthető? Vagy kérdezzem másként: olyan tipikusan vajdasági család a Deák família, hogy sorsában tükröződhet a vajdasági-bánsági magyarság sorsa?

- Akik ismernek, vagy aránylag jól ismernek, azok tudják, hogy mélységesen családközpontú ember vagyok. Én valóban vallásosan hiszem, hogy egyetlen megtartó erőnk a társadalomnak az a nukleusza, amelyik a fejlődéstörténetben is úgy mutatható ki, mint a civilizáció egyetlen értelmes kiindulópontja. Föntebb már beszéltem arról, hogy tanyán töltöttem gyermekkoromat, hogy a tanyai magány mennyire felfokozta érdeklődésemet, most toldjam hozzá, hogy csendes, örök érdeklődéssel figyelem a világot, kíváncsi ember vagyok, aki úgy jut embertársai bizalmába, hogy azoknak minden szavát figyelemmel meghallgatja, megkísérli megérteni, de semmiképp nem kezdeményezi a párbeszéd lezárását. A nagyréti tanyán tanultam meg odafigyelni az emberek szavára, mozdulataira, szokásaira, természetére. Ott tanultam meg - könnyedén - a szerb nyelvet, a svábot is gagyogtam már, de hamarosan a szomszédos román tanyák gyerekeivel azt a nyelvet is elég jól értettem, mára azt is mondhatnám: a rádió román nyelvű híreinek hatvan-hetven százalékát simán megértem. Talán már kevesen tudják, hogy évekig voltam az Újvidéki Rádió hangjátékműsorainak főszerkesztője. Természetszerűen ide, a szerkesztőség felségteréhez tartozott az M Stúdióban havonta, kéthavonta megtartott MŰVÉSZPORTRÉ nyilvános fölvétele is. Két ízben volt vendégünk Juhász Ferenc. A neves magyarországi vendégek körüli londineri teendőket - egymást ide-oda lökdösve - más kollégák végezték, a hivatalos protokoll is általában hamar kifulladt. Így történt meg - a többi között -, hogy Juhásszal fellépése után, már másnap együtt (kettesben) jártuk Újvidéket. Betértünk egy-egy italra, mielőtt a Forumban hivatalosan fogadták volna, és azt mondta: Deák Ferkó, veled tudok a legtömörebben hallgatni. Csak Borival ilyen egyszerűen jók a beszélgetések, a többi - provincia. Ezzel azért hozakodtam elő, mert ez a figyelő ember úgy gyűjtöget, hogy senkit meg ne károsítson. A gyűjteményeimet egyszerűen mindig haza vittem a mára már nem is létező, csak romjaiban felsóhajtó ittabéi otthonomba, társítottam a megmaradt emlékekkel, így gyarapodhatott a Deák család históriájának szarka módra összelopkodott irodalmi háttéranyaga - idegenből is. Hogy azért nem kerültek téves helyre ezek a számos vajdasági, baranyai, ormánsági-drávaszögi, szlavóniai sorstöredékek, arról talán valamelyest tanúskodik a Rétegek egyik-másik fejezete, vagy a visszafogott regénydráma néhány alakjának árnyalása is. Talán csak annyit fűzök még hozzá: mi itt mindannyian döbbenetesen hasonlítunk egymásra, hogy már annyira nem fontos, egy-egy dráma, film vagy regény Csókán, Becsén, Zentán, Nagykikindán, Zomborban, Újvidéken, Szabadkán, Maradékon, Eszéken, vagy éppen Nagypiszanicán történik-e. Hogy a tükördarabkákat én, a gyűjtögető, Magyarittabére vittem, az egy személyemben alakot nyert és kikerekedett véletlen, de tudom, hogy az én ottani népem tiszteli ezeket a szilánkokat, és úgy tartja tisztán őket, hogy tükröződhessen és reménykedhessen visszfényükben minden és mindenki, ami, aki az egészre törekszik.

Nagyon sok műfajt művel, a szerelmes episztoláktól, a verses levéltől kezdve a családregényig terjedően alakul alkotói termése. Mégis úgy tűnik, hogy legkedvesebbek a drámai műfajok, a hangjáték, a forgatókönyv, a dráma, az oratórium. Valóban valami sajátos vonzalomról van szó, vagy inkább arról, hogy nálunk kevesen foglalkoznak az említett műfajokkal, és emiatt tűnik szembe a munkásságában a drámai irányultság?

- Már többször, több helyen elmondtam, hogy lélekben, gondolatban egy olyanféle-fajta csavargó vagyok, akit sokszor kíváncsisága vezérel, aki általában elégedetlen önmagával. Aztán egy másik tulajdonságom, amiről tudok, hogy állandóan egérutat keresek, hogy meneküljek azoktól a korbácsolásoktól, spanyolcsizmáktól stb., amivel a nyugtalan természetem mögötti szigor büntet. Ha így egymásután vizsgáljuk e két, alapjában véve ellentétes fogalmat, talán elsőre megérthetjük, hogy az én esetemben egy kötözni való bolondról van szó, mert: ha kalandor vagy, akkor élvezzed "szenvedélyednek" minden hozadékát, ha pedig teremtői elkötelezettséggel állsz a világ színe elé, akármilyen kicsi légyen az, - hát akkor bizony szenvedd meg a velejárókat. De bennem, úgy tűnik, a kettő ellentmondásos ötvözete jött létre. Pokolian szeretek játszani, élvezem a játékban rejtőző rögtönzési lehetőségeket, de alapjában véve a lélek senkit meg nem bántó, barangoló, gyerekes kutakodása éled fel újra és újra bennem. Furcsa és eszement dolognak tartják az emberek, amikor valaki önmagával sakkozik. Pedig van ilyen. Itt lelhető meg az énem második fele. Az előbbivel már együtt - az, aki halálos komolyan vizsgálja, fontolgatja helyzetét, lépéseit, döntéseit. Itt már nincs helye a visszalépésnek: véresen komoly a tét. Milyen rapszodikus, mi? Pedig csak ezekkel a gunyoros szavakkal tudom megválaszolni a kérdésnek legalább egy részét. Igen, írok episztolát, de nemcsak szerelmest. Írok regényt, amikor elnehezedik, elsúlyosodik bennem a próza alapanyaga, a más formát nem tűrő, rétegződő lepedék. Aztán az utóbbi időben sűrűn visszaálmodom az ötvenes évek elején belőlem kiburjánzott rövidprózát, mert akkor abban leltem meg a magam rövidke, de keserű hajtásait. Bolondulok a hangjátékért, mert a néhány kifejező elemre lefokozott műnem állandóan visszavezet a dráma alapjaihoz, és ha ezeket az alapokat nem tanulod meg, vagy elveszíted, utána soha többé ne nyúlj a színpadi mű irányába, felejtsd el a tévédrámát, oratóriumot, librettót... Felejts el minden drámai kifejezési formát, mert meghalt benned a párbeszéd. Egyszólamúságodban végleg magadra maradtál. Magamban - magamnak állandóan ezeket az intelmeket ismétlem! Amikor odakerültem az Újvidéki Rádióba - a már országos szinten is igazolt sikereim után - , az volt a célom, hogy írótársaimat odatoborozzam a szerkesztőség köré és egy sajátságos hangjátékíró műhelyt teremtsek. Ez részben sikerült is a hetvenes évek derekára, amikor műsorsugárzásunk beindult az URH-sávon is. Most belelapozok valamikori főszerkesztőnk, Szimin-Bosán Magda (aki nemcsak kezdeményezője, de kemény támogatója is volt a műsorok fejlesztésének !) aranyat érő adatgyűjteményébe, ahol az elején - hatvankilenctől - csak lassan, óvatosan jelennek meg íróink: Major, Bányai, Majtényi, Gál, Fehér F., Lévay, Schaffer, Súlhóf, Kopeczky, Herceg, Németh I., Varga Z., Guelmino S., jómagam. Hamarosan (a két sávon sugárzott műsorban, hetente kétszeri 60-60 perces műsoridővel), már majdnem 50 bemutató keretében, Gion (sorozattal is), Gobby Fehér, Tolnai (sorozattal is), Kopeczky (sorozattal), Bosnyák (sorozattal), B. Foky István, Fülöp Gábor, és még egy sor, akkor fiatal író vehemens megjelenésével folytatódik a drámai "stúdió" alkotómunkája. Szóval, nem érdemekre hivatkozom, hanem azt szeretném hangsúlyozni: ebből, az ilyen alkotói légkörből szinte természetszerűen tudtuk "kibontani" az M STÚDIÓ KAMARASZÍNPADÁT , ahonnan a következő lépés, a mára harmincadik életévét ünneplő Újvidéki Színház megalapítása következhetett. De mert ekkorra már volt alkalmam nemzetközi fesztiválokon megismerkedni a műfaj(ok) újdonságaival, egy sor olyan szakmai kapcsolatot is teremthettem (részben hála francia nyelvtudásomnak, de inkább az értéket kiválasztani tudó szarka-tulajdonságomnak), amelyeknek szinte azonnal hasznát is vehettük idehaza. Kitűnő, állandó munkaviszonyban alkalmazott rendezői, színészi és műszaki csapat szolgálta ezt a szép ügyet, de hála nemzetközi kapcsolatainknak, már jöttek nagynevű külföldi rendezők is hozzánk. Remek európai szellemi korridorok nyíltak meg előttünk. Igen: sokat, sokféle műfajban jelentkeztem, de azért életemnek ezt az időszakát inkább a szerkesztői-szervezői tevékenységem jellemzi, jóllehet épp ekkor kaptam dráma- és forgatókönyvírói munkásságomért is az első nagyobb hazai és nemzetközi elismeréseket.

Nos, azt, hogy miként kerültem - Petőfi "közbenjárására" - a dráma, a színház közelébe, már részben el is mondtam. A filmmel, a mozival úgy ismerkedtem meg, hogy szépemlékű kereskedő nagybátyámnak, Deák Istvánnak mozija is volt Magyarittabén és engem egész kicsi koromban elvittek oda. Unokatestvérem, Pityu volt a vetítőgép kezelője, és hogy ne legyen velem nagyobb gond a teremben, odavittek hozzá, leültettek egy hokedlire. Lentről néztem a magasban doromboló gépet, láttam a Volta-ív csodálatos művét és tele lett nemcsak az orrom, hanem a lelkem is azzal a különös szaggal, amely a két egymáshoz közelítő szénrúd fényes nászából áradott. Pityu, az unokatestvérem aztán magához emelt és a kémlelőrésen át, a közönség feje felett végignéztem a filmet. Ha már megvolt az én Petőfim, most meglett az életem végéig tartó - második kötődés. Sokszor elmondtam már, hogy Vicsek Károly filmrendezőt, a vérbeli, és edukációja szerint is nagy filozófust miért tartom gondolataim legpontosabb olvasójának. Mert több mint maga a tudomány, vagy a szakma. Ő egy - mogorvaságában is - mélyen szerető ember, aki szeretetét a mi Vajdaságunkkal hevíti, minden szerencsétlenségét meglátja, hisz benne, és mélyen megszenvedi.

És mert már nagyon régen nemcsak a magam útja érdekel, hanem a régi és új alkotótábort is figyelemmel kísérem, így tudok a kollégák sikerének szívből, csendesen, magamban örülni, nekifutásainak szurkolni, ha alkalom adódik, bátorítóan elbeszélgetni velük, meg szavaikból, munkáikból okulni is szeretnék, hát ezért nem mindegy számomra, hogy ebben a politikai és általános társadalmi kakofóniában milyen sorsot tudnak maguknak alakítani számomra igen fontos alkotók.

Ezért ismétlem most is, hogy szép, óvatos, meggondolt lépdelésével miért tartom Tolnai Szabolcsot jövőnk nagy filmesének. A mozis vehemenciáját főleg az utóbbi munkájából kiolvasható belső viszonyrendszerének kiépítési metodikájában találom.

Hogy felháborodva ismétlem: itt van egy lassan, de minuciózus alapossággal felépített életmű, egy rendkívül tehetséges ember életműve, aki életterünk, embereink köznapjait, még sorjázó tragédiáját is - ünneppé tudta emelni míves világláttatásával ? Igen, tessék már odafigyelni Siflis Zoltánra.

Mondjam tovább?

Mit?

Azt, hogy amikorra ez a mi párbeszédünk talán megjelenik, már ismét ég az ország. A film pedig rendkívül drága és gyúlékony anyag. Alkotójával együtt kerül a máglyára. Ha van, lehet ezen túl szavam a megvalósuló jóról is, akkor az mindenképp az új színésztársadalmat illeti. Mindenben káprázatos művészi fokon teljesítenek. Jó, hogy már szóba se állnak velem. Hadd teremtsék meg a maguk szerzőit, (bár csak el kellene fogadniuk őket, hisz léteznek, Kontra Ferenc, Beszédes István, Szabó Palócz Attila és mások személyében!) közönségüket, sajnos, rövid ideig tartó jövőjüket. Mert a színész gyertyája nemcsak két végén, hanem beül is ég. Ha igazi. Márpedig ők - egymásba olvadt generációkként is - IGAZIAK! Semmi másuk nincs. (Könnyes szemmel siettem ki a VIA ITALIA előadásáról, mert pokolian nagy és üres, pázsitnélküli, kopár pályát kaptak örökségbe az öldökléssel, gyűlölettel és megalázásokkal teli, több mint tíz év után, és ezt ezután is öntözni kell, ahogyan Vicsek Károly az Újvidéki Színházban a maga igazgatói turnusában szívvel-lélekkel tette. Márpedig tehetik ezt ők, mert minden tehetségükkel foglalkoznak az általam is művelt műfajokkal. Ennek bizonyítására jó lenne látni legalább a Bolygótűz című filmet, mert ebben mindannyian úgy bizonyítottak, ahogyan alig bizonyíthatott volna jobban, hitelesebben egyetlen "anyaországi" színész se!)

Talán így teljesebb a válaszom, ha nemcsak kiemelem, de ki is hangsúlyozom: a költeményt, a novellát, az elbeszélést, az esszét, az irodalmi szociográfiát, a librettót megírhatod, megteremtheted szép nagy magányodban, de a drámát, a filmet csak csapatban kreálhatod. Az írók legnagyobb része pedig kemény individualista, harap egyetlen elmozdított központ ügyében is, azt meg végleg elveti, hogy álmodott munkáját MÉG út közben, tehát a megvalósítás relációin is módosítgassák. Amint már említettem: én egy komolyságában is játszó, játszadozó ember vagyok. Egy álom sikeréért hajlandó vagyok minden értelmes kompromisszumra.

Ma talán már elmondhatja, mivel sikerült annyira magára haragítani a rendszert, hogy 1971-ben a Légszomj című drámáját betiltották, a könyvváltozatát bezúzták, a Teher című nagyjátékfilmjét pedig megsemmisítették.

- Az a bizonyos animozitás, amelyből a rendszer lassan gerjesztetni kezdte irányomba "a belső ellenség" elnevezésű paranoiáját, valahol a múlt század hatvanas éveinek derekán, de inkább második felében kezdődött, amikor a Képes Ifjúságban közölni kezdtem az akkor igencsak nagy port felverő szociográfiai riportjaimat (Karcolás a zománcon, Minden reggel harmatos a homlokom stb.), amihez hamarosan hozzácsapódott egy sajtóper is, amit egy zentai esetből kibontott, és mélyen szociális problémákat taglaló riportom hozott a nyakamra. Ez idő tájt kezdtem írni az Áfonyák című (verses) drámámat az Új Symposion számára. Nagyon megszenvedtem, és végre meg is nyugodtam volna, hogy: na, végre kész, ha rám nem telefonálnak, hogy - baj van! A parabolában felépített dráma egy elhagyatott kvázi-kolostori környezetben kvázi-szerzetesekkel foglalkozik, csakhogy ezeket a javarészt igencsak tengelyükből és hitükből (eszméjükből) kibillent frátereket én VÖRÖS csuhába öltöztettem, amivel nemcsak hogy felfedtem a parabola kulcsát, de rezsimellenes szándékomat is kinyilvánítottam. Így került sor arra, hogy a szabadkai Népszínház előadásában már BARNA reverendában jelentek meg a szegény, elzüllött elvtársak, közben Dévics Imre a már Belgrádba - "felfelé buktatott" - ex-színigazgató figyelmeztetett, hogy ebből még így is sok bajom lehet. Virág Mihály remek rendezése és a végig kitűnő színészi alakítás, no meg a szakma, illetve kritika támogatása annyit azért tompított a fejünk felett állandóan villogó penge élén, hogy a politika nem bántott tovább, csupán a Hitéletben térített észhez a kritikus, a mai bánsági megyés püspök, Huzsvár főtisztelendő úr, aki a többi között fájdalommal közli, hogy a barna csuhát a ferencesek viselik. Itt az ideje, hogy megkövessem a ferencrendieket és minden olyan jóérzésű, de lelkében a föntiekkel megsértett keresztényt, akiket az említett kisiklatott, de fontos részlettel akaratom ellenére megbántottam. Ez a sértés még súlyosabbá vált azzal, hogy 1969-ben Sterija-díjjal tüntettek ki, de a György szerepében remeklő Romhányi Ibi is megkapta a legjobb női főszerepért dukáló nagydíjat. A siker nyomán a Népszínház, de inkább Virág Mihály kérésére újabb darabot írtam, de ekkorra már tisztában voltam azzal, hogy a parabola ideje - legalábbis számomra - lejárt: élesbe kell menni. A Légszomj a mi, vajdasági magyarságunk légszomja volt, amelyben a sok párhuzamos monológban, a válasz nélküli kérdések sorozatában igen kényelmetlen dolgokat is mozdítani próbáltam. A többi között Donát, a kagylóba zárt főszereplőm a bezdáni és más atrocitásokról, véres megtorlásokról kérdez. Ez hozta rám aztán a nyavalyát. A darabot betiltották, engem meg éjszakánként "baráti beszélgetésre" vittek az elvtársak, közben a dráma könyvváltozatát bezúzták. Már járni se tudtam, kimaradtam a munkából, amikor a néphadsereg mentett meg: tíznapos hadgyakorlatra szólt a behívó. Amikor a sereg valahogy összeállt, az első szemlén nyilvánvalóvá vált, hogy sürgős orvosi ellátásra van szükségem. A péterváradi katonakórházban az igazgató-főorvos, Máriás József fogadott. Azt mondta: majd mi itt rendbe hozunk, fel a fejjel! Még a nejem sem tudta, tudhatta, hol vagyok, akkora titok lett az egészből. A tíz nap leteltével hazamentem, otthon az asztalon várt egy üzenet: azonnal jelentkezzem a tartományi pártvezetőségnél. Telefonon hívtam őket. Közölték velem, hogy másnap repülök Tivatba. Néhány írótársammal Igalóban vendége leszek az ott lábadozó Veljko Vlahović elvtársnak. Naponta majd - amikor ez alkalmasnak mutatkozik - beszélgetünk az elvtárssal. És hát jó alkalom lesz ez egy kis lazításra és. alkotásra is. Ilyenkor, október derekán csodálatos ott az Adria. ( A "meginvitált" írótársak közül csak néhányat említenék: Taras Kermauner, Goran Babić, Milan Pražić, Gane Todorovszki. Talán akad olyan olvasó, akinek ez a töredékes névsor is beszédes lesz.)

A Teher című nagyjátékfilm sorsa nagyon hasonlít az előbbi történetekhez. A Sterija-díj irányította felém a Belgrádi Televízió szerkesztőjének figyelmét, és hamarosan kaptam egy felkérést: írjak forgatókönyvet tévéfilmhez vagy tévédrámához. Jól jött az invitáció: az idő tájt foglalkoztam a Szabadka-Zenta-Kanizsa háromszögben Biacsi Antal által tudományosan is kutatott öngyilkosság-szindrómával.(Ha jól tudom, még ma is itt tartják ezt a szomorú "világrekordot"!) Összegyűjtöttem a még hiányzó adatokat és megírtam a forgatókönyvet. Meglepő méltányossággal díjazták, de nem akadt hozzá egyetlen rendező sem. Fél év után, egy éjjel, olyan kettő felé csöng a telefon: Vuk Babić jelentkezett. Tegnap vette kezébe a munkámat és, ha lehet, azonnal kocsiba ül és eljön Újvidékre. Jöjjön! Közben azon rágódtam: ez a hirtelen felkapott, divatos rendező, aki főleg a Nušić-komédiákból kompilált közönségfilmjeiről és vagány magánéletéről volt ismeretes - hogyan láthatja ezeknek az általam oly nagy figyelmemmel kiemelt szerencsétlen, bácskai fiataloknak a világát, akik hétvégén a faluvégi kocsmákban, vagy épp a pálinkafőzdében, esetleg a művelődési ház nagytermében verődnek össze, ahol italozás közben kilátástalan életükről - nagyon áttételesen - vallanak egymásnak.? Kellemesen meglepett, hogy a több hónapos angliai útjáról hazatért Babić egész más ember volt, mint akiről azelőtt a bulvársajtó - hetente, néha többször is - cikkezett. Kora reggeli kávézás közben tudtam meg tőle, hogy 17 éves koráig Kúlán élt, tetejében egykorúak is voltunk, hát hamar megleltük a téma adta közös dramaturgiai víziót. A filmet még azon az őszön le is forgatták Szabadkán és Kispiacon, de első ízben úgy, hogy a mozifilm-változatának (mert erre is lett érdeklődő) megvolt a saját producere. A Belgrádi Televízió belső zsűrije ezt a fikciós művet találta az év legjobb produkciójának, és a ház vezetősége úgy döntött, hogy a JRT (Jugoszláv Rádió és Televízió Közössége) Bledben megrendezendő fesztiválján a TEHER-rel szerepel. És itt ismét működésbe jött a fentebb említett paranoia. (Lehet, hogy végig jelen volt.) A fesztiválon a sajtó és a szakma keményen megoszlott a Teher körül, a hamarosan elkövetkező pulai (Póla) játékfilmfesztiválról meg ki is ebrudalták. Egyetlen rövid és diadalmas útja Belgrádban az Ifjúsági Otthon nagytermében volt. Egy hétig napi háromszori vetítéssel, állandóan telt házzal és a harmadik vetítést követően - a szerzőkkel és kritikusokkal való párbeszéddel élt és létezett ez a mű, utána mindörökre elveszett. A két kópia közül egyet - a magyar feliratozással ellátottat - Vuk Babićnak valahogy sikerült kicsempészni az NSZK-ba, ahol 20 évig porosodott, lassan tönkre is ment belőle legalább ötpercnyi anyag. Én (és a pesti közönség) 1991 áprilisában láttam utoljára, amikor a szerző óriási utat tett meg, hogy elhozza az Örökmozgóba. Nem sokkal később sajnos a már régen Triesztben élő Babić is elhunyt, ahogyan a negatív, és a másik kópia is mindörökre eltűnt. Pedig én valóban minden létező nyomot követtem, ellenőriztem, de csak azt a félmondatos választ kaptam - egyetlen, megbízható helyről -, hogy ne is keressem: megsemmisítették. A televíziós változata megvan, de az a mű egész más dramaturgiával épült fel, más a vágása, az eredeti filmváltozat anyagából innen több mint 15 percnyi hiányzik. Egy játékfilmnél ez óriási csonkítás, szerzőileg sem vállalhatom már.

Politikai száműzetés volt, amikor 1982-ben kinevezték nagykövetté?

- 1981 áprilisában magához hívatott az akkori tartományi miniszterelnök, dr. Đorđe Jakovljević, és már a kabinetje ajtajában úgy üdvözölt, mint excellenciás elvtársat. Csak kapkodtam a levegőt, ez az ember soha nem tűrte a tréfát, mindenki túl komolynak, halk, de erélyes vezetőtípusnak tartotta. A csodálkozásban és felkészülésben eltelt hónapok részletei itt lényegtelenek, a fontos az, hogy indulásom előtt átvettem a megbízólevelet, és mielőtt elutaztam volna, fogadott az akkori ügyeletes államelnök, Sergej Kraigher. A protokolláris beszélgetés végén közölte, hogy hamarosan ismét találkozunk, mert legközelebbi munkatársaival egy többnapos nyugat-afrikai körútra készül. Így mentem én el 1982. január 27-én Guineába, így lettem négy és fél évig Conakry lakosa és érkezésem után még két hétig tovább töprengtem azon: hogyan kerültem én ide? Mit keresek én itt, 10 000 kilométerre otthonomtól? Életemben csak kultúrpolitikával foglalkoztam, az pedig hol van a diplomáciától.? És akkor megjött a válasz. Az elnöki látogatás ideje erősen közeledett, és hozzánk is megérkezett a Szövetségi Belügyi Titkárság két főfelügyelője: Minić és Čagorović elvtársak. Hogy ne fizessék az esztelenül drága és szutykos szállodaszobát, meghívtuk őket a rezidenciába. Innen járták guineai kollégáikkal a várost, végezték munkájukat a biztonsági intézkedések szervezésében, csak estére értek vissza hozzánk. Mielőtt folytatták volna útjukat Lagos felé, az esti iszogatás közben a két méternél is magasabb Čagorović, akiről már előbb megtudtam, hogy tizenöt évig volt Tito legbizalmasabb és nyilván legmegbízhatóbb testőre, azt mondta: Én tudom, hogy lett maga nagykövet. Amikor 1979-ben készültek a pulai filmfesztiválra, a filmeket vizsgáló bizottság, pontosabban a cenzúra nem tudott dönteni a Trófea című film ügyében, elvitték az akkor már a Vangán nyaraló-pihenő és közismerten filmofil Titóhoz, nézze meg és döntsön: mehet a fesztiválra, vagy ki kell iktatni a műsorból. Az elnök megnézte a filmet, felindultan szólította távozásra a jelenlévőket (a testőr mellette maradt), és sokáig töprengett, majd behívatta a tanácsadóját és megkérdezte: ki is ennek a filmnek a szerzője? A tanácsadó gyorsan belelapozott a jegyzeteibe és a forgatókönyvíró nevét mondta ki. Szerinte - ő a szerző. Tito nagyon lehangoltan mondta, hogy egy kritikus szellemű szerzőről van szó, de jó lenne, ha néhány évet valamelyik el nem kötelezett országban töltene, ne legyen itthon.

A főzsaruk elmentek, én meg afrikai éveim alatt sűrűn töprengtem azon: mekkora hülye lehetett az elnök szakmai tanácsadója (és még hány más hasonló szakmai "képességű" tanácsadója lehetett?), aki nem tudta, hogy a filmek mindenkori és egyetlen szerzője a rendező! Ez esetben Vicsek Károly volt az. Tetejében a forgatókönyvet is együtt írtuk, az ő ötlete alapján. Az eset fintora, vagy éppen koronája, hogy a Trófea 1979-ben, általános meglepetésre - megnyerte a Nagy Arany Arénát, a fesztivál nagydíját.

Négy éven át volt nagykövet Guineában, Bissao-Guineában, Sierra Leonében, a Zöldfoki Köztársaságban és Elefántcsontparton. Élményeiről én csupán néhány versét ismerem.

- Hatalmas élményanyagról van itt szó, jóllehet az említett országok egy részében csak addig töltöttem szolgálatot, amíg tartósabb és racionálisabb megoldást nem leltek a diplomáciai-konzuláris ügyek intézésére. Az, amit emlékeimben és feleségem jegyzeteiben hazahoztam (nekem megtiltották, hogy naplót írjak, vagy bármiféle magánjellegű feljegyzéseket, jegyzetet készítsek ottlétem alatt), sokáig azért maradt érintetlenül, mert irodalmi felhasználásra túl nyersnek találtam, de igazából nem is tudtam hogyan belekezdeni a "lebontásába". Kezelhetetlen volt. Aztán nyakunkba szakadt egy óriási mennyiségű afrikai témájú regény, film, tévésorozat: borzalmas és lelketlen kizsákmányolása (még csak nem is kiaknázása!) annak az egyébként létező kincsnek, amit szállodaszobákban raknak össze, találnak ki, hazudoznak össze a szerzők. Másfél évtizede riaszt vissza ez a konjunktúrából serkentett barbarizmus, amely az afrikai embert is csak háttérnek látja és láttatja, soha kezet nem fogott egyetlen a cserjésből, bozótból szerényen előlépő afrikaival, ott, ahol a szerencsétlen a legnagyobb nyomorban él, küzd a mindennapi túlélésért. Most végre hozzáfogtam az összekuporgatott anyag rendezéséhez és meglelem - talán már részben meg is leltem - a hozzá illő formát.

Szabadkán él, gondolom továbbra is a munkának. Hogyan múlik egy napja?

- Amikor 1954-ben a tanítóképzőt nagy keserűséggel elhagytam és Újvidékre költöztem, szinte elrohantam innen, nem hittem, hogy valaha is visszajövök, hogy itt élek majd egyszer. De megtörtént. Dolgozni és meghalni jöttem ide. Mindkettőhöz kitűnő hely ez a Szabadka. Tudom, morbid szavak ezek, de én így érzem, így élem meg az itteni, ún. külső világomat, amellyel szemben létezik, van, éltet az otthonom, a nyugalmam, a feleségem igaz gondoskodása, hogy ez a "kötözni való bolond" a nap bármely pillanatában a legnagyobb nyugalomban ülhet munkájához, amit egyébként kerül, menekül tőle, de aztán visszaparancsolja magát és "szófogadó" lesz. A város építészete, muzsikája, a Napnyugati szőlők még megmaradt, áradó nyugalma, a piaci kofák, elárusítók jópofa serege, az ablakaink előtt őrködő "fehér özvegyek" , a platánok szép sora, az a néhány hol lángoló lelkű, hol megkeseredett cimbora, a könyvtár, néhány remek tárlat. Nos, ennyi elég is, mert innen napjában 13 vonat indul Újvidék felé, ugyanannyi vissza, és én másfél óra alatt ott vagyok a családommal a Dunánál, a Forumban, a rádióban, a televízióban, vagy Karlócán, Kamancon. Mindenhol otthon vagyok, és ez remek érzés.

Azt azonban hadd ragasszam még ide, hogy engem Szabadkára senki se hívott, invitált, senkinek se kellettem, senki semmivel nem tartozik nekem, így azt se szeretném, ha bárki azt érezné a föntebbiek olvasásakor: na jön itt nekünk a világfájdalmával és még neki áll feljebb! Mert nekem áll lejjebb, hisz alázattal mondom: a magam kenyerét eszem, senki munkáját el nem veszem, senkiéből parányi sem kell.

Mi lesz a Rétegek és a Tél, valamint a Zárványfények folytatása?

- A Rétegek folytatásán dolgozom, mert megleltem egy érdekes vonulatot a családregényben (?) , amely egy "kiskapun" beengedi a család zágrábi ágának egyik ifjú (ekkorra már családos ember) tagját a történetbe. Kenedi Lázár - az állam által támogatott, és az el nem kötelezett országokat fejlesztő programnak (és Domazet elvtársnak) hála - Afrikába kerül, szakmájában Guineában jut munkához. A készülő mű munkacíme Kenedi Afrikája és az az eltökélt szándékom, hogy egy egész más Afrikát láttatok, mint amit eddig irodalomban alkalmunk volt megismerni. Már a Rétegekben is nyilvánvalóvá lett, hogy szinte különálló darabokból áll össze a kötet, itt ennek a módszernek még több teret szánok, mert Kenedi Lázár afrikai élete is idomult az afrikai mindennapokhoz, amelyek merőben ellentétesek a mi hétköznapjainktól. Néha magam is úgy néztem ott a dolgokra, hogy nem tudtam, valójában sírnom vagy nevetnem kellene? Ott nem láttam higgadt, átgondolt és végigvitt sima köznapot senki életében. Főleg nem azoknak az életében, akik előbb belekényszerültek, aztán már egészen szívesen benne is maradtak ennek a más bolygónak számító világnak az életmódjában.

A filmes jövő a levegőben van. Szerintem ott is marad, jóllehet egy új forgatókönyvem első változata már készen áll: Siflis Zoltánnak szántam. A világ valós dolgai azonban nem úgy történnek, ahogyan azt az író dramaturgiai diagramjába "berajzolja". Érdekes, hogy siettünk elfelejteni Ruandát, az ottani milliós emberáldozatokat. Azt, hogy naponta százezreket gyilkoltak le játszi könnyedséggel. Vajdaságban bennünket két nap alatt letörölhetnek a föld színéről. Hadd ne beszéljünk hát folytatásokról, álmokról, Európáról! Itt serényen, virulensen indázik a végzet.