Fekete J. József
A Sorspecsétről

Töprengések

N. Czirok Ferenc novelláskötetének címe a Sorspecsét. Érdeklődéssel vettem kezembe, ugyanis a muzslai Sziveri János Művészeti Színpad kiadásában jelent meg, s ez a kiadó 2003-ban már hozott két helyi alkotótól, Tóth Bélától és Sándor Zoltántól jó verses-, illetve prózakötetet, korábban pedig kiváló esszéket sorakoztatott kiadványaiba; másfelől meg a könyv ajánlása keltette fel a figyelmem, amely leplezetlen rejtői hangulatot tükröz: "Rövid novellák, melyekben a szereplők a képzelet szülöttei, de dr. Horváth, valamint Cézé a költő és Csáp a festő sem ártatlan." Amennyire figyelemkeltő, annyira gyanút gerjesztő is ez az árulkodó négy sor a kötet élén: prózaírótól nem azt várná el az olvasó, hogy gondolatait vers-modorban vesse papírra, vagyis eltekintsen a központozás jelölésére szolgáló írásjelek használatától, az olyan szerzők pedig fölöttébb gyanúsak számomra, akik az amely vonatkozó névmás helyett helytelenül a mely kérdő névmást használják. S még csak egy mondat erejéig időzzünk a figyelemkeltés eszköztáránál. Van a kötetnek egy előrevetett ajánlása, dedikációja mondhatnám, amely a könyvet "Barátaim és a mindenkori Nő emlékének" szenteli. A barátok emlékét megörökítő szándékot értem, de kíváncsi vagyok, hogyan birkózik meg a szerző a "mindenkori Nő" általánosított entitásának keretbefoglalásával.

Legnagyobb örömömre sikerült megoldania ezt az utóbbi feladatot, egy olyan nőalakot teremtett, amely egyediségében magában hordozza az "örök női" princípium jegyeit, plasztikus nőalakként emelkedik ki a novellák szövegéből, ugyanakkor valami folytonos rejtőzködés is tapasztalható lényében: mindennapi egyedisége mögött folyton érezni valami elvonatkoztatott légiességet, és ezáltal a kötet telibe talált figurájává válik. Úgy is beszélhetnénk erről a könyvről, mint egy kisregényről, hiszen a tizenhét novella elbeszélés-szálai szorosabban fonódnak össze, mint egy novellafüzérben, a nagyjából 1978 és 1998 között játszódó események alakulásukban, fejlődésükben, távozásukban és visszatértükben mutatják be hőseiket. Majdnem azt mondanám, művészregény, hiszen az alakok egytől egyig valamely művészeti ág bűvkörében élnek, Cézé, a novellák hőse, és minden bizonnyal jelentős részben önéletrajzi elbeszélője pedig egyenesen "a költő", akiből Andrea kiöli a költészetet, mire ő novellákba írja Andreát és szépreményű, de az életben lényegében csupán csellengő, sorsuk pecsétjét magukon viselő barátait.

Eddig tehát minden szép és jó, jól kamatoztatható elképzelés, a "farmernadrágos próza" útjának folytatójaként is ünnepelhetnénk N. Czirok Ferenc könyvét, ám ezt Radnóti Sándor azon megfigyelése ellenére se tehetjük, hogy a kritikus bizonyos alkalmakban, helyzetekben hajlamos értéket látni, értéket tulajdonítani annak, ami a saját világához, saját kultúrájához tartozó; hiszen a Sorspecsét nemzedékileg és történetbelileg is nagyon közel áll hozzám, egyben, a legfontosabban távolodik csak el, a nyelvi fegyelemben. A nyelvi készség kiforratlansága folyton visszavet ezekben a történetekben, nem teszi igazán élvezhetővé őket, a nyelvi adottság csiszolatlansága miatt nem lehetnek reprezentatív értékű írások ezek a novellák, bár meg kell hagyni, a tizenharmadik novellától folytatólagosan jelentős fejlődés tapasztalható az írásokban, szerkezetileg összefogottabbak, kevésbé szószátyárak, már kevésbé szövegek és inkább novellák, jól megírt történetek. Ez azonban a közölt írásoknak csupán az egynegyede. Az előzőkkel sem az a baj igazán, hogy novelláknak keresztelte őket a szerző, ugyanakkor a novella szerkezete helyett folyton valami más vázra feszíti bennük a szövegét, így merít a dramaturgiából, stilisztikai és esztétikai kézikönyvekből, korábbi feljegyzéseiből, vagy egyszerűen erőlteti mondatait, hogy valami novelletta-szerű képződményt hozzanak létre. Bántók a főként a központozás következetlenségéből adódó helyesírási hibák, és akár nyomdahibaként könyvelhetnénk el azt is, hogy egy helyütt "csekély szívesség" helyett szarvashibát elkövetve azt az ordító oxymoront írja, hogy "sekély szívesség", majd ezen a költői szabadságon fölbuzdulva olyan stiláris nyegleséget enged meg magának, mint: "Egy fiút meglőttek. Tiszta vér a háta.", ahol nem éppen a "tiszta"-szó a megfelelő, de a "majdnem írói virtuóz" szóösszetétel mögött is csak nehezen tudom azonosítani, hogy bizonyára virtuóz-darabra gondolt; azt meg egyenesen nem értem, hogy lehet egy mondatban olyat leírni, hogy "s gyomoridegek csúcsra fokozott reagálása". Baj van itt a stiláris és a nyelvi érzékkel, ami éppen akkor működik olajozottan, amikor nem kellene, midőn ilyen dagályos sorok kerülnek a szövegekbe: "Abban az évben az ősz, aranysárga haját rövidre vágatta, és térdre esve (elesetten) könyörgött a költőnek, emelje föl őt (sminkelje ki) a tavaszhoz hasonlóan; lévén, hogy ez időben a poéta lelke arra a csodálatos énekesmadárra emlékeztetett, amely láthatatlan a halandó számára, de annál szívdobogtatóbb, ha fészkére száll." Ha stílusparódiának szánta volna a szerző e sorokat, talán ellenpontozta volna, vagy máshol is előfordulnának hasonló bekezdések. S ha már a paródiáig jutottunk, szomorúan kell tapasztalnom, hogy a könyvből hiányzik a bevezetőben beharangozott rejtői hangütés, a kemény humor helyett inkább olcsó szellemességekkel találkozunk a szövegekben. A novellaírás önreflexív vonulata pedig, amely a novella születésének, formálódásának, lezárulásának körülményeit tárja az olvasó elé, egyszerűen önteltséget sugároz.

A kelleténél talán több elmarasztalás is elhangzott itt N. Czirok Ferenc novelláskötete számlájára, a hatvan oldalas füzet bizonyára nem érdemel ennyit. Az azonban biztonsággal leszögezhető, hogy a szerző a prózában jobban magára talált, mint a költészetben. Amennyiben a tizenhét novellából álló füzet tíz év munkájának eredménye, miként azt az utószóíró Sándor Zoltán közli, azt kell megállapítanunk, hogy az író keveset csiszolta prózaírói adottságát, s ennélfogva egyet kell értenünk Sándor Zoltán észrevételével, hogy a mű nyelvi megformálása - hiszen egyebe nincs, nem is lehet -, "hullámvasúthoz hasonlóan ingadozik a hétköznapi középszerűség, olykor nyers laposság és a hozzáértő, alkotóerőre valló ügyesség között".