Fekete J. József
Egy nem irodalomközpontú költőről

Töprengések

"Feladatom: a világ."

G. J.

" Ezt a szemenszedett, ravasz, de bárgyú, hamis (ez a legkevesebb), kisöpört, üres és hazug, kifőzött, kimosott, kicsavart, szalma, hatöles, buta, cinikus vagy kontra, mindegy, ugyanaz, nem segít, röhögtető, sírnivaló, kivert, fecsegő, még egyszer: fecsegő, genyós, hülye, de álhülye ám, cefrébe való, vagy abba se, önkiző, poszt, vértelen, csikarást okozó, onanizáló, hitvány és ostobán fennhéjázó, szellembakós századvégi magyar költészetet szeretném én semmissé tenni, elúsztatni a semmibe, ahová való...

Munkámnak ezt egy kicsi, de fontos, nagyon, életbevágóan fontos részének tartom." Ezt írta 1999-es naplójába (Éjszakai feljegyzések, 1999. III. rész. Híd, 2003. november) Gulyás József költő, aki íróink legtöbbjével ellentétben nem tartja magát irodalomközpontú írónak. A századvég magyar lírájával szembeni határozott - és cselekvést gerjesztő - állásfoglalásához a napló harmadik részében még egyszer visszatér, amit úgyszintén érdemes idézni: " 'Az ismert, a legismertebb élő magyar írók...' - mondja a rádió. De az ismert, a legismertebb élő magyar írók, mire újra feljön a nap, régen ismeretlenek lesznek, mondom én 1999. május valahanyadikán."

Gulyás József újabban megjelenő köteteiben a közölt versek születési idejét tekintve visszafelé halad az időben és minden bizonnyal a teljes életművének megjelentetése e ráklépések célja. 1997-ben a Vers - 1980 című könyvével érdemelte ki a Híd Irodalmi Díjat, a Volt idő című, 2002-ben megjelent kötetében jóval előbbről, 1956 és 1980 közöttről datált költeményeit foglalta egybe, a mostani kötetében pedig három ciklusban 1959-es, ebben az évben jelent meg Gulyás József első kötete, majd 1961-es és 1963-as keltezésű verseit olvashatjuk. A versek egybegyűjtése és utólagos megjelentetése nyomán a filológusok természetesen összevethetik, mit rostált ki a szerzői öncenzúra, a recenzens szándéka és a szerkesztő szigora a korábban megjelent Gulyás-kötetekből, párhuzamba állítható lesz a szelekción túljutott és a válogatáson fennakadt költői produktum, ami végső soron majd vagy a költőt, vagy a szerkesztőt igazolja, de mindenképpen az alkotói életmű árnyaltabb képének kialakítását teszi lehetővé. Most azonban nem ezen kívánunk eltöprengeni, hanem inkább az késztet gondolkodásra, hogy milyen is lehet az a verseszmény, amit Gulyás József szembeállít a naplójában aposztrofált "századvégi magyar költészettel", melyek azok az attitűdök a korai költészetében, amit a huszonegyedik század elején átemelhetőnek tart a múlt század derekáról, második feléből, milyen lehet az a költői szerep, ami szerinte, pontosabban a kötet versei alapján szembeállítható a jelen magyar poézis hosszasan sorolt tévutaival.

Az 1959-ből, majd későbbről jegyzett költemények mindenek fölött a küldetéstudatos líra tipikus megszólalását tükrözik, amelyben a szocialista proletár-patetika és forradalmár-szólam nyer kifejezést a szociális tehetetlenség fölötti borongásban: "Mintha a görgők alatt én feküdnék, / a zsákok dalában én dalolnék. / A hajófenékben lassú dobajjal tűnnek el / napok, évek és emberek. / Teli elfojtott szitkokkal / és ifjúsággal a hajófenék. / Hé! Ne dobáljátok úgy a zsákokat, / ne emeljetek olyan nehezet, / belefájdul a szívem." Úgy tűnik, ez a patetikus retorika Gulyás verseiben nem szerepjátszás, hanem láz, morális hevület, a jobb sorsra érdemes ifjú élet veszendősége fölötti borongás, amelynek gyakran költőietlen nyelvi kivetülését négy évtized távolából is vállalja a költő: "Vetkőzöm álmaim öléből / és iszonyodva támolygok fel / testem feszületére." Szociográfiai pillanatképek, valamint szociográfiai zsánerképek ötvöződnek ezekben a versekben a szociális érzés hangsúlyozott kifejtésével és a szocializálódás beteljesületlen igényével. Az a költő szólal meg az 1959-es versekben, aki a tapasztalt társadalmi igazságtalanságok okán ököllel verné az asztalt, de lényegében nincs vitapartnere, ezért csak dühösen vagy elkeseredetten - befelé - kiáltozik. Ezen túlmenően azonban folyamatosan ott munkál a versekben a költői öntudat kimerevítése: "Ó, milyen közel kerültem / Istenhez és önmagamhoz! / Itt vagyok. Ez vagyok én.", ám e büszke hang szinte csak villanásokra bukkan föl a közösség - s mindenek előtt saját - anyagi-erkölcsi elesettsége fölötti aggódó, borongós izzás mögül. A nincs hova menekülés folyton visszatérő, a későbbiekben epigrammatikusan is megfogalmazott gondolata is itt, a korai versekben csírázott ki Gulyás József költészetében, hogy annak egyik legnagyobb jelentőségű felismerésévé és meghatározójává terebélyesedjen: ".Nem lehet maradni, nem lehet menni, / mert bármelyik irányba indulnék el, min- / den út a völgyben fut össze. / Ó, körbezárt menekülő!". Innét már csak egyetlen lépés az ellentéteket egybefogó tapasztalatig, a mindent a semmivel azonosító megrendítő és elbizonytalanító élményéig, ami a költő feladatát végérvényesen a valóság vállalásában jelöli meg: "Ó, hogy utálom az életemet / és minden versemet, / mert olyan, mint minden versem / csúnya és igaz." A költő nem csupán a maga sorsát vállalja, hanem "mindenkiét", s az ebből fakadó, szinte vallásalapító láz hatja át a keserűséggel, kétségbeeséssel telített, a haláltudatból táplálkozó költészetét, amelyben a világot meghatározó nagy ellentétek (Lét - Nemlét, mocsok - tisztaság, áldás - átok stb.) abszurdságuk ellenére mégsem oltják ki a világot. A mondat poétikájára építkező költeményekben megszólaló (persona) az állandó halálképzet árnyékában él, valahol az életnek és a halálnak egyedül a vers segítségével átjárható mezsgyéjén, ahonnét nézve a antinómiák inkább kettősséggé minősülnek: "Mögöttem egy másik én, / a világ mögött egy másik világ körvonalai", hogy végül a költő küldetésvállaló szerepének a makrokozmoszig felnagyítható felstilizálása a következő sorokban nyerjen programszerű rögzítést: "El kell jutnom önmagamig. // El kell érnem a csillagokig."

(Gulyás József: Közel és távol. Forum Könyvkiadó, Újvidék, 2003)