Fekete J. József
A Tükörcselekről

Nagy Abonyi Árpád: Tükörcselek. zEtna - Képes Ifjúság. Zenta - Újvidék. 2003

Töprengések

Nem hittem, hogy a mai, mindent megengedő posztmodern prózavilágban még lehet hagyományos, mi több, a köztudatban a klasszikus típussal azonosuló novellát írni. Abban még kevésbé hittem, hogy van olyan alkotó, aki a szövegvilágok között éppen ezt a klasszikus novellát idéző műfajt és az általa éltetett stílust állítja művészi munkájának céljául, ezen felül mondataival, stílusával olyan hangok megütésére is képes, amelyek Kosztolányi Dezső és Cholnoky Viktor, legutóbb pedig Lovas Ildikó novelláiban csendültek fel. Azt pedig talán a legkevésbé voltam képes elképzelni, hogy mennyire lehet szeretni egy ilyen elhatározás és eltökéltség eredményét, Nagy Abonyi Árpád novelláit a Tükörcselek című kötetben.

Az etalonként említett két prózaíró mellett Nagy Abonyi Árpád szövegei még egy kortársat megidéznek számomra, Bálint Péter debreceni írót. Nem azért, mintha Bálint Péter klasszikus novellaszerző lenne, vagy mert Nagy Abonyi Árpád esetleg olvashatta volna valamelyik művét, bár erudíciójának a szövegekben való kivetülése alapján egyáltalán nem biztos, hogy nem olvasta, hanem Bálintnak a franciaországi és a belgiumi naplóiban találkozhatunk azzal a szellemiséggel és magatartással, amit a Tükörcselek novellái közelítenek az olvasóhoz. Ismeretlenül is úgy képzelem el Nagy Abonyi Árpádot, aki talán képzeletbeli utazó - Bálint Péter ugyanilyen valós és képzeletbeli utazó -, akit külföldi útjai során a táj önkifejező megjelenése és története izgat, a tájat belakók múltja érdekel, ezeken felül a régió művészeti emlékeire kíváncsi, ezért képtárakban, antikváriumokban, könyvesboltokban tölti idejének jó részét, szellemi kincsekre vadászik, aztán pedig átadja magát az időben és térben való elveszettség folyton rátörő depresszió szorításának, és ilyenkor, szorongásait oldandó, rágyújt egy szivarra, vörösbort kortyol mellé, vagy abszintet szopogat, akárcsak novelláinak hősei teszik a maguk világában. "A szöveg és a szerző egyek" - olvashatjuk az egyik novellában. Ezek a hősök, egy kivétellel talán, mindannyian egyes szám első személyében megszólalva beszélnek el történeteket, mert csak a történetek maradnak meg, minden egyéb illékony a múlandóság vonzásában, és a történetek elbeszélése hozza magával az érzéseket, hangulatokat, ambientust és atmoszférát, aminek megteremtésében tapasztalhatjuk meg Nagy Abonyi Árpád írói kiválóságát. Ezek a hősök élményt képesek építeni az élménytelenségből, elbeszéléseiket a szerző szavával naturálisnak minősíthetjük, amelyek egyfajta atmoszféra-prózaként működnek, és mindig valamennyit kimondatlanul hagyva lebegtetnek, kicsit a misztikum, kicsit a fantasztikum, de leginkább a fantázia irányában nyitva teret a történet továbbgondolásának.

Nagy Abonyi Árpád Kosztolányi Dezsőtől kölcsönzött alakmása, Esti Kornél például abba a poros, bácskai városba tér vissza egy szeles novemberi éjjelen, amelyben már életükben is többször meghalnak az emberek. Ebben a városban az emberek a másnapi újságot olvassák, mosolyognak, de valójában keserűség emészti őket, s egyszerre csak rádöbbennek, hogy tulajdonképpen sohasem éltek. Valahol itt, az élet megélésének lehetőségei faggatásában gyökerezik Nagy Abonyi Árpád prózaírói ihletése. A Tükörcselek novellái ugyanis nem is tűnnek annyira cselesnek, hagyományos novellaként olvashatók, lassított tempójú szövegek, a közvetlen élmény közvetlen elmondásának benyomását keltik, és kitűnik belőlük, hogy nagyon átgondolt az a világ, amelyben a novellahős, vagy novellahősök járnak, kelnek. Attól függetlenül, hogy éppen merre tartózkodik az elbeszélő alakmása, akár Dél-Itáliában, akár az Ardenekben, akár Zentán, a Tisza-parton, akár Szabadkán a szállodában, világossá válik, hogy egy nagyon tervszerűen fölépített élményvilág veszi körül, amelyben a szerző végtelenül otthonosan és mégis kíváncsian fürkészve mozog. Kíváncsisága végtére soha nem hatalmasodik el rajta, mindig akad ideje egy szivarra, egy italra, amit mindig a helyzet alapján választ meg, forró grogra, abszintre, vörösborra, ecetes fehérborra, gyomorkeserűre, kávéra, teára. Ez a világ éppen az ésszerűen megtervezettsége miatt valószerűtlen. E világ mögött, ami tulajdonképpen egy hamismás, egy látszatvilág, mélyen ott munkál Nagy Abonyi Árpád prózájának alapvető mozgatóereje, a világ megismerésére törekvő igyekezet.

"Már minden történetet elmeséltek egyszer" - írja Nagy Abonyi Árpád egyik novellájában, abban, amelyben írói továbblépésének lehetséges irányai fölött is tépelődik. Ezt a megállapítását a szentenciákkal szembeni kellő fenntartások mellett el is fogadhatjuk: arra azonban, ahogyan Nagy Abonyi Árpád meséli történeteit, érdemes odafigyelni, nyelvi fegyelmezettsége a világgal szembeni kellő kíváncsisággal párosulva szépírói erényekbe ötvöződött, novelláit csak egy módon lehet olvasni - élvezettel. Bőrfotel, szecessziós olvasólámpa, némi szivarfüst, testes vörösbor vagy gyűszűnyi gyomorkeserű, s nem utolsó sorban az irodalom iránti tisztelet illik hozzájuk.