Fekete J. József
"Írónak a mondat - olvasónak a történet"

Interjú Lovas Ildikó szabadkai íróval

Napilapunkban a Grimasz a közelmúltban közölte Lovas Ildikó karikatúráját és szellemesen szerkesztett életrajzát. Valamivel ezt megelőzően pedig a Kilátóban jelent meg a rajz, és Lovas Ildikó írt Léphaft Pál írókarikatúráiról. Milyen érzés volt szembenézni az Önről készült karikatúrával?

- Nagyon megtisztelő az, ha valakit Léphaft megrajzol. A rajzokon megjelenik az ember összes kicsinyessége és hibája, nekem például borzasztó hosszú nyakam van, ami a karikatúrán látszik is. Fiatalabb koromban gyakran gondolkodtam, hogy liba vagy hattyú lesz-e belőlem, ha megfáradtam, ez is erőt adott az olvasáshoz: nehogy a végén egyszerre legyek szőke is meg liba is. Azt mondta még nekem Léphaft, hogy legtöbb gondja a hajammal volt, mert azt szálanként kellett megrajzolni. Képzeld, már ezekre a dolgokra is büszke vagyok. Komolyabbra fordítva a dolgot, Léphaft valami olyan dolgot talált meg ebben a karikatúrában, amikor úgy rajzolta kezembe a ceruzát, mintha pikádót dobnék, amit régóta magamban hordok: megcélozni valami apróságot, valami kicsi dolgot, de azt pontosan, amennyire az tehetségemből és erőmből telik. Egyébként nagyon jó, hogy vannak ezek az írókarikatúrák, közelebb hozzák az alkotókat a közönségükhöz. Minden karikaturistában hatalmas szeretet működik az emberek és a világ irányában, és az sugárzik ki rajzaikból, és bármennyire is viccesek vagyunk egy ilyen rajzon, ezt az átsugárzó szeretetet éreznünk kell.

Annyit már elmondott magáról, hogy harminchét évvel ezelőtt született. Ezen túlmenően mit kell még tudnunk Lovas Ildikóról?

- Szabadkán születtem, 1991-ben diplomáztam az újvidéki Magyar Tanszéken, az Újvidéki TV-nél dolgoztam, aztán a Magyar Szóban, öt évig voltam az Üzenet folyóirat fő- és felelős szerkesztője. Megpróbáltam e lapban összefogni azokat a szerzőket is, akik a kilencvenes évek elején elhagyták az országot, de a mi íróink, gondolok itt Balázs Attilára, Ladányi Istvánra, Bozsik Péterre, mindenkire, aki hozzánk tartozik, ezt a vidéket írja, ezt érzi magáénak, noha nem itt él. Voltak olyan felhangok, hogy ezek az írók árulók, én ezt nem így gondoltam, kaptam is kicsit a fejemre miatta; ugyanakkor a környező országok szerzőinek is helyet adtam a folyóiratban. Mostanában azt róják fel legfőbb hibájául, hogy apró betűkkel szedjük, ami igaz, de azért, mert annyira nincs pénzünk, és annyira jók a kéziratok, hogy minél kisebbek a betűk, annál több belefér, és kisebb a nyomdaszámla. Fél éve Szabadka város művelődési tanácsosa vagyok, és felelek a művelődési életért.

A Meztelenül a történetben című, 2000-ben megjelent regényedben a mondat és a történet a két fókusza az elbeszélésnek. Mi a fontosabb az író számára: a mondat vagy a történet?

- Az író számára a mondat, az olvasó számára pedig a történet. Én alapvetően olvasó vagyok, és például tévét nézni is ezért szeretek: a történetek miatt. A történetért bármilyen könyvet elolvasok. Nagyon régen, gyerekként megéreztem egy könyv olvasása során azt az örömet, ami egyszer csak elmaradt. Rájöttem, hogy mivel az írás a szakmámmá lett, az az alapvető emberi öröm veszett ki belőlem, amit maga az olvasás jelent. Miért? Azért, mert már a mondatokra figyeltem nagyon, a szerkezetre, ahogyan megtörténik, ahogyan hátráltat, a feszültséget teremti, mindazokra a dolgokra összpontosítottam, ami az olvasót nem érdekli. Annyira megörültem ennek az újra jelentkező érzésnek, hogy azóta nagyon vigyázok, hogy megtartsam, és írni is úgy próbálok, hogy valahogy megtartsam a történetiséget, de a legfontosabb, és egyre inkább fontos a mondat, már nem az a szecessziós, hanem a valamiképpen könnyedebb, vagy közvetlenebb mondat.

Napközben tanácsnokként felügyeli Szabadka művelődési életét, irányítja az ehhez szükséges és rendelkezésre álló pénzeket, lehetőségeket, a történésekről közhasznú információkkal szolgál a közönségnek, összehangolja a történéseket a városban, könyv-terjedelmű folyóiratszámokat szerkeszt, rengeteg kéziratot olvas, rengeteg könyvet olvas, ha módját leli, sokat tévézik, gyakorló anya. Mindemellett mikor jut alkalma írásra?

- Amikor a gyerekem iskolában van. Egyébként minden könyvemet éjszaka írtam, éveken keresztül éjszaka dolgoztam. Most már nem tudok hajnali két-háromig írni, elfáradok. Úgy tíz óráig írok, majd éjfélig, fél egyig olvasok. Jelenleg egy regényen dolgozom, amelynek az a címe, hogy Kijárat az Adriára. Sokszor emlegették, hogy a vajdasági magyar írót az különbözteti meg a többi magyar írótól, hogy van tengere. Én nem így gondolom, nekem már nem az volt a tenger, mint mondjuk másoknak a hatvanas, hetvenes években. Azt próbálom megírni, hogy ez a tenger-élmény hogyan él bennem.

Úgy tűnik, írásainak egyre inkább önmaga lesz a hőse.

- Nem gondolom a végletekig vinni a dolgot. De azt gondolom, hogy ahhoz, hogy hiteles legyen az író, ahhoz valamennyit vállalnia kell, és akkor az vicces is meg őszinte is. Azt hiszem, hogy a váltás éppen a Meztelenül a történetben című regényem és korábbi elbeszéléseim között történt meg, és azóta fokozódik. Annak tudatosulásáról van szó, hogy az őszinteséget és a személyességet vállalni kell.

Az irodalom elmélete, az irodalom tanulmányozása több módon megkülönbözteti a férfi és a nőírókat egymástól, illetve a férfi hősöket és a női hősöket. Az egyik az, hogy amióta az irodalom valami módon létezik, azóta a férfi az, aki - mondjuk így - soha nincs otthon. Elmegy egy kicsit kalandozni, egy kicsit háborúzni, egy kicsit hódítani, területet, kincset, női szíveket, a feleség, az anya, a kedves pedig otthon ül, és egyre inkább elhatalmasodik benne a hiány. Ezt a hiányt az Ön írásaiban is tapasztaljuk. Mekkora ennek a valóság-háttere? Ez így működik valójában, vagy csak az irodalomról gondolkodók találták ki?

- Kitalálták. Hogy miként válhattak a nők íróvá, megtapasztalható Virginia Woolf Saját szoba című könyvében. Az, hogy a nő otthon ül, az nem eleve kár, az hasznos is lehet. Ami a hiányt, és annak a szövegeimben való megjelenését illeti, azt a regényben szerettem volna nagyon élesen megjeleníteni. Azzal akartam foglalkozni, hogy hogyan érzik magukat a nők, vagy hogyan érezték magukat bármikor is, amikor a férfiakat elvitték a háborúba. Tulajdonképpen a férfiakról akartam írni, a szabadkai kórház pszichiátriai osztályán foglalkoztak a háborús traumákkal, és az érdekelt, hogy miként ragadhatnám meg a legpontosabban, hogy a háború frontvonalában hogyan érezhették magukat a férfiak, alig pár kilométerre tőlünk, ugyanakkor azt, hogy hogyan érezhették magukat a nők, akik otthon maradtak gyerekkel. Erről a hiányról akartam írni. Ez nem személyes tapasztalatom, de a félelem, amit a férjünkért, az ismerőseinkért éreztünk, mindenki számára ismerős. Mivel én is író vagyok, én is ugyanúgy csatangolok, ha így, metaforikusan fejezhetem ki magam.

Amikor életrajzának vázolására kértem, elsőként azt mondta, Szabadkán született. Ezek szerint ez egy nagyon fontos tényező életében, Szabadka megjelenik elbeszéléseiben és novelláiban, regényében. Olyan írása is, van, amelyben Szabadkáról mint a pokol legsötétebb bugyráról, a Seólról ír.

- Szabadka egy zseniális város. Annyira borzasztóan nem történik benne semmi, annyira tipikusan alföldi, a szűk központján és a gyönyörű városházán kívül egy iszonyúan szétterülő város, túl hosszú utakat kellene építeni, túl hosszú vonalú közvilágítást kellene csinálni, hát ez lassan megy, vidékiesen. De vannak apró titkai, ahogyan megtörik benne a fény, csodás lépcsőházai, mennyezetfestményei vannak. Van neki valami jó kis titka és apró eseményei, ami miatt szeretni tudom. De még véletlenül se mennék be este a városba. A Korzón sem megyek, mindig a vele párhuzamos kis utcákon közlekedem. Nem ahhoz a Szabadkához van nekem közöm, amit néha idegenül nézek. Ahhoz a Szabadkához viszont van közöm, ahová bejönnek a böjti szelek és áramlik be a városba a homok, apró forgószelek keletkeznek. Egy illat, egy néni a piacon - emberi dolgok éltetik a várost, a mentalitása, ami a miénk.