Fekete J. József
Feminin szenvedéstörténet

Mohás Lívia: Jessze fája. Argumentum Kiadó, Budapest, 2003

Amennyiben az írást Franz Kafka nyomán az ima egyik formájaként tételezzük, akkor Mohás Lívia legutóbbi regényéről joggal állíthatjuk, hogy imaregény. Mivel ilyen műfajelméleti besorolás tulajdonképpen nem létezik, így maga a mű szabja meg és állítja fel önnön poétikai szabályait, és felmentést adhat önkényesnek tűnő besorolásunkért.

Tekintettel hogy az imának mindig van címzettje és tárgya, ezekre nagyon könnyedén ráakadunk a Jessze fájában, azonban távolról se szabad azt hinnünk, hogy valamiféle vallásos agitatív írással lesz dolgunk a könyvben, hiszen maga is jelzi, nem a Szent Kereszt legendáját írja a szerző, hanem a személyes érintettség családi legendáriumát. A szöveg címzettje magától értetődően az olvasó, meg egy kicsit persze a szerző is, hiszen neki akadt elszámolnivalója a múlttal, az ima tárgya pedig az örök női princípium, az elfogadó, a befogadó, az ellentéteket kiegyenlítő, a megtartás érdekében egy ideig sóban és vérben ázó, könnyező és önnön vérét adó nőiség, ami különböző alakváltozatokban, mondhatnám - pszichológiai típusokban - jelenik meg a regényben, mindenen áttűnően pedig az anya és lánya viszonyának (az apák és fiúk viszonyáról eddig lényegesen többet olvashattunk) valós és lehetséges megnyilvánulásait állítja egymás mellé az évszázadokat átfogó csalárdregényben.

Más szemszögből tekintve ugyanis családregény is a Jessze fája. A regény címe értelmezésre szorul, amivel nem is marad adós a szerző. Jessze fája a gyöngyöspatai templomban látható oltár; dél-lengyelországi mesterek faragták a török regnumot követően, a regény így írja le: "A réten végestelen végig elnyúlva fekszik Jessze [Isai; Jesse; Isaias; Izáj, Dávid apja]. Termetes szakállas férfiú, bőven redőzött aranyos ruhában. Életnagyságban. Ő maga Izai, ahogyan a pataiak mondják: Jekse. Törzsökéből hatalmas fa sarjad, van vagy 8 - 10 méter. Jessze a jobb könyökére támaszkodik fájin kényelemmel. Bal kezével felfelé mutat fölényes flegmával és odafenn tényleg van mit nézni. A fa ágai tojásdad alakban nőnek. Körbeveszik a festményt, ami Mária születését mutatja. Az aranyfa mindenegyes ágának csücskében trónolnak az ősök. Üldögélnek, guggolnak, lábukat maguk alá húzzák. Ez itt a bölcs férfiúk örök gyülekezete, aranyló szobrokban élnek. Tizennyolcan vannak, szakállas valahány, van köztük öreg és fiatal, hajas is, kopasz is, némelyik koronát visel, van amelyik két tenyerét zsidósan széttárja, amaz egy kézzel integet, közöttük üldögél Salamon és Dávid. És a fa hegyében, a magasban, ahol az aranyágak éppen összehajolnak, középütt, ott ül Kisjézussal az ölében Mária, Jessze fájának tetején Mária."

Mária, az elfogadás és az oltalmazás, mindenek előtt azonban a feminin szenvedéstörténet jelképe e regényben Marcsó képével helyettesül be, az édesanya képével, akit fiatal korában rátörő betegsége, a sclerosis multiplex korán kivon a családi életből, öngyilkossági kísérletből újabb öngyilkossági kísérletbe menekül, lányai elutasítják, mire a férje visszaadja a méltóságát, amikor meg a férje csukatja elmegyógyintézetbe, lányai hozatják vissza az emberi(bb) világba. Marcsó a családi élet mindennapos tragédiái és kudarcai mellett a regény óriásmetaforájává magasztosul: amikor az országot 1944-45-ben megszálló csapatok meggyalázzák, általa az egész országot gyalázzák meg, s ő mintha magára venné az egész ország gyalázatát. Így magasztosul a regény Jessze fájának csúcsára, körötte pedig férfiak, a családfa lombosodó vagy magvaszakadt ágain az óvári szentmiklósi Pongrácz család felmenői a 13. századtól kezdve 1956-ig, s talán tovább is. A legelső, azonosítható ős Laurentius csapatvezér, vagyis Lőrinc, aki a cseh vendégnép sarjaként harcolt a magyarok oldalán, majd ott tündököl a mártírhalált halt jezsuita hitszónok, Pongrácz István, akinek kasztrált, emésztőgödörbe vetett testét Pálfi Katalin közbenjárására - egy tánc árán - temettette el tisztességgel Bethlen Gábor fejedelem. A családba, egy másik ágon ugyancsak a tizenharmadik században letelepedett cipszer, vagyis szász ág kerül; de magyarként élnek, pedig, miként ez a könyv is tanúsítja, "magyarnak lenni roppantul súlyos teher, nőnek is, férfinak is, és ha folyton változik a hatalom, akkor néha olyat is megtesz az ember, ami nem való". Itt jutottunk el a regény harmadik fókuszához: olvasható személyes imaregényként, kalandos családregényként, de akár egy ország, egy nép kálváriajárásának dokumentumaként is, ami figyelmezteti a feledékenyeket: "Ebben az országban nem lehet egy személyben hősnek és túlélőnek lenni, könnyedebb sorsú országokban talán." Jelen van a könyvben a viszálykodó középkor, előbb a birtokfoglaló oligarchákkal, majd hitviták áldozataival, a törökdúlás, az osztrák uralom, 1848 mártírjai, a trianoni döntés, a Don-kanyar véráldozata, Károlyi Mihály gróf, Szállasi nyilasai, az orosz megszállók, a későbbi kilakoltatások, gerincpróbáló elnyomás, majd a zsilipeket fölszakító 1956... "a holt, de mégis nagyon élő ősök, akik itt rángatják körülöttünk a függönyrojtokat és a levegőt és szívesen integetnének". Számukra, és a regényíró számára mit sem számít az idő, egymás mellé kerülnek az egymástól századokkal elválasztott nőalakok, ám nem valami olcsó időszelet-tologatás nyomán, hanem az olvasó ugyanazt a véráramot, a hasonló lelki típust érzi a figurákban buzogni és működni. A nő az, akiről végső soron e regény szól: "Amiből a Jessze fája kinő, az a termőtalaj, nélküle nincsen fa. Hát természetesen a termőtalaj a nők." Ezt egyaránt érthetjük a regénybeli valóság ábrázolására, és magára a regényre.

A szöveg igyekszik szabályszerűen építkezni, invokációval kezdődik és epilógussal ér véget, a közébük eső fejezetek a múltból a jelenbe tartó szálon beszélik el a családtörténetet, amelyben eltérő betűtípussal jelzett hátravetések adnak magyarázatot a jelenre, illetve jelöletlenül kalandoznak előre az időben, az írónő pedig mértékkel ugyan, de ki-kiszól a történetből, csak hogy tudjuk, uralja az elbeszélést, a szövegben az ő akarata érvényesül... Az elbeszélés nyelve kezdetben magasan stilizált, erős érzelmi töltetű, emelkedetten választékos. A nyelv szinte észrevétlenül egyszerűsödik a történetmondás folyamán, kopik, leszáll a fennkölt magasságból, s erre az írónő kimondja: 1945-ben elkurvultak a szavak, az olyan fogalmaknak, mint a befogadás, a megértés, a megbocsátás, a hűség, értelmük veszett, bomlani, pusztulni, porladni és rothadni kezdtek. Szavak híján talán folytathatatlanná válik a történet. De mégsem, Mohás Lívia kitűnő nyelvi gazdagsággal szegül szembe a szemantikai szegényedésnek, s egy valóban kiváló regényt adott az olvasó kezébe.

Azt már csak a regény remélhető vajdasági olvasóinak mondom el, hogy bár a történet főként a felvidéki cseh és szász ősöket, majd a Magyarországon otthont talált famíliát helyezi középpontba, vajdasági vonala is van a műnek. Egyik talán az, hogy a szövegben szerepel egy nő, akinek a fiát Tito partizánjai Topolyán kivégezték, és így társult a nagy kollektív tragédiához, feminin szenvedéstörténethez, de ez csupán epizód. Sokkal érdekesebb, hogy itt a Vajdaságban is született olyan idő- és létszemléletű mű, mint a Jessze fája, a zombori Vasagyi Mária Híd- és Szirmai Károly Díjas Silentium album című kötete. A két családtörténetben nemcsak az azonos, hogy a nők játsszák bennük a főszerepeket, s hogy maga a főhős mindkét műben levitál, vagyis a föld vonzásának ellenszegülve lebeg, s hogy gyermekkorától "elmélkedő lustasága van. Befelé figyel, magába, ha mégis kifelé néz néha, akkor sem érdekli a máz és a zománc. Ezt nem is mindig látja, mert azt nézi, ami mögötte van a jelenségeknek, a mögötteseit a dolgoknak, a tetteknek, a szavaknak, a viselkedéseknek, a főzésnek és az írásbeli leckéknek. A mögöttesek mögöttesei lekötik..." A tartalmi hasonlóságok mellett olyan mérvű stiláris megfelelések is összeszálazzák e köteteket, mint a vendégszövegek archaizáló alkalmazása, a fegyelmezett, a közhasználatból kiesett szavakat természetes lazasággal használó mondatok, néha részletes leírás, máskor csak sejtetés, akvarellként odavetett árnyalatok halmaza, az időbeli csúsztatások és még számos egyéb, hogy ha nem ismerném mindkét szerzőt személyesen, meggyőződéssel hinném, hogy egyazon alkotó két művéről van szó. Pedig nem, csupán két, egymással semmilyen kapcsolatban nem álló alkotó úgy érezte, megtalálta a múlt elbeszélhetőségének módját. Hogy valóban megtalálták, bizonyítja a két, szellemi rokonságban fogant, zseniális regény.