Gobby Fehér Gyula
Éj mögé bújva

Özvegy Kiss Sándorné született Verák Eszter mozdulatlanul feküdt az újvidéki kórház sebészeti osztályán. A hátából vágott ki az orvos egy daganatot. A seb állítólag szépen gyógyult, erről a kötöző nővér számolt be, az asszonynak még sem ideje, sem lehetősége nem volt, hogy valamilyen nagyméretű tükör, esetleg több tükör segítségével megtekintse a műtét helyét.

Várta a szövetvizsgálat eredményét. A sebész nevetve biztatta.

Nehogy megszökjön az ágyról, Eszterke. Mondta. Ha még egy hétig itt marad, meglátja, feleségül veszem.

Az orvos mögött tötyögött kopott házi papucsában Sándor.

Minden férfival kikezdesz. Mondta gyűlölködve. Mindegy neked, hogy fiatal vagy öreg, csak nadrágja legyen.

Az asszony nem szólt semmit, keskeny ajka összeszorult.

Az orvos kedélyesen megcsipkedte az állát, majd a két nővértől kísérve, elvonult.

Sándor ott állt a sarokban, szeme dühösen villogott.

Most éppen ez a fiatalember kellene. Mondta sziszegve. Ebből nem eszel. Lekéstél róla, szívem.

Az asszony sóhajtott.

Tűnj el. Suttogta.

A mellette levő ágyon heverésző kislány megkérdezte: Hozzám szólt, Eszter néni?

Mivel az asszony nem válaszolt, a lány vállat vont, újabb képeslapot vett elő az éjjeli szekrény aljából.

A zenekar egy Strauss-keringőt kezdett játszani. A lányok úgy tettek, mintha oda se figyelnének, mi történik a terem másik végében, de a szemük sarkából mind fölmérte, indult-e valaki feléje.

Eszter előtt egy honvédfőhadnagy hajolt meg.

Szabad, kisasszony? Kérdezte.

József volt a neve, civilben postatisztviselő volt Kaposvárott. Másodszor ért oda előbb, mint Sándor. Kitűnően táncolt, mély hangja nem tette lehetővé, hogy suttogjon.

Maga a legcsinosabb kislány Újvidéken. Dörmögte. Mikor átfogom, semmi súlya nincsen. Mintha röpülne a karjaimban.

Eszter úgy érezte, együtt röpülnek. Megfeledkezett a kultúrkör olajos padlójáról, elfeledte a varrodát, nem gondolt rá, mi történik holnap. Élvezte a forgást, a zenét, a főhadnagy erős karjának biztonságát.

Este azt mondta a nővérke, hogy egy kis láz jelentkezett.

Szerencsére éppen Đorđević az ügyeletes. Mondta. Majd szólok neki.

Néhány perc múlva már az ágy mellett állt az orvos.

Forduljon hasra, Eszterke. Mondta. Majd megnézem a sebet.

Hirtelen fájdalom, egyetlen mozdulattal rántotta le a kötést.

Ne sziszegjen, asszonyom. Mondta, és kuncogott. Nekem a nagymamám azt tanította, a kislányok sokkal többet kibírnak, mint a kisfiúk.

Az asszony fölé hajolt, valami hűs folyadékkal kente át a sebhelyet. Ahogy szorosan az ágy mellé állt, alteste az asszony karjához nyomódott. Eszter érezte az orvos ágyékának tömött csomagját, majdnem felnevetett. Az jutott eszébe, még halálos ágyán is egy férfi szerszámát méregeti.

Az orvos elégedetten szusszantott.

Tiszta. Mondta. Három nap múlva hazamegy. Biztonság okáért kap egy kúra antibiotikumot.

Az asszony nem felelt. Érezte, hogy az orvos újabb kötést helyez a hátára. Aztán a fenekére paskolt.

Most már elárulhatom. Mondta. Megérkezett a szövetvizsgálat eredménye is a laborból. Semmi jele rosszindulatú daganatnak.

Az asszony remélte, nem üres vigasznak szánt szavak hangzottak el.

Menjen férjhez, Eszterke. Mondta az orvos, miközben segített felülni az asszonynak. Új férj, új gondok.

A háta mögött álló lámpa fénykörében jelent meg Sándor.

Megint hódítani akarsz? Sustorogta. Minden körmére akad egy éjjeli nővér. Majd pont te kellesz neki.

Az asszony magára húzta a köntöst.

Az orvosságot még ma este elkezdjük szedni. Mondta Đorđević. A reggeli vizitnél meglátjuk a lázát.

Borravalót vár. Mormogta Sándor. Ígérj neki pénzt.

Az asszony lehajtotta a fejét.

Köszönöm, doktor úr. Mondta.

Csak köszöngesd neki, hogy tapogat. Sziszegte Sándor. Arra is megkérhetnéd, törődjön jobban a tomporoddal.

A tanterem hirtelen elcsöndesült. Eszter önkéntelenül balra nézett, minden tekintet arra irányult.

A cserépkályha előtt Sándor a történelemtanárt rángatta.

A feleségem seggét fogdossa? Ordította, és nekilökte a történészt a kályhának. Azt hiszi, nem láttam, hogy rátenyerel a feleségem hátsójára?

A kolléga halálsápadt volt. Szeme ide-oda röpdösött. A felesége sikoltozni kezdett a másik asztalnál.

Engedje el. Kiáltotta. Vacsorázni jöttünk, nem verekedni.

Sándor hátrafordult, aztán elengedte a kabát gallérját.

Vigyázzon a férjére jobban. Mondta. Ne engedje, hogy tilosban járjon.

Özvegy Kiss Sándorné született Verák Eszter halkan szipogott a takaró alatt. A szomszéd ágyon olvasó lány felült.

Valami baj van, Eszter néni? Kérdezte. Hívjam az orvost?

Ne, kedves. Nyögte Eszter. Csak a lámpa fénye zavar.

Még egy cikket elolvasok, akkor lekapcsolom. Ígérte meg a lány. Tőlem nyugodtan aludhat, én nem szoktam sokat csörögni.

Köszönöm. Mondta Eszter. Köszönöm szépen.

De a sötétben is ott állt Sándor a sarokban. Ismét veszekedni akart. Megszökni tőle nem volt hova.