Gobby Fehér Gyula
Nemcsak gőzzel tele a fejünk

Olvasom a német újságokban, hogy a fővárosi egyetemen megalakult egy kutatócsoport, amely azt kívánja megállapítani, mennyi tudás fér az ember fejébe. Lehet, hogy ez a célkitűzés kissé nevetséges valaki szemében, de a professzorok szerint, az emberi agy teljesítőképessége véges, ezért szükséges megkeresni a határát. Magam is szkeptikus vagyok, ami a végeredményt illeti. A tapasztalat arra tanít bennünket, hogy minden ember sajátos tulajdonságokkal rendelkezik, egyik erről tud többet, a másik meg amarról, s maga az emberiség éppen azért fejlődik, mert ezt a sokféle ismeretet az emberek összeadják, megosztják egymással, informálják egymást.

Nem a németek az elsők, akik gyanítani kezdték, hogy valamiképpen vigyázni kellene az emberi agyra. Gondoljunk csak rá, hányfajta magyar népi szólásmondás utal a fejünk állapotára. Elsül a feje, mondjuk arra, aki túlságosan okosnak hiszi magát. Teli gőzzel a feje, mondjuk arra, aki kissé sokat ivott, meg arra is, aki beképzeli magát. Fő a feje, aki gondban van. Üres a feje, aki együgyű vagy lele. Igen ám, de míg azelőtt főleg azzal törődtek, miképpen lehet megtölteni az emberek fejét, vagyishát az volt a gond, hogy sokak éltek tudás és ismeretek nélkül, ma megfordult a helyzet, az a baj, hogy az emberek túl sok információt kapnak. Olyan tömegben halljuk, olvassuk, nézzük, habzsoljuk az információkat, hogy képtelenek vagyunk megjegyezni őket. A legtöbb ember nem tudja többé kiválogatni a számára fontos híreket a mellékesek közül, nem tud saját érdekében rangsort felállítani a tények között, azt sem tudja, hol áll a feje. Egyik kedvenc íróm, a lengyel Stanislav Lem, világhírű tudfantik írója mondta húsz évvel ezelőtt, hogy "halálra vagyunk informálva". Már pedig ő aztán tudta, mert megírta az emberi tudás összességéről szóló könyvét, amelyet villámgyorsan lefordítottak harmincvalahány nyelvre. Közben rájött, hogy ma senki sem képes röviden összefoglalni az emberi tudást. Hát még ha nem is a tudásról, hanem a mindenféle formában felénk ömlő információ zuhatagáról van szó. Lem szerint egyre kevesebb dolgot vagyunk képesek megjegyezni, mert olyan sok kacattal töltjük meg a fejünket, hogy ott már nincs hely a fontos dolgok számára sem. Hasonló véleményt írt meg Günther Anders német filozófus 1953-ban megjelent művében, Az emberiség antikvitása (magyarul talán elöregedése) című összegezésében, amelynek keserűsége talán csak Swift keserűségéhez hasonlítható. Anders azt állítja, hogy amióta az információk úgy érkeznek a lakásba, mint a víz a csapon, azóta árnyképek és képzelgések uralkodnak az emberek többségén, ebből kifolyólag akinek a kezében van a főcsap, tehát a rádió és tévéállomások ura, az parancsol a társadalomnak is. Utána sokan írtak bírálatot a televízió jelenségéről, hogy csak két amerikait, Kaplant és Neil Postmant említsem. Ez utóbbi könyvének címe is jellemző: Halálra szórakozzuk magunkat, állítja már a címben. Arról ír, hogy a tévéműsor által teljesen használhatatlan információkat kapunk, ezek úgy szaladnak rajtunk keresztül, mint a hashajtó, másnapra el is felejtünk mindent, amit a fejünkbe öntöttek, csak éppen elfelejtjük közben gondolkodásra használni az agyunkat.

Mikor megalakultak az első rádióállomások, akkor mindenki csak egy műsort hallgathatott. Aztán hozzászoktak az emberek, hogy vannak helyi, körzeti, állami, vallási, oktató aztán kereskedelmi azaz reklámadók. Minden hallgató válogathat. Hasonlóképpen fejlődött a televízió is. Emlékszem, mikor megvettem az első műholdas tányért, napokig keresgéltem rajta, úgy lenyűgözött a nyolcvan német nyelvű, huszonhárom arab nyelvű, tizenegy francia meg a többi adó műsorválasztékának gazdagsága. Ma Újvidéken a városi kábelszolgáltató hatvankét programot kínál, közülük huszonhárom a szerbhorvát nyelv valamelyik variánsán beszél. Mellette megjelent az internet, amely hozzáférhetővé teszi a világ szinte valamennyi rádió és tévéműsorát, az újságokat, meg persze a saját működése által kifejlesztett információs és művészeti honlapjait is. Az ember kíváncsi, mindent szeretne tudni, összevissza kapcsol, teli a feje selejtes hírekkel, hírekről szóló hírekkel, másolatokkal, hírklónokkal, szeméttel. A hírszolgáltató akadályozza meg, hogy értesüljön a világot mozgató titkokról.

Nem is csoda, hogy a németek szeretnék kikísérletezni, mennyi az az optimum, amit érdemes tudni. Milyen ismeretanyag kell ahhoz, hogy az ember fel tudja találni magát a jelen üzleti vagy mondjuk politikai világában. A túl sok információ éppenúgy akadályozza az embert a helyes döntésben, mint a túl kevés. Az ember fél napig tömi a fejét, aztán fél napig azon igyekszik, hogy elfelejtse a sok marhaságot. Kiderül, annál okosabb leszel, minél kevesebb érdemtelen dolgot tanultál meg. A múltkor a Financial Times arról írt, hogy a menedzserek állandó stresszben élnek, úgy viselkednek, mintha a harctéren lennének, mert sohasem tudják, hogy a megfelelő információkat szerezték-e meg. Szerintem azért is, mert biztosan tudják, hogy a hírpiac álhírekkel is kereskedik. Ha a hírszolgáltató maga sem jut lényeges adatokhoz, ontja magából az álhíreket, szépíti és köríti és duzzasztja a semmiről szóló híreit, mert ahogy Günther Anders írja, a csapból áradnia kell a víznek, ha elfordítja a fogyasztó, vagyis a rádióból, tévéből áradnia kell a híreknek akkor is, ha éppen semmi nem történt a világban. Arra viszont, hogy az emberi agy mire képes, szerintem még a berliniek sem fognak sokáig rájönni. A szólás is azt mondja: Nem lehet minden fejet egy kalap alá vonni.