Gobby Fehér Gyula
Képeslapok egy árnyékvilágból

Hívogat a szomszéd, menjünk át hozzájuk egy kávéra, meg akarja mutatni azokat a képeket, amelyeket Haitiben készített Újévkor. Mert olyan szomszédom van, aki a Szilvesztert nem otthon a lakásában várja, de nem ám, hanem ilyenkor utazik a nagyvilágban, ezeket az utakat rendszeresen fényképezi is, ahogy ő mondja: fotódokumentálja, s aztán év közben, jószomszédi kávézgatás, vagy rokoni látogatás közben, vacsoravendégek szórakoztatása céljából elő-elő veszi a negatívokat, levetíti, magyarázatokkal ellátja.

Nincs egyedül effajta szokásával, rajta kívül is vannak ismerőseim, akiknek fotóalbumát minden udvarias szabadkozásom ellenére meg kellett tekintenem. Amíg a terrortámadások nem tették bizonytalanná a turizmust, fényképezőgépes utasok hordái kattogtak szerte a világon. Egyszer Párizsban a feleségem szeme láttára kellett végigcsókolnom egy osztálynyi picike japán középiskolás lányt, mert úgy találták, hogy otthon én fogom képviselni a szőke, megtermett és kékszemű európait, akivel hencegni lehet a szomszédasszonyok előtt. De fényképeztem japán turistát a kezembe nyomott készülékkel Drezdában és Budapesten is.

A szomszédomnál külön dobozokba rendezve fekszenek a diák. A dobozokon feliratok. A Seyshell-szigetek. A Kanári-szigetek. Mallorca. Szingapúr. Haiti. Dobozba rendezett világ. Dobozba rendezett emlékek. A szomszédom semmit nem tud ezekről a helyekről. Nem tudja, kik élnek Szingapúrban. Nem tudja, milyen emberek lakják Haitit. Nem tudja, mennyit dolgoznak, és mennyit keresnek a mallorcaiak. Már arra sem emlékszik, hol és mikor járt, viszont a dobozra rá van írva a dátum is, csak rápillant, s már közli is: 1997, a feleségem és Ica barátnője a hullámokban. 2001, a szingapúri nagy torony előtt állok a frissen vásárolt világvevő rádiómmal. Nagyon büszke ezekre a felvételekre. Számára kincset érnek a dobozok. Úgy érzi, megvásárolta és dobozba rejtette a világ egy-egy darabkáját. Eszébe sem jut, hogy ezek a képek csupán halvány másolatok. Azon soha nem gondolkodott el, hogy amikor a Louvre-ban járt, és megtekinthette a világ legnagyobb festőinek leghíresebb alkotásait, akkor milyen hatást gyakoroltak rá ezek a művek. Egyáltalán gyakoroltak-e rá valamilyen hatást? Érzett valami kellemeset, jót, visszataszítót, akármit, amíg a Mona Lisa előtt állt? Jelentett számára valamit, hogy megsimogatta Rodin Gondolkodóját, mikor az őr nem figyelt oda? Számára fontosabb a helyszínen készült fénykép, mint maga az élmény, sétálgatni a Louvre-ban. Nézd, milyen hideg volt 1990-ben, mutatja, a Louvre udvarában látszik a leheletem. Kétségtelen, a fényképen ott a Louvre udvara, ott van ő, mármint a szomszédom, és a szájából kiszálló pára örökké ott lesz a képen, amíg valaki el nem dobja a dobozokat a sok-sok diával együtt.

Ez a dobozba zárt lehelet szimbóluma lehetne a fototurizmusnak. Úgy képzelem, ezeket a világban rohangáló embereket talán nem is a való világ érdekli. Nekik nem az a fontos, hogy elmehettek a Notre-Dame-ba, nekik csak az fontos, hogy lefényképezték a világhírű templomot. Úgy érzik, ezzel kisajátították, birtokba vették, magukévá tették az emlékhelyet. Tettükkel nem követtek semmiféle bűnt, arról beszélek, hogy csak belesimultak a világ divatjába, a mostanában dívó trendbe, a filmek, a tévéműsorok, a művészeti honlapok, a reprodukciók végtelen folyamatába, amely biztossá teszi őket, hogy nem a valóság, nem az egyszeri művészeti alkotások, nem az élet soha nem múló emlékezetes pillanata a fontos, hanem annak másolata. Fotódokumentuma, ahogy a szomszédom nevezi.

Udvariasan hallgatom a szomszéd szavait, tűröm a szemem elé villanó képek gyors rohamát, s közben arra gondolok, hogy az ilyen felfogás igaz értéknek tulajdonképpen a múltat tekinti, de abból is csak a reprodukciót. A másolat birtoklásának örül, semmi eredetit nem tűr maga körül. Nem az emlék szépségét szereti utazásaiból, mert az esetleg gondolkodásra késztetné. Nem az élmény erősségét, mert az esetleg tettekre sarkallná. Nem az eredeti városokat, a megismert népet, embereket, szokásokat, csak azok halvány árnyképét, amelyet végleg birtokba vehet, ismerőseinek büszkén mutogathat, dobozba raktározhat, és őrizhet, amíg saját élete tart. Az ilyen ember olyan, mint egy múzeumi alkalmazott, saját élete piciny múzeumát készítgeti egész életében, azt rendezgeti, mutogatja, oltalmazza. Talán saját magát is jobban szereti fényképen, mint a tükörben látni.

Nem szeretném megalázni azokat, akik emlékképeiket hűségesen őrzik. Magamnak is vannak hasonló képei Szegedről, a Balatonról, Moszkvából, Londonból, Párizsból, miért ne lennének. Csak arról beszélek, hogy a lassan egyre inkább nem írásban, hanem képekben gondolkodó világ, gondolkodni felejt el, mikor arra tanítja az utazókat, hogy élmény helyett fényképeket raktározzanak. Nemsokára nem úgy szól a mondás, hogy Rómát látni és meghalni, hanem úgy, hogy Rómát fényképezni és meghalni. Az utazás feledhetetlen élmény legyen, úgy érdemes elindulni. Az élmény, az emlék bennünk maradjon meg, lelkünket gazdagítsa. No, de könnyű nekem erről elmélkedni, hiszen régóta nem jut rá, hogy hosszabb útra induljak. Így meg az a veszély fenyeget, hogy az irigység beszél belőlem, amíg a szomszéd képeit nézegetem. Kortyolom a kávét, amivel megkínált, s legföljebb azon elmélkedhetem, hova is indulnék én, ha jutna rá pénzem.