Gobby Fehér Gyula
Magyar kultúra az Európai Unióban

Az Európai Unióhoz való csatlakozás megtörtént, a magyar állam bekapcsolódott a közösségbe, a magyar gazdaság immár 455 milliós piaccal rendelkezik, ezen belül vám többé nincs a termékeire, igaz erről a hatalmas területről a konkurens cégek is vám nélkül kelnek versenyre a hazai keretek kényelméhez szoktatott gyárakkal és mezőgazdasági termelőkkel. Milyen lesz a magyar kultúra helyzete az Unióban?

Nagyon érdekes volt, hogy a csatlakozást ünneplő magyar elnök, a miniszterelnök, a parlament elnök asszonya és a külügyminiszter is külön hangsúlyozta az ünnepi beszédben, hogy az ország sajátos kultúráját viszi be a közösségbe, azzal járul hozzá a közösség új arculatához. Ugyanezt mondta mindkét ellenzéki pártvezér is saját hívei előtt. Olyan benyomást keltettek, mintha most a magyar kultúra előtt hatalmas tér, új kitörési lehetőség nyílt volna meg. Közben pedig tudnivaló, hogy az unió főleg és elsősorban a gazdasági együttműködés miatt alakult, a vámunió teszi lehetővé a közös fellépést a más gazdasági egységekkel folytatott versenyben. A kultúra terén nincsenek közös törvények, nincsenek kötelező szabványok, az együttműködésnek egyelőre csak bizonyos közös befektetések adnak keretet, ilyen például az Eurovízió, amely a televíziózásban segíti az egyes állomások közös fellépését, vagy ilyen az Euroimages, amely a filmgyártásban kísérli meg erősíteni ezt a sok pénzt igénylő európai ágazatot, hogy versenyre kelhessen a mindent elborító és meghódító amerikai produkcióval. Ma úgy fogalmazhatunk, hogy az Európai Unióban a kultúra terén főleg a szépen megfogalmazott célok a közösek. Ezeknek vállalását már az Európa Tanács lehetővé teszi saját programjában, tehát a nem uniós államok is csatlakozhatnak hozzá, ha akarnak. A sokszínűség megőrzése, a közös örökség megőrzése, az emberi jogok tiszteletben tartása, a nemzeti identitás ápolása, a műszaki fejlesztés és a szakmai együttműködés segítése - ezek az eddig megfogalmazott és bizonyos intézményi formákat is kapott célok. Minden állam nemzeti művelődéspolitikát folytat, abba kívülálló nem szólhat bele. A közös célok érdekében mégis létrejöttek pénzalapok, amelyek az oktatóközpontok európai hálózatát, a kulturális menedzserképzést, a filmek koprodukciós gyártását, az új információs technológiák bevezetését, az elektronikus könyvkiadást és a közösen szervezett művészeti kiállítások sorozatát pénzelik. Egyesek úgy vélik, nem sok ez, fejleszteni kellene a közös munkát más területeken is, mások szerint éppen elég az együttműködés, szerintük, ha több lenne, akkor már nemzetüket, esetleg nyelvüket, esetleg önállóságukat veszélyeztetné. Ha ilyenek a körülmények, hogyan juthat akkor a magyar kultúra több eredménye, több művésze, több alkotása Európába?

Eddig is voltak, ezután is lesznek az együttműködésnek úgynevezett protokollszerű formái. Az államközi szerződések eleve rögzítik a legtöbb ilyen formát. Tegyük fel, az Állami Népi Együttes 2005-ben fellép London városában, a Londoni Filharmónia 2005-ben koncertet ad a budapesti Operaházban. Valamit valamiért. Esetleg amikor Mádl Ferenc államelnök Prágába látogat, a látogatás napján fellép a cseh fővárosban a Magyar Rádió gyermekkórusa. Amikor Vaclav Klaus cseh elnök Pestre érkezik, azon a napon a Cseh Állami Bábszínház tart előadást a pesti bábszínházban. Ezek a cserék előre kiszámíthatóak, államilag pénzeltek, protokollbeszédekkel felszereltek, díszes vendégsereg kíséri őket, ünnepélyesek, reprezentációval ellátottak. Ha a művészeket kérdezi az ember, a legtöbbjük nem sokra tartja őket, mert méregdrágák, és nem spontánok, tehát kevés következménnyel járnak. Rengeteg ilyen rendezvény volt már az elmúlt években, nyomuk viszont elég kevés. A hivatalos állásfoglalás szerint nagyon dicséretesek, soha egy bíráló szó el nem hangzik a Franciaországban folyó MagyarArtnak nevezett magyar kulturális év rendezvényei kapcsán, ugyanígy dicsérték az Angliában Magyar Magicnek nevezett sorozatot, és nem lehet azt várni, hogy akár a holland, akár a magyar kritikusok és szakértők majd túl őszintén írnak a most készülő holland év rendezvényeiről, amelynek azt a hangzatos címet adta valaki, hogy Partra, Magyar! Bele kell nyugodni, hogy a diplomáciának van ilyen kulturális hozadéka, hogy ne mondjam: ékessége, amely megutaztatja az éppen sorra kerülő intézményt külföldön. Nem tagadható, hogy ezeken is megismerkedik a közönség egy elit része a magyar kultúra reprezentánsaival, de ez sohasem feltételez olyan művészeket vagy kultúrmenedzsereket, akik ezek után feltétlen híveivé vagy terjesztőivé válnak a magyar kultúrának.

Hol a megoldás? A megoldás az együttműködés olyan szerves formáiban leledzik, amelyek eleve feltételezik a kritikus viszonyulást, a természetes befogadás körülményeit, a hatások és ellenhatások érvényesülését. Ilyen alkalom, ha egy-egy magyar drámaíró sikerét látva külföldi színházak is műsorra tűzik a darabot. Ilyen alkalom, ha egy neves regényt jó időben dob piacra a fordítója, olyan pillanatban, amikor az olvasóközönség éhes a stílusára vagy a mondanivalójára, ez volt az eset mondjuk Olaszországban Márai Sándor regényével, vagy Angliában Szerb Antal Utas és holdvilág című regényével. Hasonló jelenség játszódott le Sava Babić szerb nyelvű Hamvas Béla-fordításaival. Ilyen alkalom, ha olyan festő kiállítását rendezik meg valamelyik galériában, akinek befogadására éppen érett a közönség. Így lett ismét népszerű Munkácsy Mihály Párizsban, olyan pillanatban érkezett, mikor hasonló stílusú és hasonló méretes festő munkáit már rég nem állították ki Franciaországban. Nem érdekelt senkit sem a protokoll, sem a díszbeszéd, a művész munkáira volt lelki szükség. Szervesen illeszkedett az élő művészet világába.

Ha számon akarom tartani, hogy kit ismernek a ma élő és még munkálkodó magyar alkotók közül az unióban, akkor főleg neves személyeket, egyedeket sorolhatok fel. Ismerik Kertész Imrét, mióta elnyerte az első és mindeddig egyetlen magyar Nobel-díjas író címét. Ismerik sokfelé Esterházy Pétert, aki lépést tartott a posztmodernnel. Ismerik Németországban és szélesebb körben is Konrád Györgyöt még disszidens korából, meg aztán a PEN Klub elnökeként, valamint a Berlini Akadémia elnökeként is. Ismerik Jancsó Miklóst, a filmrendezőt, aki új iskolát alapított a filmezésben. Ismerik Ligetit, Kurtágot, Eötvöst a zeneszerzők és karmesterek közül, ismerik Kocsis Zoltánt a zenészek közül. Gyorsan vége lesz a felsorolásnak. Pedig éppen a nagy egyéniségek törnek be leggyorsabban és leghatásosabban más népek tudatába. A nagy egyéniséget lehet népszerűvé tenni, minél teljesebb bemutatásával legendát keríteni köréje, irányzatot, iskolát alapítani, utánzókat és követőket nyerni. Úgy is mondhatnám, következetes munkával a nagy egyéniségek köré kell szervezni a magyar kultúra belépését más kultúrák berkeibe. Ha valaki eléri, hogy széles körű érdeklődés övezze, ha valaki kíváncsiságot kelt a közönség körében, biztosra vehető, hogy sokan érdeklődnek majd származása, környezete, barátai, sorstársai, főleg művészeti kapcsolatai, irányzata és nemzeti hovatartozása iránt. Minden sikeres magyar művész felkelti az érdeklődést a korabeli magyar művészet egésze iránt is. Ez a kultúrák közti szerves kapcsolatok egyik alapvető formája.

A másik döntő forma a már megnyertek további tevékenysége. Ha egy francia vagy angol ember megszereti Esterházy Péter regényeit, ha egy koncertekre járó osztrák zenekedvelő elmegy minden Kocsis-előadásra, ha egy olasz mozijáró megnéz minden Jancsó-filmet, akkor biztosra vehető, hogy véleményét nem fojtja magába, hanem terjeszteni kezdi azt, beszél róla, harcol az igazáért, tehát jobb nagykövete lesz a magyar kultúrának minden hivatásos nagykövetnél. S még fontosabb, hogy az ilyen hívő rajongók közt elegendő kultúrmenedzser, kiállításszervező, hangversenyszervező, bizonyos társadalmi tekintéllyel rendelkező egyén legyen. Ha van, akkor már a magyar művészetre való figyelés, a magyar művészek iránti további érdeklődés sorsa eldőlt.

A harmadik tényező, amely döntően befolyásolja a magyar művészet térnyerését, az a feladatuknál fogva hivatásos véleményhordozóknak tekinthető művelődési dolgozók megnyerése. Nincs fontosabb, mint a napilap- és folyóirat-kritikusok, a fordítók, a szerkesztők megnyerése. Nem minden múlik azon, hogy milyen könyvet javasol kiadásra egy-egy fordító, de leginkább azon dől el egy könyv sorsa. Nem minden múlik azon, hogy egy-egy előadás, egy film, egy koncert, egy tárlat mennyire tetszik valamelyik kritikusnak, de leginkább mégis azon dőlhet el, hogy a jövőben meghívást kap-e a művész egy további fellépésre, egy önálló tárlatra, egy vendégszereplésre. Ha a hivatásos véleményhordozók kórusban lelkesednek valamelyik magyar produkcióért, szinte biztosra vehető, hogy a jövőben még egyszer bemutatkozási lehetőséget kap a szóban forgó művész vagy az emlegetett társulat. Tudatosan arra kell törekedni, hogy ezeknek a véleményhordozóknak kedve legyen megérteni és befogadni a magyar művészeket, a magyar műveket. Nem hiszem, hogy le lehet fizetni őket, hanem azt hiszem, hogy törődni kell velük, kapcsolatokat kell kialakítani velük, meg kell hívni őket Magyarországra, hogy alkalmuk legyen megismerni a művészeket és a műveket.

Az ország csatlakozását az Európai Unióhoz csak úgy lehet kihasználni, ha a kulturális "termelés" is szervesen csatlakozik a kontinensen folyó aktuális, élő "termeléshez". Nem lehet az, hogy Londonban és Párizsban egyfajta színművészet uralkodik, Pesten meg még mindig folyamatosan és makacsul Sztaniszlavszkij szerint játszanak. Nem lehet az, hogy az európai filmfesztiválokon ismételten Almodóvár rendezése nyeri a nagydíjakat, a magyar filmeket meg a szocreál iskola tanítása szerint készítik. A lehetőség abban van, hogy magyar színészek is szerepet kaphatnak a londoni és párizsi filmekben. Almodóvárnak is kedve kerekedjék Pesten rendezni. Természetes dolog legyen, hogy magyar festők frankfurti meg brüsszeli galeristáknál árulják a képeiket, s az is, hogy német karmester vezesse valamelyik ismert magyar zenekart. A művészetekben is érvényesülhessen a minőség és az érték elve az egész kontinens területén, akkor legyőzhető és átléphető a mindent behálózó provincializmus, a saját szemétdomb mindenáron való megőrzésének az elve, a kicsi, de az enyém közhelye. Talán arra is sor kerül, hogy a különböző országok jelenlegi gyakorlatát elemezve, az előremutató és mindenkire hasznos példákat kiemelve az unió bizottsága egyszer nemzetközi szintű következtetéseket von le, közös megoldásokat keres, amik nem jelentenek majd beavatkozást a nemzeti kulturális politikába, inkább segítik annak magasabb szintre emelését, segítik minden nemzeti kultúra fejlesztését. Le kell győzni azt az ősi félelmet, amely a nemzetek soraiban még mindig pusztít, amely szerint a szomszéd mindig ellenség, aki rosszat akar. Rá kell döbbenni, hogy a kulturális együttműködés erősíti a nemzeti kultúrák fejlődését. Akkor leszünk sajátosak és eredetiek, ha ismerjük és szeretjük a másságot.

Mi változik az anyaország és a határon túli kisebbségek kulturális kapcsolatában az Európai Unióhoz való csatlakozás után? Ez a kérdés mindnyájunkban fölmerül, hiszen tudjuk, a határokon vízumkényszert vezetett be Magyarország, két év múlva ez még szigorodik, és szigorodik a vámvizsgálat is. Ezek olyan tények, amelyek mindnyájunkra vonatkoznak. Most azonban más-más lesz a helyzete azoknak a kisebbségeknek, amelyek szintén európai uniós, és más azoknak, amelyek unión kívüli státusba kényszerülnek. Ha más nem, talán ez az újdonság rákényszeríti végre a magyar politikai és kultúrpolitikai elitet, hogy újragondolja a tényállást és a teendőket.

Szerintem eddig az volt a baj, hogy minden határon túli magyar közösséget egy kaptafa szerint kezeltek. Nem voltak képesek felfogni, hogy minden országban más és más a tényleges állapot. Nemcsak a kisebbség számarányától függően. Akármennyire nehéz is ezt fölfogni, ha jót akarunk, mindegyik közösséghez sajátosan kell viszonyulni. Akkor is, ha ezt a bürokrácia íróasztala mögül nagy erőfeszítésbe kerül megtenni. A határon túli kisebbségek mindennapi élete, szabadsága és önmegvalósítása egyrészt az adott országban uralkodó állapotoktól, másrészt a közösség versenyképességétől, intézményeinek meglététől és munkájától, a közösség alkotóképességétől függ. Ezért következett be az a jelenség, hogy a kisebbségek megsegítésére kialakított alapok által átömlesztett pénz egyes helyeken gyümölcsözött, másutt meg mintha elveszett volna. Most nem fogok beszélni az említett alapok saját költségeire és működtetésére fordított eleve homokba szivárgó pénzekről. A befektetések eredményességéről és kudarcairól beszélek. Példán igazolva: ugyanakkora összegből néhol valódi könyvek, néhol hatvanoldalas füzetecskék jelentek meg. A szakértői kuratórium mindkét helyen igazoltnak találta a ráfordítást, szerintem csupán azért, nehogy botrány kerekedjen az ügyből. Másik példa: egyik országban valóban működnek az anyaországi segítséggel létrehozott teleházak, másikban formálisan léteznek, a számítógépeket azonban a megbízott tanárok otthon használják. Ez is azt bizonyítja szerintem, hogy a kisebbségi közösség nem lehet sikeresebb a többségi társadalommal szemben. Nehéz elérni, hogy az adott környezet szokásaitól eltérjen, a megrögzött gyakorlaton túllépjen. A segítségnek is alkalmazkodnia kell az adott kisebbség életviteléhez, szabadságának fokához, a többségi társadalom által megszabott korlátokhoz, hogy az előrehaladás lépésről lépésre megvalósulhasson. Ez azt jelenti, hogy mindenütt más és más a cél. Minden közösség saját adottságai szerint választja ki az elsődleges fontosságú terveket. Ebben kellene őket segíteni.

Nagy baj, hogy a kulturális kapcsolatokba is meghatározó módon keveredik a pártpolitika. Ezekben a kapcsolatokban lobbiznak a kisebbség pártjai is meg az anyaországi pártok is. Nem tesz jót az ügynek. Olyan intézményrendszert kellene létrehozni, amely kiküszöböli ezt a jelenséget, mert ez folyton rövidtávúra zárja a tervezés lehetőségét. Amint nem a szakmai szempontok, hanem akármiféle más szempontok érvényesülnek, azonnal a helyzeti előnyért küzdő klánok alakulnak, pártoskodni kénytelenek az oktatásban és a művelődésben dolgozók is, nem a minőség, hanem egy-egy csoport érdeke dönt. Ilyen körülmények között csak újabb ellenségeskedés keletkezik, újabb megoszlás alakul ki, semmiféle stratégia vagy hosszabb távú és következetes kultúrpolitika meg nem születhet.

Másként kell majd segíteni az uniós országok kisebbségeit 2004. május elseje után, és másként a kívül rekedt közösségeket. Az unión belül már az emberi jogok alkotmányos biztosítása lehetővé teszi, hogy a magyar diákok, akármelyik európai uniós városból valók, megkülönböztetés nélkül tanulhassanak a magyar oktatási intézményekben. Az új helyzet lehetővé teszi, hogy az eddigi határon túli magyar művészek, akik uniósokká váltak, közvetlenül kapcsolódjanak be az anyaországi folyamatokba, és művelődési intézményeik nagyobb gond nélkül kapjanak anyagi segítséget. Két év múlva érik ezt el a romániai magyarok. Ugyanakkor az unión kívül rekedtek, a horvátországi, kárpátaljai és szerbiai közösség tagjai továbbra is az eddigi falakba ütköznek. Mind a három helyen mások a gondok és mások a lehetőségek is. Sokat jelentene, ha a magyar intézmények segítenének abban, hogy az európai folyamatokba e három közösség oktatási és művelődési dolgozói is bekapcsolódjanak. Az eddig kialakított regionális közösségek is adnak erre lehetőséget, az Alpok-Adria régió valamint a Duna-Tisza-Maros régió, csakhogy kevés konkrét eredményt mutattak eddig fel. Ezen kellene sürgősen változtatni. Meg persze azon, hogy ne a formalitás uralkodjon a kisebbségek iránti viszonyban. Ne legyen senki elégedett azzal, hogy "ott van nekik az Illyés Alapítvány meg az Apáczai Alapítvány, kapnak pénzt, és küzdjenek". Meg kell pontosabban határozni a célokat minden kisebbség esetében, hosszú távú tervek kidolgozására van szükség, átlátható és nyílt pályázatokra, amelyekben ellenőrizni lehet a pénz útját, és főleg az eredményességet, a minőséget és az értékeket. Mert csak akkor érdemes belefektetni a magyar adófizetők pénzét a kisebbségek kultúrájába, ha alkotásra ösztönöz, és minőségi változásokat eredményez. Az előrejutáshoz erre van minden magyar kisebbségnek szüksége.