Gobby Fehér Gyula
Telefon a sírban

Tíz évvel ezelőtt, mikor még volt pénzünk sétakocsikázni, kétszer is megálltunk a Belgrádból Sabác felé kivezető úton, hogy megtekintsük azt a temetőt, amely önmagában turisztikai látványosságot jelentett. A városba özönlött, régi paraszti szokásait elvesztett, de annál több kivagyisággal felvértezett családok temetője volt ez, amelyben az egyszerű sírok mellett a kripták, sőt magánkápolnák furcsa sora adta képét annak, hogyan gondolkodnak ezek a családok. A szociológusok kirándulóhelye volt, többen írtak tanulmányt róla, hiszen amit ott láttunk, annál szemléletesebben nehéz megmutatni, hova jutott a szerbiai parasztság egy egész rétege, miként gondolkodik a városban előbb lumpenproletariátusi létbe, aztán a gazdagodás útjára lépett emberek sora. Volt ott mindenféle létesítmény, síroknak vagy kriptáknak nehéz nevezni őket, hiszen akadtak köztük valódi házak is, amelyekben a halotti koporsó mellé díványt tettek, a városba vándorlók körében divatos ülőgarnitúrát vittek be, elébe tévékészüléket állítottak, a sarokban frizsider működött, a szekrény bárjában válogatott italok sora állt. Szóval a halott kedvére való mindenféle jót gyűjtöttek oda, talán azzal a célzattal, hogy ha feltámad, jól szórakozhasson. Ivan Čolović, az ismert szociológus hosszú elemzést készített erről a jelenségről, akkor még nem is sejtve, hogy néhány év múlva már nem a jólét és a kivagyiság formáit fogja tárgyalni, hanem a háború sírjairól, a halottakkal szemben elkövetett gyalázatról kénytelen könyvet írni.

Maradjunk azonban a béke kereteiben. Ez a Belgrád széli temető akkor jutott eszembe, mikor az egyik itthoni síron egy telefonszámot láttam. Az elhunyt neve és születési meg halálozási éve mellé odavésték a márványtáblára a mobiltelefonja számát is. Valószínűleg vele temették a készüléket is. Így van értelme a dolognak. Aki akarja, felhívhatja az elhunytat. Talán szerető felesége, családja, kedves gyermekei, jó ismerősei. Vagy esetleg, ha feltámadván jókedve kerekedik, ő is telefonálhat haza. Vagy a temetkezési vállalat ügyeletére. Bontsátok ki a negyedik parcella első sorának hatvanharmadik sírhelyét, unom ezt a sötétséget. Gonosz humor, tudom. Csak azt fejtegetem, vajon mi lehetett a megrendelő célja, mikor ezt a számot is rávésette a sírkőre?

A jelenség nem új, azt a fajta gondolkodást követi, amelynek legrikítóbb példáit ott a Belgrád melletti temető fényes kápolnáinak ablakán betekintve tanulmányoztunk. Csak éppen technikai szempontból újítás. Elképzelhetőnek tartom, hogy egy módosabb család majd az elhunyt kedvenc számítógépét is a sírba rakatja, s akkor a sírkőre az e-mail címe kerül. Duci@unet.yu. Még módosabbak kamerát és linket szerelhetnek a kriptába, ahonnan akár élő közvetítést lehet végezni. Megint gonoszkodok akaratlanul. Élő közvetítés egy halottról. De ha valaki el tudja képzelni, hogy halott hozzátartozója SMS-sel jelentkezik a túlvilágról, akkor miért ne bocsátana szegény elhunyt rendelkezésére akár kamerát, akár közvetítő vonalat? Ha megteheti. Újvidék városa még évekkel ezelőtt hozott olyan határozatot, amellyel megszabta a sírhantok külső kinézésének formáit, a családi kripták szélességét, a sírkövek magasságát, így eleve gátat szabott a kivagyiság megnyilvánulásainak, eleve lehetetlenné tette, hogy kialakuljon egyfajta tekintélyverseny az elhunytak családjai között, vagyis hogy magánkápolnák, magánemlékművek, magántemplomok, vagy - tekintetbe véve a hirtelen meggazdagodott hazánkfiai vagyonát és észbeli állapotát - akár magánemlékdómok építésére sor kerülhessen. Szerintem jó, hogy megszületett ez a határozat, remélem is, hogy tartják magukat hozzá a temetkezési vállalatban. Mert azt is hozzá kell fűzni, ezáltal tetemes jövedelemről mondanak le. Hiszen ha valaki hisz abban, hogy szeretett családtagja a sírból is telefonálni akar, az képes sok pénzt fizetni azért, hogy az elhunytnak mindenféle kényelemmel ellátott nyugvóhelye legyen, képes őrt alkalmazni, aki az elhunytat vigyázza, esetleg takarít utána, és szolgálatára lesz szükség esetén. Ahogy a Belgrád melletti temetőben erre is volt példa.

A telefon halott mellé való temetése ugyanaz a jelenség, amelyet őseink is ismertek, mikor az elhunytak mellé temették azok kedvenc lovát, kedvenc kardját, némely népeknél még kedvenc feleségét is. De hát mi indokolja ezt a szokást felvilágosult korunkban? Az ember nem változik?

A babona sok-sok embernek ad kenyeret világszerte. A halál utáni léttel kapcsolatos szolgáltatások mindig jó pénzt hoztak a szolgáltatóknak. Aki beszélgetni akart szeretett férjével, megfizette a léleklátót. Később spiritiszta szeánszokon fejték meg a hiszékenyeket. Miért ne lehetne modernizálni az effajta szolgáltatást? Az interneten is van ilyen lehetőség. A MyLastEmail. com nevezetű vállalat segít a jelentkezőnek elkészíteni a végrendeletét, de azt is vállalja, mindössze tíz dollár befizetése ellenében, hogy az elhalálozás utáni három évben öt villámpostás üzenetet küld az elhunyt hozzátartozóinak. Képzelem, milyen riadalom támad a szerető apa, szerető gyermekek stb.-iek körében, ha az elhunyt vicces kedvű ember volt, és nem értesítette őket róla, hogy majd üzeneteket kapnak a túlvilágról.

Hiszen amúgy is azt ígérték minden búcsúüzenetben, megemlékezésben, emlékbeszédben, hogy találkozni szeretnének az elhunyttal. Képzelem, mit éreznek, mikor megérkezik mégis az üzenet. "Azonnal gyere, kedves, várlak!" Ettől csak az lehet érdekesebb, ha egyszer valóban működésbe lép a koporsóban hagyott maroktelefon.