Boško Ivkov
Húsvét hetibe' vérző virágzás

Nagypéntek van, nyakunkon a húsvét.

Áprilisi illatok lengik be az eget, életet adni készül a föld. Sörtésedik a fű, s a kövesút mentén harciasan kisárgultak a vadon tenyésző kankalin sűrű bokrai. Közvetlen közelükben egy szomorúfűz, sárgás-zöldes díszruhában virítva rajzolódik ki az alkonyati táj megsötétedett egén, a bárányszelíd növényzuhatagba melegen belefagyva.

Kibújt a földből az ezüsthagyma, a málna is megindult, no és a földieper háza táján is nagyban bimbózik, sőt már nyílik is a hófehér, zsenge virág. Kékesen, sűrűn rügyeznek a lila orgona súlyos virágfürtjei. Pitypangtól hímes a rét, úgy sárgul, mint amikor napos csibék futkároznak szanaszét az udvaron.

Lágyan cirógat a páradús levegő. Földszagot sodor a határból, s a messzeségre, időben és térben távoli tanyákra. a gyermekkorra emlékeztet.

A sötétből, messziről idehallatszó békakuruttyolás mindjárt eszembe juttatja azokat a fölöttébb esős, zivataros nyarakat, azokat a megsúlyosodott kalászba és elposványosodott, békalencsés pocsolyákká áporodott nyarakat, amikor a nádas, a káka, a hínár birodalma felől, valamikor régen, a békatársadalom életvidám, csupa-csupa élet, mennyei kórusa zengedezett a csábos nyári éjszakában, aminek jótékony palástja alatt, semmitől meg nem háborítva, édeset, nagyot lehetett aludni.

Gyerekkorom varázslatos ideje volt ez, amikor én mindenestül én, és egyetlen egész voltam. Amikor testemről, lelkemről még nem gondolkoztam "analitikusan", nem elemezgettem részleteiben, darabonként: azaz, amikor nem éreztem külön-külön minden testrészemet, s a lelkem is egy egész volt. Akkor mindenestül egyetlenegy darabból álltam, a test és a lélek kettősségét sem ismertem, mert a testem akkor még a lelkem, és a lelkem a testem vala.

S lám, most is, és újra, itt a tavasz, ámde nem az a tavasz, nem az a valamikori. Nem olyan. Szuvas fogaim miatt nekem a tavasz most az

ínyem "kivirágzásának" idénye. A vállam vagy a térdem reumás nyilallásának, a tüdőhomály, a ziháló nehézlégzés szezonja. A fülfájásé. A hályogé a szememen.

De akkor is, és mégis, ilyen rozoga állapotomban is, a tavasz azért csak - tavasz!

S a nagyhét ez óráiban és napjaiban legjobb lesz, ha a lélek - a lelkem -- csendben és hallgatagon, nyavalygás és néma segélykiáltás nélkül összeszedi magát, összeforr, begyógyul.

S kimosdik az ünnepi csend és áhítat, a tiszta, üde zöld, idei füvek harmatozásában. Meg az ég mosolyában. Meg a virágok ujjongás-színeiben.

A füvek, a füvek, az ég permetében!.

S az ártatlanul csivitelő gyermekzsivajban. Megmártózik a világban!.

Mert valóban, igazán beköszöntött a tavasz!.

S mert ebben az ezüsthagymában, a málnabokorban és a földieperben, a kankalinban és a virágzó fűzfában, a határ és a magas ég illatával terhes levegőben, a duzzadó, dagadozó, kivirult föld alakjában, a frissen kizsendült füvekben - valóban, igazán, az Úrjézus támadt fel újra meg újra:
az élet:
virágban világ.

2.

Hej, vérbe, szennybe taszítanak bennünket ezek a politikusok.

Csupa seb leszünk, és bűzlünk is majd.

Nemhogy tragikussá és nevetségessé válunk, egyszerűen visszataszító nyomorultak leszünk.

Szánalomra méltók? Talán még arra sem.

Egyedül csak undort keltünk legfeljebb.

Mély, ó, micsoda mély megaláztatása ez egy nemzetnek!.

('91. április 5.) BORBÉLY János fordítása