Káich Katalin
DNS-köszöntő

Nem tartozom azok közé, akik el akarják hitetni mindenekelőtt saját magukkal, és persze ebből következően a környezetükkel, a világgal hogy mindenhez értenek. Mai, atomjaira töredezett világunkban, amely a ráció útján haladva elveszítette az egységben látás képességét, s az csak a spirituális szintre emelkedett lélek sajátja immár, nos tehát: ilyen viszonylatban a mindenhez ért, és kategorikus állítása igencsak ingoványos talajra tereli az embert, amely ugyanakkor a fejlődésképtelen dogmába merevedés kizárólagosságának veszélyét hordozza magában. Hogy most mégis egy olyan területre merészkedem a DNS megjelenése okán, ami nem kimondottan világomhoz tartozó megnyilvánulás, az azért teszem, mert a művelődéstörténetben viszont igencsak járatos vagyok, s fiataljaink új folyóiratának megjelenése természetszerűen kultúrtörténeti konnotációkat is hordoz.

Már maga a külalakja, megjelenési formája világom meghatározó irodalmi élményével korrespondeál, hiszen az agyagtáblák megőrizte Gilgames eposza, a sumer királylisták nyomán asszociálok, amikor kézbe veszem a zöld viaszburkolatba rejtett, írásban rögzített 21. századi gondolatvilágot. Merthogy az új évezred, meg a 21. század kialakuló valóságának lenyomata bontakozik ki azok előtt, akik feltörve a viaszburkolatot, belelapoznak a folyóiratba. Nemcsak formanyelvének, képi világának, az új technológiák kialakította terminus technicusok kifejezésrendszerének alkalmazásával, irodalmi nyelvbe való átüteltetésével találkozik az olvasó, de élményvilágát gazdagítandó, az örömöt, a játékosságot meg a világra való rácsodálkozás örömét is belelopja ez a kiadvány mindazoknak világába, akik kézbe veszik.

Valljuk be: mostanság tájainkon igencsak szűkében vagyunk ennek az érzésnek. Hogy számomra még mit jelent a DNS azon kívül, hogy lehetővé teszi a másféle világlátással való megismerkedést, röviden így foglalnám össze: miközben lángot gyűjt, a jókedv és az elégtétel érzés lángját abban a viszonylatban, hogy térségünkben nemcsak a piros pitykés, rámás csizmás, történelmi múltba forduló, idejétmúlt 19. századi eszmevilágában gyökeredző identitáskeresésnek VANNAK LETÉTEMÉNYESEI, HANEM ANNAK A NAGYVILÁGBAN MÁR IGENCSAK JELELÉVŐ GONDOLKODÁSMÓDNAK, HOGY MI ITT ÉS MOST ÉLÜNK, TEHÁT ITT ÉS MOST KELL AZ ADOTT KÖRÜLMÉNYEK KÖZEPETTE MEGOLDÁST KERESNI ARRA VONATKOZÓAN, HOGY EGY ÉRTELMES ÉLET LETÉTEMÉNYESEI LEHESSÜNK, S EBBEN AZ ÖRÖMNEK, A GYÖNYÖRŰSÉG ÉRZETÉNEK, A GONDOLKODÁS SZABADSÁGÁNAK ÉPPÚGY HELYE VAN, MINT AZ ONTOLÓGIAI KÉRDÉSEKBEN VALÓ ELMÉLYÜLÉSNEK.

Emellett számomra még kézzel fogható bizonyítéka immár a DNS annak, hogy születőben, kibontakozásban van szűkebb pátriánkban is az a jövőalakító fiatal generáció, amely igen dinamikus formában a cselekvés talajára lépett, hogy hírt adjon meglétéről, s teret követeljen magának igencsak elszegényült és megfáradt kulturális "égiszünk" alatt.

Nem mondom, hogy történelmi pillanat a DNS megjelenése. Ebben a kérdésben is, mint annyi másban, az idő meg a letisztulás folyamatából kibontakozó távlat lesz a döntőbíró. Ha valamit meg lehet tanulni a művelődéstörténettel való foglalkozás okán, akkor az az, hogy a jelenben való tündöklés nem jelenti egyszersmind a múló időben való rögződést, maradandóságot. Az idő múlásával halványulhat, illetve fényesebbé válhat egy-egy kezdeményezés, megnyilvánulás aurája, s hogy miből lesz az időtálló, példa értékű, követendő és világító lámpás, azt sohasem a jelen dönti/döntötte el.

A DNS-t köszöntve, most csak azt mondhatom, végtelen öröm forrása számomra az, hogy a folyóirat megálmodóinak tanára lehettem.