Adalék a korszerű európai őslénytanhoz

Kerekes László berlini levele

Hol vagyok, hová megyek, hová tartozom? - teszi fel, jobb híján leplezett reménnyel e vissza-visszatérő kérdéseket a független önmeghatározás maradék-látásmódjának tudatos művésze, miközben a szellemi tőkehalmozás privátforradalmából eredő tennivalójához, afféle modern barlanglakóként, a méreteivel szinte már áttekinthetetlenné bonyolódott planetáris társadalma állása szerinti időszerűsítésre szoruló lascauxi lényeire próbál visszaemlékezni. Az összefüggések és a kölcsönhatások átfogó folyamataival, a korlátlan növekedés, a terjedés és a bővülés logikájával szembesülő magányos azonban még a visszahúzó atavizmus leigázó, térhódító háborúinak vagy a mediálisan már kevésbé messze ható háború utáni állapotainak bűvkörében sem szokott néphőssé válni.

Alkalmatlanként ezzel magam is így vagyok, állapítom meg nap mint nap, s bár a napipolitikai kirakatrendezés igencsak változékony tényezői engem szerencsére októberi, júliusi, februári, szeptemberi, meg egyéb hasonló havi díjak nélkül hagytak szabadnak, amikor a "jelenkorilag" érvényes irányadó fogalmak görgő áradatában, lépten-nyomon Európába ütközöm, én minduntalan a kicsik, a szinte végleg eljelentéktelenítettek és a valami módon kívül-belül kiközösítettek Európájára gondolok.

Akkor is a következetesen határok nélkülinek előlegezett, nagydobbal beígért Európára gondoltam, amikor 1989. november 9-én a berlini fal, azaz az addig évtizedekig baljós egyensúllyal fenntartott világrend szimbóluma ledöntésének eseményében vettem részt. Hívatlan szemlélőként ugyan, idegenként a megváltás jegyében kibontakozó, mélységes horderejű történés ujjongó százezrei között elvegyülve. Egy nappal korábban érkeztem meg a helyszínre, a ma már bizonyosképpen elfeledett, néhai keleti blokkra jellemző, másodosztályú, szutykos vonatozás zaklatással teli, fárasztó nyomorúsága közepette otthonról, a Vajdaságnak nevezett földrészről, ahol a terhes búcsúzás súlyával a lelkemben még egyszer, utoljára némi elintéznivalóim adódtak. A végső simítások annak az elhatározásnak a megvalósításához, amelyre a sorscsapás e másik, párhuzamos európai, azaz az1988-as újvidéki tömeges megmozdulások fejleményei következtében kényszerítettek rá. Berlinben, persze, fél füllel sem akarta senki sem érteni a küszöbönálló balkáni szerencsétlenséget előrejelző változások általam közvetített hírét, mint ahogyan azok sem fogták fel érzékeny érzéssel a jövő óriásfolyamának terebélyesedő sodrását, akik Újvidéken és a környékén a közelgő széthullás ördögtáncát, a nemzetiszocializmus előretörését fenntartások nélkül sima rendszerváltásnak találták és felettébb meleg behízelgéssel üdvözölték.

Igen, az az emlékezetes 88-as nyár nemcsak az önhit ügyeletes disszidenseinek jelentett ígéretes ugródeszkát a majdan hamar felsülő ábrándjaikhoz, hanem személyesen számomra is. Másként, mondhatnám: gondolatilag, ám mégis végül gyökérvágásba torkolló módon; hiszen évek múltán az is megfordult a fejemben, majdnem szürreális fokon, hogy a későbbi esztelen katasztrófáért, valamint az Európából való kimaradásért, jóllehet, pontosan az újvidékieket, a bamba tétlenséggel bámuló vajdaságiakat lehetne direkt okolni, mert nem állták akkor nyomban, idejekorán útját a tudni honnan és a tudni miért, legelőbb éppen a tájunkra irányított meetingelőknek.

A Brandenburgi kapu nyugat-berlini oldalán, ahová a velem tartó szeretet karjába szorosan fogódzva, Kreuzberg irányából tolatott magával a mindinkább sűrűsödve tömörülő emberszövet; egyetemben a keleti oldalon összesereglettek morajától zsongott, a bűneiből kiengesztelődő nemzet várva várt éjszakájának pillanata. A mozgás energiája felhevítette hangulat közegében, a fal tövében, a villogó vakuk meg a színes rakéták, és a hirtelenjében odakerített fényszórók megannyija csillogtatta a kézből kézbe vándorló italosüvegeket, miközben a kránok, az örömrivalgással összefolyó robajjal, a berlini falként ismeretes torlasz betonanyagát kezdték el roncsolni. Én, ott, az üzenetteli katarzis csúcspontjának jelenében, mi több: a lényegi Európa kellős közepén, a fényévek vészes sokasodására gondoltam, s a csodálatos földkerekség országaira, amelyekben egyszerre terven kívül, valahogy majd mégiscsak igaz és mégiscsak igazi kozmopolitaként lesz muszáj meglelnem leendő honaim meg a póthazáim képzeteit, ha egyáltalán túl akarom élni azt a természetellenesen előadódott okot, amely miatt nem a Dunánál, hanem a Spree mentén törekszem újra magamra találni. Így aztán a szabadság igézetével zúzódó fal Európájának építőhelyén, a fenyegető nacionalista gyűlölet rákfenéjébe süllyesztett, bomló honi Európára gondoltam, s az összképbe mellékesen zavarólag beletartozó másságom sajátságos egyéni elemeire is a kontextusában. Az eredetem Hoffmannjaira - ohó, a Kerekesekre és a Kollárokra --, meg a szabadkai szőlők látványának friss emlékére a határnál, ahová a futurista doktrínák szófogadó kőműveseinek érdekei mégsem, talán sohasem fognak egy új vasfüggönyt építtetni, egyszer majd a torz fantázia új berlini falát, amely megint csak a megkülönböztetés nyomasztó rekeszként, jóllehet örökre világokat lesz hivatott kettéválasztani.

Európára gondolok, Európára magyarul, szerbül, németül, angolul. Az európai projekt szerkezeti tulajdonságaira, a megkérdőjelezett azonosságok örvényére, a civilizáció és az elhaló kultúra felfogásának segédeszközeire, a különbözőfélék együvé tartozásra, az emberség igényétől törékeny igazságegyensúlyára, az eszmék tova haladó jóságának lelkiismeretére, egyben a kétely és a válság magvainak Európájára; európai fókusszal a nagyok, ám ugyanott a kicsik, az eljelentéktelenítettek és a kiközösítettek kontinensére. Csendben és szótlanul, álmomban a kivárás ritmusára, egy helyben topogva, mert a félrecsinálás és a félrevezetés műveletei hamisítatlan valóságának szellemi vizein evezve horpadásos pannon csónakomat, a szőnyeg alatti mocsárgáz fojtó ködjében félelemmel tölt el a néhai tenger fenekére felépített nemzetek zászlói alatt hajózó hajósokkal való találkozás gondolata. A burkolt szemléltetés propagandája és az óvatos jelképlengetés helyett talán éppen ezért folyamodtam 1994-ben az egyéni művészi jelzés szerény lehetőségéhez, amikor a tomboló balkáni háború tényével dacolva, a nem véletlenül Dachauban megrendezésre kerülő önálló kiállításomra készített, nyolc festményből álló kompozíciómat Európa címmel láttam el. A mindig más néven nevezett, mindenkori ideológiai közhelyek jelentésére reflektáló alkotásom valamennyi darabján azonos központi motívumot vezettem végig: Az egyidejűség biztonsági oltárának áldozati asztalát, amelyen a múlt, a jelen és a jövő, történelmünk morzsolódik. Körülötte a túlélés vadászai megcélozta, imagináris öslények ábráit látni. Azokat, melyek nép-művészi leképezését, a valamikor a bácskai tájon honoló avarok veremlakásainak lelőhelyein, a beomlott, a porból döngölt, majdan porrá lett falakon, sajnos, nem sikerült a régészeknek meglelniük, de a számítógépeikkel megfelelőképpen rekonstruálniuk sem. Az én, szinte nyomtalanul maradt metaforaavarjaimat ugyanis réges rég felemésztették az egybecsengő akarat erősen felszívó korai.  

A kaput keresem, s mint avar, az elboronált csend méltóságának lidércével az európai múzeum falai között, gondolkodom, tehát vagyok.