Kerekes László
Üllő és kalapács

Az új szerint nemzetek már nem léteznek. Kivéve a létezőket és azokat, amelyekről a legfrissebb kozmetikai szótárak megfelelő kifejezéseivel élve, a médiában még szó esik. Ennek folytán, a puszta politikai stilizációival eltompított valóságfelfogás európai globalitásának köztudatában, többek között, érthetően, az esetleges nemzeti alapon történő elnyomatás fogalmára sem lehet már igazából rálelni. A kívánatos kontinentális felépítmény összképének e szalonképtelenül ható, azaz irritáló mellékjelenségét tehát talán eleve sem lenne célszerű egy olyan filozófiailag szubjektívnek tűnő szempont állásából megítélni, hogy például egyes nem létező nemzetek legutóbb az egyharmadaik szabadságának és egzisztenciális feltételeiknek sima feláldozásával iparkodtak magukat szervesen európaivá felnöveszteni. Vagy hogy az ugyancsak nem létező, látványosan vízumkényszerrel megbüntetett egyharmadaikat az újszerűség irdatlan vasfüggönyével zárták ki abból a folyamatai sikereit civilizáltan fogyasztani kész közegből, melyben ugyan nem létező nemzetekként, a sebtében kikerekített egész létező részelemeiként törekszenek magukat mindenáron, pontosabban a részben tulajdonképpen az önszorgalomból önmegcsinálta árjegyzék követelményei szerint, határtalan odaadással azonosítani.

Az útközben lemeztelenedett ígéretek, és az erővel másokká, legalábbis megint csak megbélyegzett, idegenszerű állampolgárokká megtettek számára légmentesen bebiztosított légszomj példáinak áthidalását szolgáló, némileg kritikusabb szemléletű zsurnalisztikai jelzésekre viszont sok éve már a médiában, leginkább a sajtóban böngészve találok rá. Azonban sohasem a címoldalakon, mert a kisebbségek reáldrámáiról legfeljebb csak afféle kishírek jelennek meg néhanapján a világnyelveken futó nemzetközi sajtó se szeri, se száma kiadványaiban; vagy pedig a valami mód nemzetközileg kézenfekvőként elérhető, ám valójában mégsem egészen nemzetközileg érvényeseknek tekintett sajtótermékek szerényebben hangadó, ám tematikusan bővízűbb hasábjain.

Amikor bolygónk társadalma eszmeileg és katonailag bipolárisan megosztott volt, s amikor egy részének még a régi, hidegháborús vasfüggöny mögötti, keleti oldali sötétségében kellett vegetálnia, a mi reményteli vidéki gyermekkorunk iskolapadján csütörtökönként  a Jó Pajtás bukkant fel, bennünket az élet meg a régebbi szerinti haladásba vetett hit utópiájának szépségére, de főképpen arra megtanítani, hogy az anyanyelven megjelenő, lokálisan szerkesztett újság rendszeres olvasása az első kézbőli értesülés legtermészetesebb legitim alapformáját jelenti. S talán éppen ez, tehát még a gyermekkoromban, egy vajdasági kisváros Testvériség-egység elemi iskolájában megalapozott, pozitív beidegződés késztette, a háború és a diktatúra évtizedében is, a Magyar Szóhoz való ragaszkodásomat. Más szóval, mint olvasó, Berlinben, ahova 1988-ban költöztem át, egy hetente Berlin és Újvidék között közlekedő magánszállító megbízásával jutok hozzá az újságunk hétvégi kiadásaihoz. Bár mostanság már az interneten is naponta áttekinthetem a tartalmát, mégis megtartottam a hajdani szokásomat, hiszen az ember nehezen tud megválni a sajátjától, a sajátja hírei sorainak ilyenje-olyanjától a papíron, vagy néha attól, amit a sajátja sorai közül is ki tud olvasni. Másrészt, immár felül harminc éve annak, hogy Ács József képzőművészeti levelező iskolájában, bátorítólag, az első rajzaim éppen benne láttak nyomtatásban napvilágot. A hetvenesek végétől pedig, bár nem vagyok újságíró, a Magyar Szóban kisebb-nagyobb megszakításokkal jelentetem meg a mindig a tájunk olvasói figyelmének szánt írásaimat, amit a mostani zaklatott átalakulás vonulásában is szellemi hovatartozásom és alkotói elkötelezettségem velejárójának tekintek.

Eközben, az újság jubileumának évében, mi több, a legnagyobb tisztelettel, minduntalan a kezdeteit és a fennállásának korábbi periódusait muszáj idéznem, melyek a professzionálisan elhivatottak sokaságának legerőteljesebb kreatív energiáit emésztették fel. Hiszen a ma már nem létező, a Nyugat iránt nyílt országunk Vajdasága többnemzetiségű lakosságának összetételébe ágyazott magyarságnak nemcsak aktuális történelme van. Ugyanúgy ki kellett a pozícióiért állni akkor is, amikor az egymással szembenálló hatalmak világa közbeeső zugainak fejlődésirányát még nem az új egyetemesség koncepciója szerint alakították, azaz, amikor a második világégés később hamar elfeledett tanulságai után, egy legalább látszatra nem etnikai alapon kifejezett társadalmi rendszerben lehetett és kellett kiállni az érdekeiért. Méghozzá egy olyan időszakban, melyben a pártállami vezetés totalitárius túlkapásai ellenére, a bizonyára legőszintébb újságírói, emberi és erkölcsi nagyszerűség, valamint a vidékiesség lapályán túlszárnyalni akaró szakmai tudás egy jobbnak és igazságosabbnak felfogott vízió kivívásáért és értékeiért tudott meggyőződéssel síkraszállni. Ilyen szempontból persze nem az a legfontosabb, hogy a mostani kínos kiszolgáltatottságukkal szemben akkoriban az újság olvasói is az újra meg újra felgerjesztett, félelemmel teli bizonytalanság hitvány érzése nélkül, egy mégis objektívabb távlatokat ígérgető, sokszínű, s a mainál nyilván jóval jólétibb ország nagyjából egyenrangúnak vélt polgárai voltak, hanem hogy a nyelvileg bizonyosképpen eleve már autonóm azonosságú Magyar Szó zsurnalisztikája - a kétségkívül felülről irányított híradása és kommentálása ellenére - a teszem azt, vele kortárs nemzedékek sorsának alakulását egy egészen sajátos minőségben és szélességgel mutatkozott képesnek átadni, de formálni is. Ennek folytán a jelen állapotok kényszerzubbonyában, a jobbára csak lapos és elvakultan nemzetieskedő közhelyekkel hadonászók utólagos ujjal mutogatása a Magyar Szó korábbi teljesítményére sok esetben visszatetszésre ad okot, mivel a történelmi koraik kereteibe zárt rezsimek meg az ideológiáik hagyatékai, ill. jelenjei között az érezhető különbségek szakadékai tátongnak. Meg hát végtére kinek a nevében, hiszen amióta jómagamnak is Berlinbe kell meghozatom az újvidéki Magyar Szó számomra érdekes kiadásait, tájunkon félszázezer legolvasóképesebb olvasóval lett kevesebb az erőforrásaink tagozata; azaz elvándorlásra kényszerült, a méltóbb szellemiséggel önmeghatározására vágyó megmaradásunk mindörökre kiradírozott, s nem csoda, a töréssel jelképesen mindörökre végzetlen iskolásainak jókora osztálya. Az újságírás a szókimondás mestersége, és mivel ma már nem felülről irányítják a híradását, de a minőségi többszólamúság megfogalmazta pártatlanul tárgyilagos kommentálását sem, 1998 augusztusának végén, az újságunk és a szerbiai sajtó akkori problémáinak apropóján reagáltam Berlinben arra, amit a Magyar Szó szerepe mindenkor képviselni hivatott.

Az Aggregatzustand - Simple constructions elnevezésű nemzetközi képzőművészeti rendezvény keretében rögtönöztem ugyanis az Újságolvasás című akcionista happeningemet, melyben a viszonylatba állított lényegen kívül aligha történt valami. A performance-aimban használatos tv-sisakommal felszerelve (lásd www.geocities.com/laszlokerekes), három napilap húsz-húsz perces nyilvános olvasására összpontosítottam. Miközben a tv-sisakom képernyője egy belvárosi tv-adó helyi műsorát sugározta, az International Herald Tribune, a Der Tagesspiegel és a Magyar Szó lapozását vettem sorba. A happening az azóta már újjáépített, s médiavállalattá berendezett Berlin / Kreuzberg-i, Paul-Lincke-rakparti, néhai villamos trafómű épületének egyik csarnokában történt. A 20-as évekbeli, műszakilag túlhaladott és üzemen kívül helyezett energetikai létesítményben felmutatottak utaltak a kölcsönösen ható európai összefüggésekre, a kiterjedések szükségességére, de emlékeztettek a szabadság oszthatatlanságának tényére is. Egyben pedig a párhuzamos valóságok létezésére, melyekről tehát csak egy új stratégiából kikövetkeztethető látásmóddal, önállóan és függetlenül érdemes hírt adni; mert akikről nem hallani, azok már nem is léteznek.