Kerekes László
A szépséghibás munka ünnepe
Berlini levél

Hallani-e harsonák zajától / valóságról ordítani nehéz-e / joggal, okkal, végre, szárnyakon / s álmomban ti jutottatok eszembe megint / maradék / körülzárt világ / kesztyűs kézzel elmajdozott szigetlakók. A minap Robert Flaherty klasszikus amerikai dokumentumfilm-szerző A föld (The Land) című, 1942-ben forgatott merész társadalomkritikai alkotását szereztem meg a videogyűjteményembe. A kimagasló film a kaliforniai országhatáron, jobb híján, illegálisan átjutni törekvő, indián származású mexikói állampolgárokról szól.

A nagyipari mamutültetvényekre irányulók a lelövetés vagy a visszazsuppolás rizikója ellenére kísérlik meg vég nélkül elérni azt, ami az élet felismert mulandóságának, s a nincstelenséggel párosított távlattalanságának égisze alatt ott náluk nekik sem adatott meg. De a mind nyomasztóbb ürességbe zúdított emberöltők kivárhatatlan megváltását célzó jelzés- és példaértékű ígéretek műveleteivel Eurázsiában sem volt minden olyképpen elrendezve, mint manapság. Mert hajdanában a kiterjedt Római Birodalom tartományai meg a gyarmatai szigorú gőggel ellenőrzött birodalmi biztonsági határain kívülieket, méghozzá nemcsak filozófiailag, kivétel és tekintet nélkül barbároknak bélyegezték meg.

A szentírás szerint akkoriban történt; Krisztus az emberiség nevében, mások nevében, a nevünkben vállalta fel szerepét, majd a jelentésteli kínszenvedését, végül pedig zokszó nélkül a végzetét ahhoz, hogy a remény és a szeretet örökre szóló üzenetével lelkierőt ajándékozhasson azoknak, akik valami mód a választás lehetősége nélkülinek megcsinált földi szerencsétlenségük elviselésére kényszeríttetnek.

S most, amikor a Krisztus utáni 2004. év áprilisa végén Berlinből, az Unión belül újraegyesített német nép nemrég visszaállított fővárosából írok május elsejére, különös érzéssel tölt el a tudat, hogy éppen erre az évről évre nemcsak kalendáriumilag beérkező napra tűzték ki Európa egy meghatározott része újra Európába olvadásának megünneplését. Állítólag egy korszak zárul le, amely ugyan már korábban lezárult, jobbára magától, és egy újnak kellene elkezdődnie, mely viszont mégsem igazából kezdődhet majd el. A térség jövője ugyanis a történelemtechnikailag mesterségesen kipalánkozott környezet megoldatlanul hagyott, ha kell, ha nem kell elkendőzött, elhallgatott peremvidéki problémáinak és tabutémainak lecementezésével csak a katasztrofális csernobili atomerőmű még évezredekre fennmaradó, azaz megállíthatatlanul működő reaktorának minduntalan repedező betonburok-hatását örökli. Éppen ezért lehet, hogy ezen az ingoványon táncoltató hiedelmi ünnepnapon nálatok is, mármint a jutalom képzetének határán innen és túl, az öröm, üröm, a lelkesedés s a melankólia vagy a keserűség nyilván csak látszatra ellentmondó keveréke olvasható majd le a szorgos korszakalkotás kimesterkedte valóság meglett nyertesei és megtett vesztesei szeméből. Mifelénk sohasem volt szokás a jövőbe tekintő múltat sem a következetes logika módszerével felidézni, ennek folytán bizonyára nem fogjátok zokon venni, ha a most éppen futurisztikus fazonúra átalakított május elsejére, mint éppen jómagam is, a sors adta nyugat-européer, a súlyos függöny és az annál könnyedebb anyagból újratákolt, majd szagos festékkel sebtében átmázolt kulisszák mögé tekintek (vissza).

A hálaadás orgonavirágos május elsejéjének, jóllehet, mindig a szemfényvesztéshez volt köze. Legalábbis addig, amíg az idővel mindinkább elkorcsosodó ideológia állam- és pártgépezetei még képeseknek mutatkoztak az idővel mindinkább eljátszott alapvető eszme utójátékainak tömeges rendezvényeit megszerveztetni. Ennek folytán a hagyományos programok java közt volt olyan is, hogy a munka nemzetközi ünnepén, a televízió képernyőjén zárt sorokban hadosztályok masíroztak, meg szabályos mértani rendben tankok és rakétahordozók dübörögtek a kamerák fókuszába vett főtitkárok, vezérek, elnökök és nómenklatúráik önfeledt tisztségviselői emelvényeinek díszes magaslatai előtt.

A munkások, parasztok és az értelmiségiek korábban még fekete-fehér technikájú mediális manipulációjának múltjával egybeeső fiúcskakoromban számomra mégis annak a tehát idővel eljátszott eszmének lényege jelentette a megfejtendő tényleges titkot, melyet apám egyik kisszámú olajfestményéről, az aratósztrájkot ábrázolóról szűrtem ki. A szülőfalunk ősrégi osztálytársadalmi múltjában megtörtént eseményt ábrázoló képen az elégedetlenkedő béresek menete látszott, amint az aranysárga szántóföldeket elválasztó dűlők kereszteződésén az ellenük kirendelt csendőrökkel néznek farkasszemet. Ilyen értelemben egy ugyancsak az emlékezetembe vésődött, a harmincas évek elejéről származó fényképet is felidézhetnék, amely viszont a gépész nagyapámat és az alkalmilag forradalmi pózban feszítő társait, a molnárokat és a zsákolókat örökítette meg a sztáramoravicai malom bejáratánál. Miközben az épület homlokzatára feltűzött, a munkásellenállás ösztönözte transzparensen magyarul az Éljen Május Elseje feliratot lehetett kivenni.

Ha nem is Rosa Luxemburg feltámadt szellemével, de a kétségkívül globális értelmű Világ proletárjai, egyesüljetek! szlogennel Nyugat-Berlinben találkoztam újra. Ami 1989 óta minden május elsején részemről ugyanazon a helyen megismétlődik. A társadalmi igazságért, korunk emberének nemzeti, faji, vagy nemi egyenrangúságáért és az egyetemes testvériségért, s a neoimperializmus, a háború és az újliberális tőkegazdaság multinacionális pénzeszsákjai mértéktelen kizsákmányolása ellen kardoskodó alternatívok - persze a számos kíváncsi ólálkodó és a látványosságra éhes turisták nagy csoportjai kísérte - tömeges gyülekezete ugyanis minden május elsején a Berlin-Kreuzberg városi körzet Orannienstrasse nevű főutcája körül elkerülhetetlenül erőszakba torkolló tüntetéseket szokott rendezni. A tőzsdén kovácsolt illúziók legmodernebb építőművészetének irodaházai árnyékában egyre mélyülő válság, az általános csőd állapota és a velejáró munkanélküliség hangulata az utóbbi évek berlini, tehát kimondottan európai május elsejei rendbontó éjszakáinak hőfokát még csak fokozta. Az üzletek
kirakataira ráhúzott bádogrolók ellenére május másodikán rendszerint vastag üvegtörmelék borítja Kreuzberg utcáit, melyeken felborított, kiégett autókat és elszenesedett autógumik halmazait találni. Az űrhajósokra emlékeztető szereléssel ellátott rohamrendőrség alakulatai a könnyfakasztó gáz és a maró füst fellegeiben már napközben megkezdik ádáz ütközetüket a kövekkel és a Molotov-koktélokkal támadásba lendülő vörös és vörös-fekete zászlós anarchistákkal. Fenn helikopterek berregnek, a káoszban le-föl rohangáló emberrajokkal és lángoló tárgyakkal teli utcákon pedig rácsos ablakú legénységi járművek hosszú sorai, a csendőrség páncélosai és a vízágyús járművek, majd a mentők robognak a barikádok felé.

A szabadság és a rabság minőségileg mindenkor változó értelmére a saját alkotói nézőpontjából tekintve Joseph Beuys (1921-1985), a háború utáni német kultúrtérség kétségkívül legjelentősebb művésze az Utcafelseprés (Ausfegen) címü akciójával reagált 1972. május elsején. A Kreuzberghez közel eső nyugat-berlini, neuköllni Karl-Marx utcán végigvonuló baloldali tüntetés peremén, az utcából nyíló Karl-Marx tér járdájának aprólékos felseprésébe fogott. (A történelmi jelentőségű akciója során egybegyűjtött szemét meg hulladékanyag egyébként később egy akváriumszerű üvegvitrinben került kiállításra és jelenleg is a berlini Hamburger Bahnhof Kortárs Művészeti Múzeum Beuys-hagyatékában tekinthető meg.) A beuysi alázatos utcafelseprés aktusának jelentése kétféleképpen
magyarázható: egyrészt a művész személyes jelenlétével vállalt szolidaritást a tüntetőkkel, másrészt azonban, eljárása különlegességével, elhatárolta magát a "proletariátus diktatúráját" követelők egyoldalú, kizárólagosságon és fenyegetésen alapuló ideológiájától. 28 évvel később, 2000-ben kerestem fel Beuys május elsejei akciójának pontos helyét. S mint művész a berlini műtermem tőszomszédságában levő Karl-Marx utcabeli Richartdplatzon egy detektorszerű berendezéssel jártam utána annak, ami a beuys-i akció szellemi energiájának kisugárzásából a helyszínen, ugyanakkor pedig jelképesen, a szélesebben vett, azóta lényegileg átalakult társadalmi-politikai közeg globalitásában esetleg még megmaradt.

Május elseje, Karl-Marx-Platz meg a demokrácia, vagy Európa és Vajdaság; s a szépséghibás munka transzkontinentális örömünnepén művészként nem tudok tapsolni.