Kókai Péter
"Ha Újvidék vesztes lesz, akkor."

A másik Újvidékről, az önfejűségről és újbaloldaliságról, a magyarság sorskérdéseiről és a kettős állampolgárságról - Végel Lászlóval beszélgettünk, Újvidék város idei díjazottjával

"Újvidék pedig a másságok játéka nélkül csak szépmúltú szürke szerbiai provincia lesz" - írod egyik művedben arról a városról, amely most legrangosabb díjával, a Februári Díjjal jutalmazott, mint olyan alkotót, "aki hozzájárult Újvidék város nevének, hagyományainak és hírnevének öregbítéséhez". Nem érdekes ellentmondás ez? Nem bánsz éppen kesztyűs kézzel azzal a várossal, amely most megjutalmaz...

- Igen, ez már nekem is eszembe jutott. Valóban nagy kritikusa vagyok a városnak, elégedetlen vagyok vele, bírálom. Azt hiszem, itt tényleg megmutatkozott egy nagyvonalúság, és megmutatta arcát az a másik Újvidék, az, amelynek pár száz éves hagyománya van. Azoknak a polgároknak a szelleme ébredhetett most fel, akik 1748-ban Mária Teréziához fordultak, hogy Újvidék legyen szabad királyi város. Talán épp azért, mert ez a bizonyos másik Újvidék most is szorongatott helyzetben van. A legérdekesebb talán az ebben a történetben, hogy azok a polgárok akkor nem tudtak nevet találni ennek a városnak. Ezért megkérték Mária Teréziát, hogy legyen ő a keresztanya, ő pedig akkor írta le a XVIII. század egyik szép és nagy mondatát ebben a térségben: Legyen a neve Neoplanta, és nevezze minden nép a saját nevén. Így lett Újvidék, Neusatz és Novi Sad. Ezt a nagyvonalúságot, ezt a gesztust nevezem én másik Újvidéknek, amely időről időre fel-fellobban ebben a városban, és talán ennek a szellemiségnek a kezdeményezésére kaphattam én most meg ezt a díjat.

Mint magad is mondod, ez a bizonyos másik Újvidék most is "szorongatott helyzet"-ben van. Milyennek látod a másik Újvidék esélyeit most?

- Sajnos nem túl jónak. Újvidék nagy változásokon ment keresztül, elsősorban etnikai összetételét illetően. Ez nem ma kezdődött, hanem valójában még 1944-45-ben, amikor kiüldözték a németeket, és akkor a város egy fontos dimenziója mindörökre elveszett. Ugyanakkor még mindig megőrződött valamilyen hagyomány, és úgy tűnt, hogy ezt lehet folytatni. Aztán a kilencvenes években ez a másik Újvidék teljesen defenzióba szorult, és valóban már csak a szabad polgárok lelkében él. Ugyanezekben az években lett viszont az elsők között ellenzéki város, és ez nagyon sokat jelent, mert szeretjük mi Újvidéket, vagy sem - én szeretem is, és vitatkozom is vele -, mégis tudnunk kell, hogy itt dől el egész Vajdaság sorsa. Vagyis ha Újvidék vesztes lesz, akkor egész Vajdaság az lesz.

NEM KELL SENKINEK?

Röviden idézek egy rólad, idén megjelent méltatásból: "Ez az ember nem kell senkinek. Néhány együtt érző tekintet kíséri, a tekinteteket egy-egy díj is követi, de az elismerés nem szakmai konszenzust jelez, ellenkezőleg, inkább fölpiszkálná a közfigyelmet, mint egy bedugult fület. Pedig nagy szerep az, amelyikre Végel László, vajdasági magyar író az esszéiben rátalált, rákényszerült: az önfejű alkat, a plebejus erkölcs és az újbaloldali filozófia ötvözete" (Élet és Irodalom). Ez az alig néhány mondat tálcán kínálja a lehetséges kérdéseket. Nem kellesz senkinek?

- Nos, én valóban egy perlekedő, vitatkozó ember vagyok, és általában a kortársak ezt nem szeretik. Másrészt az irodalmam sem illeszthető be teljes egészében egyetlenegy sémába, vagy irányzatba sem. Ugyanúgy, ahogyan például Márai Sándor - akire a magyar kultúrán és irodalmon belül gyakran hivatkozom és tartom meghatározónak önmagam számára - sem sorolható egyetlen irodalmi mozgalomba sem. Én a modern irodalom híve vagyok, ugyanakkor már a hatvanas években komoly vitába bocsátkoztam épp a Magyar Szóban a modern irodalomban akkor megnyilvánuló hermetizáló tendencia ellen. Sok kritikus gondolta akkor úgy, hogy a politika túlságosan is belekeveredik az irodalomba, és hogy ennélfogva én sem "tiszta" irodalmat művelek. Abban igazuk is van, hogy szeretem a műfaji határokat átlépni, és egyfajta műfaji hibriditás jellemző az irodalmi beszédmódomra, ez a kritika azonban az évek múlásával tompult irányomban. Én valahogy úgy állok hozzá ehhez a kérdéshez, ahogyan azt Kafka mondta: A közélet és a politika olyan, mint a tűz, nem szabad túl közel menni hozzá, mert akkor megég az ember, de túl messze sem, mert akkor megfagy. A legnehezebb feladat és vállalkozás valóban ez: megmaradni középen és egy kicsit eltávolodni akkor is, amikor egyébként közel szeretnénk lenni.

Ha esetleg tényleg nem kellesz senkinek, azért feltételezem, az olvasónak mégiscsak kellesz...

- Azt gondolom, hogy igen. Ez egyre inkább kiderül, mert az olvasót érdekli ez a világ, amely egyben az ő világa is. Az olvasó szeret olyan írói világokkal szembesülni, amelyben olyan problémák vannak, amelyek őt is érintik, és ilyen értelemben én vállalom is a sorsközösséget az olvasóval. Azt gondolom, hogy ugyanazok a sebek és bélyegek vannak rajtunk, ezért lassan felismerik a saját világukat is ezekben a művekben, függetlenül attól, hogy tetszik nekik, vagy nem. A mű tehát az olvasót vonzza is és taszítja is, és ezáltal valahogy párbeszédbe keveredik az íróval. De ez a legjobb olvasó: az, amelyik úgy veszi a könyvemet a kezébe, hogy vitatkozni akar velem, ellenérveket felhozni, akár tiltakozni. Ez az én ideális olvasóm.

Önfejű vagy?

- Az. És mindig a saját káromra.

Újbaloldali filozófus vagy?

- Igen. Ennek hosszú története van. Szegény szülők gyermeke vagyok, egy plebejusi utcában nőttem fel, az egyszerű ember fogalma tehát bennem nem a nosztalgia tárgya, hanem úgymond nevelés kérdése. Ez az első. Aztán az első nemzedékhez tartozom, amely az ötvenes évek közepén Újvidékre jött. Akkor kezdtek új távlatok megnyílni ebben a társadalomban, lehetett hinni abban, hogy egy új világ kezdődik. Valóban volt egy ilyen utópia, határozottan baloldali utópia, amely azt sugallta, hogy...

Hadd kérdezzek itt közbe! Mikor nevezted először ezt az érzést utópiának?

- Már a hatvanas években utópiáról beszéltem. Akkor kezdődött a konfliktusom is a világgal. Már az első regényem, vagyis az Egy makró emlékiratai megírásakor láttam, hogy ez az officiális, önmagát baloldaliként legitimáló hatalom valójában hazug. Ha most megidézzük a hatvanas éveket, azt látjuk, hogy a közép-európai ellenzéki mozgalmak pontosan onnan indultak, ahonnan én a Makró megírásakor. Én csupán - talán a helyzetnek köszönhetően, mert Jugoszláviában egy kicsit nagyobb volt a mozgástér, mint máshol - előbb kimondtam, hogy ez a világ hazug. De ha most sorra vesszük ezeket az ellenzéki mozgalmakat, Haveltől és Mihnyiktől az akkori magyar demokratikus ellenzékig, azt látjuk, hogy az nem a jobboldalról indult, hanem egy emberarcú szocializmust követelt. Én tehát, amikor újbaloldalinak neveztem magam - és valamiképpen továbbra is a baloldalhoz tartozom -, akkor az első lázadók között voltam a baloldal ellen, de megőriztem egy baloldali értékrendet. Ezt az értékrendet ma is nagyon fontosnak tartom, főleg ebben a mai Szerbiában, ahol tombol a vadkapitalizmus, kialakult a háborús burzsoázia, kegyetlen fosztogatás zajlik, az általános elszegényedés pedig óriási. Történik pedig mindez egy jobboldali fogalomtár nevében, ami miatt én az én baloldaliságom újra egyfajta ellenzéki szerepként fogom fel a hatalom ellen. Amikor tehát azt mondom, baloldal, én elsősorban a szociális szolidaritásra gondolok.

Több írásod, több rólad szóló méltatás is jelzi, 1968 valamilyen módon fontos fordulópont volt az életedben. Pontosan milyen módon?

- Ez az európai egyetemista mozgalmak éve, Nyugaton és a szocialista országokban is. Más és más jellemezte ezeket a mozgalmakat Nyugaton és Keleten, de számomra mindkettő azt jelentette, hogy egy mozgalomban fogalmazódtak meg azok az eszmék, amelyeket addig én csak az íróasztalom mellett tudtam elképzelni. Ez volt a nagy lázadás az apák ellen. Jugoszláviában ezt a mozgalmat teljesen leverték, kompromittálták - és látjuk, hogy hova jutottunk -, a nyugati társadalmakban viszont az újbaloldali értékrendet befogadta a polgári társadalom. Nyugaton tehát akkor rendkívüli dolog történt: megújhodott a jobb- és a baloldal is, és ez elvezetett egy jogállamisághoz, az emberjogi értékek megbecsülésén alapuló társadalom kialakulásához. A mai nyugati jobboldal tehát rendkívül értékes, mert teljesen át tudott alakulni, vissza tudott nyúlni a legjobb polgári hagyományokhoz, és ezzel a mai napig is biztosítani tudja a váltógazdaságot - és változatosságot - a nyugati kártyabarlangban. Ezt a mai konzervatív nyugati jobboldalt tehát én rendkívül nagy értéknek tartom, és borzalmas lenne, ha eltűnne, mert az egyensúlyt biztosítja. Ugyanakkor Kelet-Európában még mindig nagy zűrzavar van, mert sem a jobb-, sem a baloldal nem tud modernizálódni, nem tud párbeszédet folytatni a modern, információs társadalommal, ezért a változások sodorják őket, és nem tudják azokat befolyásolni.

MILYEN A HATÉKONY KISEBBSÉGVÉDELEM?

"...korán elhatárolta magát a kisebbségvédelem szokásos formáitól" - olvasható rólad. Milyenek a kisebbségvédelem szokásos formái, és főleg: milyen lehet a hatékony kisebbségvédelem?

- Ez egy nagyon nagy kérdés. Az én első nagy vitám ezzel kapcsolatban még 1971-ben történt, a Képes Ifjúság hasábjain, ahol megjelentettem A nemzetiségi elit kritikája című írásomat. Ebben tulajdonképpen két egyszerű tézist állítottam fel. Az egyik, hogy a kisebbségi elit nem törődik a saját kisebbségével, sőt, el is idegenedik tőle. A másik tézis szerint hazugság az, hogy Vajdaságban leszámoltunk volna a rankovicizmussal. Akkor szinte teljesen egyedül maradtam ezekkel a vállalt állásfoglalásokkal, alig vett valaki a védelmébe. Ma már persze mindkettő banalitás, de ezt akkor, több mint 30 évvel ezelőtt kellett kimondani. Ez tehát az előzménye annak, hogyan tekintek én erre a kérdésre.

Ma azt gondolom, hogy a mai modern világban a kisebbségvédelem új szótárt igényelne és új elképzeléseket. A többpártrendszer ugyanis teljesen új helyzetet teremtett ezen a téren. Mert nézzük csak! A nyolcvanas években kisebb volt a Romániában élő magyarok asszimilációja, mint a Jugoszláviában élőké. Ugyanakkor a legmagasabb arányú az Ausztriában élő magyarok asszimilációja. Vagyis nem lehet csupán az elnyomással magyarázni a kisebbségek kritikus helyzetét, mert a tények és számok nem ezt mutatják. Ha tovább megyünk, azt látjuk, hogy a romániai magyarok beolvadása még soha nem volt annyira erőteljes és kifejezett, mint most, amikor többpártrendszer van, és van egy viszonylag jól működő kisebbségvédelmi szervezet, és ugyanez vonatkozik a Szlovákiában élő magyar közösségre is. Ezek a tények tehát azt mutatják, hogy a probléma valahol máshol rejtezik. Én helyt adok azoknak az anyaországi tudományos műhelyekből érkező új téziseknek, melyek szerint az asszimiláció és a modernizáció karöltve halad, vagyis másképpen fogalmazva: a kisebbség igazi létkérdése az, hogy tud-e modernizálódni. Ha nem, akkor hősiesen elveszik. Az igazi veszély ebben viszont az, hogy ha a kisebbség modernizálódik, akkor az nagy kockázattal jár, mert a modern világ felbontja a hagyományos közösségi életformákat. Konkrétan a magyar kisebbség esetében már a hatvanas években fellelhetőek voltak azok a jelek, hogy nem tart lépést a modernizációval, azaz nincs felkészülve a változásokra. Viszont más út nincs, fel kell készülni, lépést kell tartani a modern világgal, és ki kell lépni ebből a félig lefagyasztott létből, vállalva a kockázatot, mert ez még mindig jobb, mint megvárni, hogy esetleg elromlik, vagy kikapcsol a hűtőszekrény, amelyben élünk.

Kinek a dolga és feladata lenne a hatékony kisebbségvédelemhez szükséges új szótár és fogalomtár kialakítása? A politikusoké, az értelmisége, a kettőé közösen, vagy...?

- Itt mindenkinek megvan a saját feladata. Sajnos nálunk a vajdasági magyar közéletben éppen a politikai elit egyfajta látszólagos túlhatalomra tett szert, és úgy érezte, hogy minden feladatot neki kell megoldania. Az értelmiségi intézmények és feladatok ebből adódóan pedig nagyon leértékelődtek. Én ezt abból is látom, hogy tudom, milyen komoly kutatások folynak a szlovákiai, romániai magyarság körében. Nálunk ilyen tudományos műhelyek nincsenek, és nincs is ma, aki erre gondolna. Emlékszem, a hetvenes és nyolcvanas években azok a magyar politikusok, akikkel én egyébként akkor vitában voltam, egy dologgal mindig igazolhatták magukat, ez pedig az, hogy gazdagították a magyarság intézményrendszerét. És ebben igazuk is van, még akkor is, ha ezt közben úgy vezényelték, hogy ez a szabadság kárára ment. Ma viszont mindenki erről a nemzeti kisebbségi szabadságról beszél - jogosan -, de ugyanakkor mit ér ez a szabadság, ha nincsenek struktúrák, rendszerek, intézmények. Átestünk a ló egyik oldaláról a másikra, kimaradt az intézményrendszerek megújhodása, és ami maradt, az egy általános gyanakvás és társadalmi széttöredezettség. Szeretjük szidni a pártokat, hogy sok van belőlük, és közben nem vesszük észre, hogy mi magunk, mint kisebbségi társadalom atomizálódtunk, és ezek a pártok csak a mi tükörképeink.

MÁR 92-BEN KETTŐS ÁLLAMPOLGÁRSÁG?

Viszonylag kevesen tudják rólad, hogy már 1992-ben nyilvánosan állást foglaltál a kettős állampolgárság bevezetése mellett egy Budapesten megtartott PEN-konferencián...

- Senki nem is akarja tudomásul venni. Legfeljebb a magyar szakértők egy csoportja, a vajdasági magyar közéletben viszont erről szinte senki nem tudott. Ma is ugyanazt vallom ebben a kérdésben, mint akkor, a magyarországi sajtóban nemrég publikáltam erre a témára, és sokan a kettős állampolgárság ellenzői közül is elismerik, hogy az én érveim nyomósak.

A te érvelésed milyen módon válaszol arra a - talán leggyakrabban hangoztatott - ellenérvre, mely szerint egy ilyen megoldás csak meggyorsítaná a határon túli magyar közösségek el- és kivándorlását?

- Nemcsak ezeket az érveket ismerem, hanem azokat a kutatásokat is, amelyeket a magyar kormány végzett. Ezeknek a kutatásoknak az egyikéből derül ki az a nagyon érdekes adat, mely szerint 1989 és 2002 között félmillió kisebbségi sorsban élő magyar települt át az anyaországba. Ez egy borzalmas szám, ami egy felgyorsuló tendenciáról árulkodik. Ez lett tehát a következménye annak a magyarországi állampolgársági törvénynek, amelyik épp az ottani letelepedéshez kötötte az állampolgárság megadását. Ez az ellenérv tehát tulajdonképpen egy nagy bumeráng, amely épp a jelenlegi törvényt kérdőjelezi meg. Vagyis szerintem, ha a kilencvenes évek elején bevezették volna a kettős állampolgárságot, akkor ma ez a szám kisebb lenne. Épp nekünk, vajdasági magyaroknak van ebben már egy sajátságos tapasztalatunk, a "gastarbeiterság". Nagyon sokan mentek el Németországba dolgozni, de nagyon sokan jöttek is vissza, sőt, itt fektették be ott megkeresett pénzüket, és gazdagították, erősítették épp ezt a kisebbséget. Azt gondolom, ha meglenne a kettős állampolgárság intézménye, nagyon sokan nem adnák el itt aprópénzért házukat, földjüket - most rá vannak kényszerítve -, hanem egy kicsit ingáznának, ami egyre inkább modern európai jelenséggé válik.

Ugyanakkor az ekörül a kérdés körül fellángolt új keletű politikai vitában nem vettél részt...

- Ez, ami most folyik, egy nagyon felszínes dolog. Én jobban szeretném, ha a Magyar Tudományos Akadémia foglalkozna ezzel, és nem a politikai pártok. Egy sem. Ez ugyanis az én értelmezésem szerint elsősorban még csak nem is jogi kérdés - amivé most szemmel láthatóan át akarják alakítani az anyaországban -, hanem szociológiai, társadalomtudományi kérdés, amelyben erősen jelen van a nemzeti érdek. Így most egy politikai kötélhúzás lett az egész a pártok között, miközben egyik párt sem lépett, amikor léphetett volna. Gondolok itt elsősorban a magyarországi pártokra.

ÖNMEGHATÁROZÁS

Hogyan határozná meg Végel László önmagát ma?

- Elsősorban vajdasági magyar írónak tartom és nevezem is magam. Emögött egy élet áll, a regényeim erről a világról szólnak, itt vívom a mindennapi küzdelmeimet, és amikor elmehettem volna, akkor is itt maradtam.