Lovas Ildikó
Ördögöcske

Valami széles csípőjű néger nő dúdol korhadt fájú tornácon, a nap meg szétszakítja a szemet. Belevág, mint egy sebész. Az afrikai nap olyan lehet, mint amikor a sebész közeledik, gondolom. S arra kényszerít a belső erő, hogy lehunyjuk szemünk. Báván, bambán, magunkat átadva. A hatalmas néger nő meg csak dúdol, míg...

Egyáltalán nem tudom, meddig dúdol a néger nő. És azt sem, mikor került a tornácra. S Afrikába. És azt sem tudom, hogyan került a szövegbe. Vagy igen.

Nekem ez jutott eszembe, amikor Miroslav Jovančićot zenélni láttam. Arra kényszerültem, hogy becsukjam a szemem, s szólhatott bárhogyan a hegedű, már csak a néger nő csípőjének ritmusos mozgását láttam. S ennek semmi köze a zenéhez, ahhoz a zenéhez, amit Jovančić megszólaltatott. Az arcához van köze, és a mozgásához. Lehunyt szemmel hegedül, összeráncolt homlokkal, a száját is csücsöríti néha, zavarba ejtő és mulatságos, hiszen majdnem két méter magas, erőteljes ember, akinek arca vajjá lágyul, ha megindul kezében a vonó. És közben mozog is, furcsa, ellenpontozós mozgást végez a teste, meg-megrándul, külön a törzse és külön a csípője, és izzadni kezd, verejtékessé teszi a muzsika. Ilyenkor kell becsuknom a szemem, mert ilyen szintű-mélységű átadottság zavarba hoz. Nem tud arról, hogy ott van a közönség, nem tud arról, hogy zenésztársak vannak körülötte, hegedűje hátán ismeretlen, vad, lágy, forró világba merül, hogy ilyenkor mit lát, nem tudom, de én az afrikai napot látom, a korhadt tornácot, a kövér néger nőt, az időket látom. S hirtelen a nap szúrni kezd, felszakítja a szem kötőszövetét, belevág, akár valami sebész, védekezni kell, hát nyílik a szem, újra fordul a tekintet, és látszik a zenész, a csatakos hegedűs, ahogy túlfeszíti a pillanatot, mintha valóban elfelejtené, hol van, s már nem kellemes, de kínos lesz, igen, mindjárt kínossá válik ez a végeláthatatlan átadottság, s akkor abbahagyja.

Erről a Miroslav Jovančićról beszélek. Az ő festményeiről van szó. Mert azt egy pillanatig sem gondolhatja senki, hogy amíg a zenészről volt szó, nem foglalkoztunk a festővel. Éppen ugyanúgy, éppen ugyanaz.

Izgalmas dolog a művészeti ágak közti áthallás, szó se róla. Ha arról van szó, mindig figyelek, mert semmihez sem értek az irodalmon kívül, abban való jártasságom is kevéske, esetleges, inkább a hiányosságaim jutnak eszembe, a pótolnivalók. Ami talán segít eligazodnom benne, az az ízlés, éppen az. Amiről viszont nem szokás, nem illendő és nem kell vitatkozni. Mégis, ahogy öregszem, egyre inkább biztos vagyok benne, hogy az ízlés adja meg a mértéket. Akkor is, ha íródik, akkor is, ha olvasódik egy szöveg. Nem gondolom másként a zene és a festészet, de az építészet és a kertművészet esetében sem (a balettet és a kőfaragókat, kikről Rejtő tesz említést, most hagyom).

Az ízlés segít tájékozódnunk a művészetekben. Ha különböző művészetek közti áthallás, fedés, kapcsolódás történik, akkor se ijedünk meg, csak figyelünk, szemlélődünk és rábízzuk magunkat arra a belső pontocskára, megnevezhetetlen idegvégződésre, ami szánk elhúzására késztet, vagy éppen ellenkezőleg: elragadtat.

Sebők Zoltán művészeti írótól sűrűn hallhatunk egy meghatározó kifejezést: mém, mely nem más, mint kulturális információ, mely replikálódás, ismétlődés által terjed, s ilyképpen, ha elég erős, ízlésünket is meghatározza.

Mégsem a levegőben lógó dolog az ízlés.

Miroslav Jovančić festészetéről gondolkodva, ami nem, egyáltalán nem egyszerű dolog, hiszen figyelembe kell vennünk zenészi ténykedését is, nem muszájból, hanem mert a kettő összefügg, tehát Jovančić festészetéről gondolkodva, jó volna megtalálnunk, vagy legalábbis megközelítenünk azokat a kulturális információkat, melyek meghatározzák művészetét - amit az arra hivatottak bizonnyal meg is tesznek -, nekünk elég annyi, ha eltájékozódunk.

Az ördög. Jovančić festészetének általában, de előttünk lévő sorozatának határozottan ilyen meghatározója az ördög.

Afrika a fekete ördög. Ismeretlen, veszélyekkel teli, egzotikus. A feketék zenéje, amit a korhadt fájú tornácon dúdol a néger nő: lágy, ringató, kéjes, zsigeri. A kövér néger nő: ringató, ismeretlen, fullasztó, más, izgató. Jovančić ördöge, kivel képein találkozhatunk, ilyen: egyszerre van benne mindaz, ami Afrika, a fekete-zene, a néger nő, végtelen századok által beidegződött tiltás-vonzás, vonzás-taszítás, európai, közép-kelet- európai görcsei, az elvágyódás, kiszakítottság utáni ácsingózás és a naiv rácsodálkozás. Talán ez utóbbi a legkedvesebb a Jovančić-féle ördögben, rácsodálkozó tekintete, mert annyi mindenre: a női mellre, a szeméremtájékra, a halálban is növekvő hajzuhatagra, a víz selymességére, a holdra, napra, halakra és csillagokra, kusza virágfélékre, és a testi vágyra, mely ki tudja, mitől duzzaszt: a nő szemétől, sejlő résétől vagy éppen a képen hangzó zenétől.

Jovančić elhiteti, hogy az ördögöcske sem tudja, azért figyel gyerekszemmel, ártatlanul kifelé a férfiból, akinek szájában hangszer, a csónakban ringó nőt nézve.

A gonosz ördög, mint kulturális információ, a test ördöge, mely annyi élet bukását okozta, ezeken a képeken éppen ezeket az információkat használva alakul át, válik lágy, selymes és izgató jelenéssé, mintha a perzselő afrikai nap hirtelen tulajdonságot váltana, és borzongató langyossággal öntözne.

Lehetne ez a férfiból kukucskáló ördögöcske szemtelen és bujamód érzéki, s mégsem az. Hangsúlyozhatná, hogy hangszere nem a zenét idézi, de sokkal inkább más, a zenétől eltérő örömöket, melyek szintén a mennyországba röpítenek. De nem teszi, nem hangsúlyozza. Utal rá, de olyképpen, hogy a férfiból közben huncut szemekkel gyerekként figyelő ördögöcske elhiteti velünk: nem a női test látványa, nem a testiség és nem a konkrét utalásnak is tekinthető furulyázás teszi a festményeken látható férfit és nőt elragadtatottá, hanem a zene, a muzsika.

És a körbe itt egy újabb kulturális információ kerül be, az pedig Walt Whitman költészete, vagy maga a robusztus költőalkat, aki 1855-ben megjelent Fűszálak című kötetében önmagát ünnepli: ,, I celebrate myself" kiáltja, s ezzel az embert ünnepli. Ünnepelhetjük hát önmagunkat mindannyian, ha eszünkbe jut, hogy bennünk is megvan az a vad és ösztönös kóborlási vágy, ami benne megvolt. Nem kell kitérni politikai állásfoglalására, a rabszolga-kereskedés ostorozására, a háborúellenességére, vagy igen. Férfitest az árverésen írta, amit aztán így alakított át: Rabszolga az árverésen. A szent emberi test meggyalázására gondolt.

Vad, okos, európai módra művelt, arcában korán öregedő, a testet értő és értékelő költőről van szó, ő idéződik meg Jovančić képein, mert a festőt megihlette. Walt Whitman költészetéből is fakadnak e képek.

A szent emberi test.

Ujjammal nem tartom be számat

Éppen olyan gyengéden cirógatom a beleket, mint a fejet és a szivet,

A párosodás nem magasabb értékü előttem, mint a halál.

Hiszek a husban és a vágyban,

A látás, hallás, tapintás, mind csoda - és minden részem és izem csoda.

Miroslav Jovančić nagyszerű dolgot cselekedett: saját ízlése szerint, a kulturális információk hömpölygő áradatát is figyelembe véve, átadta magát a költészetnek, Whitman költészetének, hogy a belénk rögzült mémeket megmozgassa, átforgassa, művészi élményt nyújtson. Képessége, hogy átjárjon a zene és festészet között, mindannyiunk előtt ismert. Visszafogott és áradó tisztelete, mellyel a költészethez nyúlt, ahhoz szólt hozzá, megállít és képeinek hosszas nézésére kényszerít. Mert tiszteletében szabadság van, éppen az a fajta, amiről Whitman szólt, éppen az, amit Jovančić szeret, s ami bennünket sokszor zavarba ejt, szemünk lesütésére kényszerít.

Amikor hegedül, kivárja az utolsó pillanatot, a kínos feszengést, kivárja a feszültség legmagasabb pontját, mikor már azt hisszük, elfeledkezett mindenről és mindenkiről: zenésztársairól, a közönségről, s csak önmagát ünnepli, I celebrate myself, önmagát és a zenét.

Amikor ezt a sorozatot festette, ellenkezőképpen tett: ünnepelte a zenét, a költészetet, az embert, a testet, az érzékit és lágyat, és a lelket is ünnepelte, önmagát háttérbe szorítva, hogy annál inkább jelen legyen, a férfiből kitekintő ördögöcske huncut, kíváncsi pillantásával legyen jelen alkotásában.

Tudatosan teszi mindkettőt: előbb arra kényszerít, hogy lesüssük tekintetünk, aztán pedig tágra nyittatja szemünk, hogy ördögöcskéjének pillantásán keresztül, teljes átadottságban szemlélhessünk. Mit is? A zenét, a költészetet? A művészetet, ami persze önmagában semmit nem jelent. De alkotásokba rejtve mindent.

Hogy (a testet) megfigyeld, kövesd nyomon, mint a legszebb költeményt.

A férfi teste szent és szent az asszony teste is.

Ó, azt vallom én, hogy ez mind nemcsak a Test része és költeménye, hanem a Léleké.

Rajtam át (törnek ki) eltitkolt hangok,

Hangja nemeknek és gerjedelmeknek - fátyolba burkolt hangok és én fellebbentem a fátyolt.

És Afrikában, ahonnan - tudós elemzések szerint - útjára indult az élet, egy korhadt fájú tornácon valami széles csípőjű néger nő dúdolja ennek dallamát.

Miroslav Jovančić Minden dal eredete című kiállítása 2004. május 8-án nyílik a szabadkai Franzer-galériában.