Markulik József
Pilátus Jézus előtt

"Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok" (Máté evangéliuma, 8,58/b)

 

"Ismét bement hát Pilátus a törvényszék épületébe és előszólította

Jézust, majd megkérdezte: Te vagy a zsidók királya?.

Jézus így felelt: Az én országom nem ebből a világból való:

Ha evilági országom lenne, alattvalóim küzdenének értem, hogy

ne adjanak a zsidók kezére. De az én országom nem innen

származik. Én azért születtem, azért jöttem erre a világra, hogy

bizonyságot tegyek az igazságról. Mindenki, aki hasonult az

igazsághoz, hallgat a szavamra. Pilátus erre ezt a választ adta:

Mi az igazság? És mikor ezt kimondta, újra kiment a zsidókhoz, és

így szólt: Én nem találok benne semmi bűnt."

(János evangéliuma 18,33; 36-38)

"Mi az igazság?" - kérdezgette ismételten magától, s ettől sikerült bebódulnia. Amit maga előtt látott: homályban emberek, sötét ruhákba öltözve. Mint valami félkörszerű bírósági asztal. De nem volt ebben a legkisebb mértékű isteni sem. Kivehetetlen alakok, s csak ő van megvilágítva rendkívül erős fénnyel. Vallatják? Igen. S ha nem téved, talán fehér és fekete fény (ha ez nem lenne túl furcsa) jön egyugyanazon csőből. Meg erős hang, mely bántja a fülét.

Fekete-fehér, igen-nem. S közben állandóan harsog a kérdés: Mi az igazság? Mondja el az igazságot! Hol volt, honnan jött, akkor, amikor...

Nos, az a fene nagy igazság, hogy ezután meg egy börtönbolygón találja magát, ahol időtlen időkig követ fejt, kézzel vagy zajos gépekkel.

Sosem tudta meg, hogy miért ítélték el - egy kafkai szituáció.

Mindez folyamatosan tolult Pilátus eszébe, miközben sétált át az aulába, hogy a tömeg elé lépjen Jézus érdekében. (Nem vette észre, mert nem vehette észre, hogy látomásai a Jézusnak adott kérdésszerű válasz -"mi az igazság" - után közvetlenül vagy azzal egy időben ugrottak be.)

Nemcsak Jézustól vagy a tömegtől tartott (attól is): érezte, hogy a felvillanó képek igazak. Az igazság talán az, hogy bármit válaszolsz, a kőtörőbe kerülsz. Ez a legfőbb igazság. S ezek után bármely igazságtevő gyanús.

Hátha mégis van megváltás, elsősorban a kőtörőtől, utána, de nem utolsósorban, ezektől a furcsa sapkákban trónoló ítélőbíráktól.

"Aki igazságból van, hallgat a szavamra."

Milyen igazság a kőtörés igazsága? Miről beszélsz, öreg!?

Pilátus nem állt a helyzet magaslatán, nem volt kellőképpen összeszedett. Az ünnepre való tekintettel elengedhette Jézust. Szerette volna minél gyorsabban lezárni vagy akár lerázni az ügyet, hogy ismét átadhassa magát az elmélkedésnek a bírákról meg a kőtörésről; hogy ez tényleg van, vagy már kezd az agyára menni az izraeli meleg meg a kormányzói poszt itt távol Rómától. De a tömegnek nem tetszett az elgondolása, talán fel is tüzelték Jézus ellen. Erre igazságtalanul megkorbácsoltatta Jézust, hogy megsajnáltassa a csürhével. Emberismerete most az egyszer csődöt mondott. Barabást kérték. Hát akkor legyen Barabás. Jobb, mint rang nélkül maradni. A farizeus vezetők taktikája szemmel látható volt: ha nem ítéled el, nem vagy a császár barátja. Veszélyes csapda! Még időben ki kell térni előle. Akkor legyen Jézus az áldozat.

A sors fintora, hogy a golgotai esemény után jeruzsálemi regnálása néhány hónapig tartott csupán, majd - ahogy finomkodóan a lemondatást nevezik - átvezényelték Rómába, s hogy a dolog még tragikomikusabb legyen, éppen császári parancsra. (Hiába igyekezett a farizeusok nyomására "a császár barátja" lenni.) Sosem mondta meg neki senki, hogy miért váltották le. Az ilyen miértek nem is izgatták már.

Csak az, hogy mi az igazság? S rájött, hogy az egyik bolygón, ha jól emlékezett, a Fiastyúkon történt mindez, egy magasan fejlett technikai civilizációban. Volt ott minden, csak szellemi megszabadulás nem volt. Sőt csoportok dolgoztak azon, hogy minden renitens elemtől megtisztítsák a bolygót. Persze e renitens réteg, - mily furcsa - nyolcvan százalékban a legkreatívabb volt. Ezek mintha ott nem kellettek volna. A gépezet nélkülük is működött, és ha csikorgott, a bolygólakók szerint az éppen miattuk volt.

Míg a római jogtudorok műveit olvasta, egy pillanatra bevillant előtte, hogy hosszú századok múltán a jogászok ugyanezekben a fekete ruhákban és idióta kalapokban ítélkeznek, az ugyancsak ott látott kalapácsot használva. Minden ugyanaz és szinte ugyanúgy történik majd: erőszakosság és megfélemlítés. Milyen egyszerű a sablon és milyen kár, hogy a Város, Róma lesz ennek a földi megalkotója.

Igen, érdekelte a dolog, később még az odaérkező Pál apostolt is felkereste a városban, de semmi konkrétat nem tudott meg tőle. A hit nem igazán kötötte le a figyelmét, Pál pedig ennek volt a mestere; aztán nem sokra mentek egymással.

Így újra meg újra Jézus mondatait elemezgette magában. Kik azok, akik az igazságból valók? És milyen szóra kellene hallgatnia? Hol van most a Názáreti, aki olyanokat állított a keresztények titkos szektája szerint, hogy "mielőtt Ábrahám lett, én vagyok".

És azért, hogy tanulmányozza azokat a kíméletet nem ismerő kalaposokat, mind közelebb merészkedett ezekhez a bensőjében hordozott képekhez. Szinte szagolta, ízlelte őket, egyszerre csak az időben még hátrább csúszott, felvillant egy bolygó, melyet Nabirunak hívtak. Ismerte ezt a nevet a babiloniaktól. S a Názáreti ott menti ki a népet, mert valami agresszív "földöntúli" banda megtámadta. Aztán egy villanással még hátrább csúszik, ahol nincs tér, nincs idő, nincs semmi. És mégis van, mert tiszta létezésből áll minden. Csak egy kiterjedt "vagyokság" az egész.

Én vagyok az az igazság, amiről a Názáreti beszélt, a Vagyok. Minden előtt, a Kezdetben, s analógiában a Kezdettel. (És itt az analógia nem hasonlóságot, hanem megfelelést jelent.)

Hát igen, az igazságból valók (meg)ismerik egymást.

De a következő pillanatban már csúszott előre az időben. Ismét felvillant a Nabiru, majd a Fiastyúk fejlett civilizációja, valódi kultúra nélkül, de tudata nagyon kiterjedt, s nem volt eléggé elővigyázatos. Egy ernyőnek csapódott, mely egy tölcsérbe torkollott. Onnan hideg fehér fény áradt, ábrákat látott, és erős hang recsegte: "Senki vagy, kicsi vagy, ember vagy."

"A gyalázatosak, már a terekbe is kirakták a csapdákat" - gondolta, miközben tudata elhomályosult.

Öntudatát még párszor visszanyerte ugyan, de szörnyű csontfájások és félelmek gyötörték. Néhány héten belül meghalt, de úgy halt meg, mint aki megtapasztalta az igazság szavát, mint önnön lelkének lényegét. Úgy halt meg, mint egy örök pogány, akinek sejtése beigazolódott: nincs nagy különbség az Isten és az abszolút ember között, s hogy a megtérés az, aminek sejtette, egy legnagyobb Önmagamhoz térés a lelki ájultságomból.

Elégedett volt, hogy megtalálta az igazságot, mely több volt, mint a "sapkások" igazsága. Azt mondják, utolsó szavai ezek voltak: "Igazad volt, Názáreti..." S furcsamód belül imával folytatta, "mert a te igéd igazság". És ez pogány tudatának kissé furcsának tűnhetett volna, de az embernek halálakor, ami egy élet után önmagában is éppen elég furcsa, talán fel sem tűnt.