Mérey Katalin
Tavasz

Golyónyomok a csónakunkon.

Ébredezik a Duna a csalfa február eleji melegben, a kintmaradt vagy kinthagyott ladikok reménykedve, himbálódzva, kotyogva összekoccannak, nagyon unják már az éjszakai orvhalászokat. A víz lágyan fodrozódik, alig mozdul, a házunk hallgat, a csónakunk téglákra állítva várja, hogy eltüntessük a golyóütötte lyukakat. Muszáj, mert szivárog.

Mi lett Újvidékből? Rossz emlék vagy csak rossz emlékű? Olyan, mint egy ostoba, túl nagyra sikerült, mihaszna kamasz a legrosszabb éveiben. Nem tud mit kezdeni magával, a hirtelen túlságosan megnőtt testével, a túlterjeszkedő lakóival. Sajnálom, mert szépek a vonásai, jó a csontozata, de... Olyan igazán, bevallom, sose szerettem. Nem őrzök róla képet a falon, a Dunát is csak a szívemben hordom. Itt nem isznak sillert, csak rozét, nem bánják a régi szép, sőt gyönyörű városmagot, tönkre teszik, ami a legszebb, legrégibb helyébe újat építenek, s a Magyar utcának sehogy se akarják visszaadni a valamikori nevét.

Bulevár, bulevárok, mondjuk, s ez olyan kimondhatatlanul idegen, és idegen a sok csenevész fa, borzasztóan kirívóak a csupabeton, csupafém, csicsás, fényvisszaverő, műmárványos, rézzel kivert épületszörnyek.

Mi lett ezzel a várossal? Mitől lett idegen és hideg? Mit csináltak vele? A kukák undok tartalmán otthonosan guberáló hajléktalanok osztozkodnak, a szétszórt szemétre rekedten károgó, csúf varjak csapnak le, a szarka is csúf, csörög és galambtetemet marcangol az aszott, hellyel-közzel kifagyott, autótaposta, megkínzott városi füvön. Arra a Duna felé eső részen, ahol a híd volt, sirályok marakodnak a konténerekből kitúrt koncon. Szerintem a dankasirály csak a Dunán szép, a víz a hazája; hiába nevezik néhol kacagó sirálynak, a földön esetlen, ormótlan és csúnya, és csúnya a rikoltása is, ahogy végigvisszhangzik az egész vízparton.

Zombor fölött most vadlibák repülnek. Becsapta őket az idő. Nyújtózkodnak a fák, azt hiszik, ez már tavasz, a gerlicék nekivadulva burukkolnak. Nagyon meleg van, február eleje, a vadlibák észak felé húznak. Hangosan kiáltoznak, a törékeny égen tisztán kirajzolódik V alakjuk, látni, ahogy az egyik szára kicsit megtört, az egyik madár talán nem bírja az iramot, de az is lehet, hogy csak máskéntgondolkodó, és azért lóg ki a sorból.

Érzem, milyen hűvös, tiszta a szél, érzem, ahogy az ék elején vezető madár belefúrja magát a szürkeségbe, tudom, hogy minden erejét beleadja, hallom, ahogy keményen a mellének, a begyének vágódik a levegő. Azért kell utat törnie, hogy az utána következő gyöngébbeknek könnyebb legyen. Csak nézek, nézek fölfelé, pedig már nem látom őket, csak a hangjuk hangzik éktelenül éktelen messzeségből. Gágognak.

Gágognak a vadlibák, és március táján mindig északra húznak. Sose értettem, hogy lehet valakinek ott a hazája - bár sem az ember, sem a madár nem választja a hazáját, csak van neki. Amíg el nem veszik tőle.

Ha dél felé repülnek a vadlibák, nagyon hideg lesz, szöknek előle.

Hiába jeleztek. Nem takartuk be a hagymát. Megfagyott, meg bizony.

A hagymát a padláson tartottuk, a krumplit a pincében, a káposztát a nyári konyhában. A savanyúkáposztás-dézsa a pincében állt, és tiszta, szép, pergő homokba dugva a sárgarépa, a petrezselyem és a pasternák is.

A vadlibát hivatalosan vetési lúdnak hívják, de én a vadlibát szeretem.

Amikor estefelé az összedöncölt betegágyamból fölemelt az apám, hogy kivigyen és megmutassa, itt a tavasz, északra húznak a vadlibák, nem volt nálam boldogabb lény a világon. Áradt belőle a csípős hideg, szinte sütött az arca, de nem bántam, és nem bántam az unokabátyámtól örökölt, hatalmas, nagy, óriási bakancsot sem a keresztszíjjal, a csattal, a fémmel szegett fűzőlyukkal, a gojzervarással vagy tartással - már nem tudom; nem bántam, hogy nevetséges kislány vagyok tengerlépő óriáscipőben, csak hallgattam megbabonázva fölszegett fejjel a vadlibákat, ahogy a fejem fölött északra húznak.