Mérey Katalin
Külföld

Két sodródó falevél. Két őszbe vegyülő ember túl a hatvanon. Hallgatunk, nézzük egymást, fölismerem a családi vonásokat, a szája szögleténél lefutó ráncot. Nekem is megvan, az apámnak is ilyen kemény, vésett arca volt, mindnyájunknál a nagymama vonásai kísértenek. Okkal, ok nélkül a kezünk is hasonlóan gyöcsörtösre fordul az évekkel, a lábunk is cserbenhagy.

Olyan keserves, mélyről föltörő indulat támad bennem, hogy azt hiszem, menten belehalok. Persze, nem halok bele, csak állok. Állok, és nézem a zászlót. Figyelek, látom a fény és az árnyék gyönge remegését, a három szín finom játékát. Minden idegszálam remeg, a gyomrom összeszorul, amikor lágyan, simogatóan, elhalkul, szinte észrevétlenül lecseng az utolsó hang, mint lenge, könnyű lány, ha odaintik.

Lehet megbűnhődni a jövendőt? Azt, amit el fogunk követni, és amit el fognák velünk követni? Átvillan az apám emléke, ahogy görnyed; a gyerekkorom, az iskola, az új templom, egész eddigi életem, és fájdalmas, lázongó, szomorú örömmel fölismerem, hogy életemben először hallom és hallgatom utcán, nyilvánosan a himnuszt.

A Széchenyi téren közöny. Néhányan lézengenek, van, aki meg sem áll, föl sem emeli a fejét. Mondani kellene valamit, de csak sután átöleljük egymást.

Anyaországi soha nem fogja megérteni. Az ő agyába gyerekkora óta sulykolták, nekünk tiltották. Neki muzsáj volt, nekünk nem volt szabad.

Hogy mit jelent anyanyelven élni, azt csak az tudja, aki nem élt úgy. Olyan, mint a tiszta levegő, mint a hűvös víz, megszoktuk, s csak akkor vesszük észre, milyen nagy kincs, amikor valaki fojtogatni kezd, vagy amikor nyáron, rekkenő hőségben a folyó selymes-bársonyos lágy vizében úszhatunk. Mint a népmesében a só, akkor jelent valamit, amikor nincs.

Jó helyre jöttem. József Attila itt él, itt lélegzik körülöttem. Lehet, hogy egyszer ugyanerre a kőre lépett, mint én most. Ezt a Tiszát látta, ezeket az utcákat járta, együtt gondolt a Vízre az itteni emberekkel, itt volt, vagy nem volt pénze, it nem evett se sokat, se keveset... Ez a város is hatott rá, alakította, vágta, ez a szellemiség is része, hogy a legnagyobbak közé jutott. Csak most ért el a tudatomba, hogy itt volt a Cserépfalvi, ő adta ki Attila első köteteit, több kötetét. Milyen bölcs volt, fölismerte! Itt van Makó is, alig macskaugrásnyira, bár gyalog elég keserves lehetett az út odáig. Tömörkény, Juhász Gyula, Móra, Dugonics, Kálmány...ha másért nem, miattuk kell szeretni Szegedet.

Szeged élhető, emberarcú. Megszerettem. Nagyváros, de nem nagyváros. Remélem sose lesz metropolis, remélem, itt nem lesz metró, mindig Isten szabad ege alatt utazunk, és amikor csak kedvünk tartja, kinézhetünk a szegény, meggyötört szőke folyóra, akkor is, ha már rég nem szőke, hiszen a Duna sem kék már mióta!

Rájöttem, hogy ez a város az enyém. Azzá teszi például a Víz és azok, akik írtak róla, Mikszáth a karcolataival, Jókai a riportsorozatával; azzá teszik, akik itt jártak, írtak, éltek, lélegeztek; Babits, Kosztolányi, Radnóti, Gárdonyi. Itt van Tömörkény homokos világa, Móricz itt mintázta Rózsa Sándor arcát, ezeket a búzamezőket énekelte meg Móra. Aki olvas, annak sajátja ez a város! Az enyém is hát, majdnem annyira, mint a szülővárosom. Ugyanúgy ismerősek a szobrok, a házak, az utcák, mint otthon. Szeged nem külföld. Hogy lehetne külföld? Nem akarom, tagadom és visszautasítom ezt a szétválasztó, trianoni oszd meg és uralkodj szellemű határontúlságot, bár ez a tiltakozás nem sokat jelent. Miért volna Szeged külföld énnekem? Mert Zomborban születtem? Hogy lehetne külföld, amikor a Dóm téri Pantheonban mindenkit ismerek, ők az én kultúrám. Nem vagyok irredenta, nem akarok semmilyen oda- vagy vissza- vagy mit tudom én milyen és hova csatolást, csak közlöm, hogy nem érzem magam külföldön, leszögezem, hogy nem mentem el, nem vagyok külföldi, otthoni, napos tájakon vagyok.

Vannak Ausztráliában, Németországban, Amerikában élő osztálytársaim és kortársaim. Tudom, hogy szívet cseréljen az, aki hazát cserél, értem az Ostajte ovde, sunce tuđeg neba üzenetét, emlékszem a pecsalbárokról írt szívfacsaró versre, és éppen ezért mondom, ezért akarom megmagyarázni, hogy nem idegen ég alatt élek, rám nem idegen nap süt. A magam közegében vagyok, hiszen Trianonnak nincs még száz éve sem. Ezen nincs mit szépíteni, nincs mit tagadni, és nincs mit szégyellni.

Nem értem, sose fogom megérteni, miért fél tőlünk, markoknyi kisebbségitől a többség. Miért félnek tőlünk, miért nem akarnak minket MIND A KÉT ORSZÁGBAN? Miért lettünk mind a két országban kisebbség?

Mikor fogja föl, fölfoghatja-e egyáltalán a többségi magyar, mit jelent a kisebbséginek megélt kultúrában fölnőtt magyarnak az anyaország? Még akkor is, ha már teljesen elértéketlenítettül ezt a szót. Magyarországon fölnőtt magyarok, úgy látszik sose érthetik meg, mit jelent egy kisebbségbe kényszerített nyelv, milyen az értéke, a helyzete, társadalmilag és mindenféleképpen determináló mivolta.

Most veszem észre, hogy megint magyarázkodom, bizonygatni akarom, hogy nem akarom stb, stb. Agyonpolitizáltuk, agyonigazoltuk a dolgokat, én meg elszóltam magam, és ha már kiszaladt a számon, ám legyen; a kutyaugatás nem hallatszik az égig, s a jegenyék sem érnek föl odáig.