Mérey Katalin
Föld, fű és víz

Ha jól emlékszem, Anonymus szerint a földet, a füvet, a vizet egy fehér lóért, egy aranyos kötőfékért, egy cifra kantárért kaptuk. Eladták, és mi megváltottuk.

Hát innen a föld, a fű és a víz.

Néha, amikor a régi Duna-részen szétnézek, úgy érzem, mi a sufnik, supák és kerítések népe vagyunk. Azt a népi és nemzeti leleményt, amit ezeknek a tákolmányoknak az építésében tanúsítunk, amit a fölhasználható anyagnak a változatosságában kiötlünk, sem leírni, sem megismételni nem lehet.

Kétkedő kettővé szaporodva belülről ellágyultan, elfogultan és szeretettel, kívülről keményen, kritikusan és szomorúan, majdhogynem lázongva szemlélem a káoszt és a szedettvedettséget, amit létrehoztunk a mi kis semminkből.

Duna.

A víz, az örökkévaló és éltető, a romboló és pusztító. Amit beszennyeztünk, bepiszkítottunk, robbantottunk, olajjal öltünk, idegen fajokkal teletelepítettünk, nem kotortunk; műanyaggal, ronggyal és más hulladékkal csúfítottunk, zsákba varrt kismacskákkal, kutyakölykökkel gyaláztunk, szeméttel dobáltunk, ami ellen annyi mindent elkövettünk, hogy már nem is érdemeljük meg.

A mi Dunánk, birtokos személyraggal, ami csak nekünk van.

Aminek a partján olyan ibolya nő, mint sehol a világon. Mert valóban: Sehol sincs olyan ibolya, mint nálunk. Nyúlánk, karcsú és kecses, és olyan sokáig virágzik, hogy megvárja a gyöngyvirágot. Hosszú, nagyon hosszú a szára, épp mint a gyöngyvirágé. Lehet, hogy csak az árnyék miatt, mert valahogy, talán mindenáron ki akar jutni a felszínre, ki a körülötte levő levegőtlenségből, sötétségből, az őt körülvevő mindenféle közül, ami el akarja borítani.

A házunk a Duna-parton. Ház, hajlék, zug, kunyhó, kulipintyó, nyári lak, kabin, kamra, kaliba, putri, vityilló, bódé, odú, menedék, rév, hely... hely a víz mellett, és itt a víz a lényeg meg az a kis hely.

Érdeklődtek már, eladnánk-e. Ki tudja, miért fáj rá a foga valakinek, ki tudja, miért tapogatóznak, puhatolóznak, próbálkoznak. Talán csak maga a puszta hely miatt.

Jönne valaki, pénzt adna érte, megvenné kemény valutáért; megvásárolná valami nagypénzű ember, és persze azonnal könyörtelenül lebontaná. Ez logikus, természetes és érthető, tényleg nagyon régi és rozoga. Bontás közben, megint csak persze, kivágna, tönkretenne, elpusztítana, megsemmisítene mindent, amit mi eddig nagy nehezen megőriztünk. A mai fajta építkezés gyakran több rombolással és pusztítással jár, mint építéssel.

Két vénséges és gyönyörű szép tölgyfánk van. Ritkaság a Duna mellett. A mieink még úgy építkeztek, hogy megmaradtak a fák. Valódi csoda, hogy a két tölgyfa megvan, hogy nem pusztult el az árvizek miatt vagy az emberek kezétől. Eddig valahogy mindig megmenekültek. Talán mi is hozzásegítettünk egy kicsit, hogy megmaradtak.

Hagyjuk prédára, áldozatul a gyöngyvirágot? Hagyjuk, hogy az ibolya helyét kirakják kemény kővel, kiöntsék szürke betonnal?

Legyen minden zárt, lőréses, csipkézett, szürke, gyanakvó, bekerített csupakő, ahova még a napsugár sem férkőzhet? Játszva megszámolom, hány ember ültetett valamit, és azt is tudom, hogy vannak, akik agyonverik a macskákat, ezer darabra vágják a siklót, marólúgot öntenek a gyíkok útjába, forró olajat a fák tövébe, hogy azt higgye az ember, maguktól haltak meg.

Hát ezért.

A Duna miatt, A Dunánál miatt, Az arany ember és a Kazán-szoros miatt, a tiszai népdalok, A láthatatlan ember, a Homokos világ miatt, Szabadka és Zombor, Kosztolányi és Herceg miatt, és persze a tölgyfák miatt.

Arany János és a Margit-szigeti tölgyfák miatt ... a versek miatt, amelyek a tölgyek alatt születtek, és az én szegény margitvirágos nővérem miatt, mert miatta nekem a tölgyfák a szent királylány szigetét idézik, ahova ő nem juthatott el.

A kivágott fák miatt.

Errefelé úgy tartják, hogy azt, aki kivágja a fűzfát, nagy baj fogja érni. Szerintem ezt a fűzfa is tudja, ezért előre sír és szomorú!

A hajnalka meg a szagos bükköny miatt. Az illatos és bársonyosan mélyvörös futórózsa miatt, amiből annyian törnek barbáran, orozva, tépve, pedig egy szóra kapnának, rendesen, szépen, metszőollóval, úgy, ahogy kell.

A magától kikelő oroszlánszáj miatt, amit itt tátikának, tátogatónak hívnak. A nefelejcs miatt, ami végre az idén nyílott ki rendesen.

A kukacvirág és a mályva, az árvácska és a bársonykának is nevezett büdöske miatt, a sok jelentéktelen, ismeretlen nevű bogár és bogárka miatt, a szegény csigák és békák miatt, amelyeket sokan eladásra szednek, kivitelre, idegenek asztalára.

Nem akarom, hogy elmúljon ez a világ, pedig nagyon fáj. Nem akarom, hogy az a minden, amit a lelkünkben őrzünk, amit átéltünk, megértünk és megértettünk, elvesszen, mert nem vigyáztunk úgy, ahogy kell, mert nem kérdeztünk idejében, és nem feleltünk őszintén.

Maradjon.

Maradjon a futórózsa és az esténként bódító szagot árasztó lonc, maradjon az estike és a petúnia. Maradjanak az elszórt virágmagok, és maradjon meg a föld, mert a beton nem ad életet.

Maradjon meg a karcsú, hosszú szárú ibolya, amilyen úgyis csak nekünk van, ami a gyöngyvirág mellé kívánkozik, bár a gyöngyvirágot Đurđevdankor mindent letaposva lopni szokták! Maradjanak meg a kicsi gyíkok, a hajlékony siklók, a fecskék és a gólyák, a rigók és a harkályok, a vadkacsák és a sirályok... az égnek meg a vizeknek a madarai.

És persze, jó volna, ha mi is megmaradnánk valahogy, ne csak versben, emlékezésben és emlékezetben, hanem élő valónkban, bár erről nemcsak és pusztán mi tehetünk.

Meg kellene maradnunk, hiszen nekünk nem térkép, nem gyarmat, nem szerzemény, és nem zsákmány e táj.