Nagy Abonyi Árpád
Thomas Mann szemüvege, avagy mire jó egy irodalmi múzeum

Lübeck, Mengstraße 4. A Buddenbrook-házra a városka szívében fekvő szigeten, az Altsdadt, vagyis az óváros egyik szűk utcájában akadok rá. Fehér, kétemeletes, felújított, jellegzetesen polgári ház. Az óváros többi lakóépületétől csupán a homlokzatán látható felirat - Buddenbrookhaus - különbözteti meg. Egy ideig állok az épület előtt: a nevezetes regény történetének helyszíne most valóságossá válik a képzelet olvasás útján felépített változatával szemben. Igaz, csupán egy pillanatra.

Az író nagyszüleinek egykori háza, mely irodalmi példaként szolgált Thomas Mann számára, ma modern múzeum. Az épületbe belépve, az előtérben a poszterek, képeslapok és a különféle emléktárgyak között bóklászó emberek mellett utat törve jegyet váltok. A Guten Tag és a Wiedersehen között elég időm van arra, hogy szemügyre vegyem a jegyelárusító mögötti plakátokat: az írót látom dolgozószobájában az íróasztalánál ülve; a tengerparton kéziratlappal a kezében, New York kikötőjében nagykabátban, majd Kaliforniában az emigráció során; a rokonság körében; fivérével, Klaus Mannal, és így tovább. A választék nagy; mindenki kiválaszthatja a neki legmegfelelőbbet.

Az emléktárgyak előszobája után egy nagy terem következik, melyben üvegszekrények, a falakon pedig fotók sorjáznak. A helyiségbe egyszerre csak meghatározott számú embert engednek be, ám így is nagy a tolongás. Az arcok izgatottságról, türelmetlenségről árulkodnak. Hamar belátom, hogy képtelenség szisztematikusan szemügyre vennem a kiállítás tárgyait, s így mindig ahhoz a szekrényhez lépek, amelynél épp a legkevesebben szemlélődnek. Kéziratrészletek, levelek, újságkivágások, s néhány használati tárgy - többnyire ebből áll a vitrinek tartalma. Az egyikben az író szemüvegét látom: két üveglencse vékony, aranyszínű fémkeretben. Különös érzés fog el, amint elgondolom, hogy az író ezen a szemüvegen át nézte a világot, s némely remekműve talán épp e szemüveggel az orrán született...

A falakon lógó fotók jó része nyilván a családi albumokból kerülhetett az üveglapok alá. Egy részük már ismerős az előtér plakátjairól. Az egyik kép a világháború borzalmai elől egy óceánjárón menekülő európaiakat mutat. Érdekes gondolom, hogy míg Thomas Mann a háború elől Amerikába menekült, addig teljesen más egyéniségű amerikai írótársa, Ernest Hemingway részben a kalandvágytól fűtve éppen Európába tartott, hogy részt vegyen a háborúban. Elképzelem, amint az óceán közepén két hajó elhalad egymás mellett, s a két Nobel-díjas üdvözlésre emeli karját a hajó korlátjánál...

Hirtelen ötlettől vezérelve elhagyom a termet a mellékhelységhez irányító nyíl útmutatását követve, ám a mosdó mellett elhaladva, egy csaknem félreeső lépcsősoron felmegyek az első emeletre. A rövid folyosóról fehérre festett, magas ajtók nyílnak, a szemközti oldalon pedig gondozott kertre néző magas ablakok. Sehol egy lélek. Rövid tűnődés után odalépek az egyik ajtóhoz és benyitok. Néhány lépésnél azonban nem jutok tovább: egy kifeszített vastag kötél állja utamat.

A nappali, melynek bejáratánál állok, egyfajta kísértetszobára emlékeztet. A helyiség halott, a szoba közepén lévő asztalt és székeket fehér lepedővel terítették le, akárcsak az egyéb bútorzatot. Az ablakokon nehéz, sárga bársonyfüggönyök, a fal mellett csaknem mennyezetig érő cserépkályha, a falakon aranyozott gyertyatartók. Képzeletem egy pillanatra benépesíti a szobát a regény szereplőivel, amelyek azonban tüstént tovatűnnek. Nem tudom ugyanis elhessegetni az újonnan feltoluló gondolatot: a Kékszakállú herceg várának titkos szobája jut eszembe, s mintha attól félnék, valamiféle szerencsétlenség leselkedik rám a barátságtalan, hideg szobában, gyorsan behúzom magam mögött az ajtót, s kilépek a folyosóra.

Amint a lépcsősoron lefelé haladok, a kiállítóteremből a látogatók moraja szűrődik fel. Mintha erre a zajra adna egyfajta választ a feltoluló emlékképek sora, amely legutóbbi "irodalmi kirándulásomat", juttatja eszembe: ...Koppenhágától néhány kilométernyire a kis tengerparti település, Rungstedlund jachtkikötőjével szemben húzódik egy régi, L alakú, fehérre meszelt patriciusház. Ebben az épületben született és itt élt haláláig Karen Blixen, a dánok különös szellemiségű, nagy írónője, a Téli regék és a Távol Afrikától írója. Egy ideig állok az ajtó előtt a szakadó hóesésben, majd lenyomom a kilincset.

Egy kedves, középkorú hölgy fogad, én vagyok ezen a napon az első látogató. A múzeummá átalakított egykori lakóépület épp olyan, mint bármelyik irodalmi múzeum a világon: a vitrinek alatt kéziratlapok, töltőtollak. A személyes tárgyak között egy magas talpazaton régi írógép, amely tiszteletet parancsolóan magasodik a többi alkalmi tárgy fölé. A fotók egy kissé torz, csúnyácska nőt ábrázolnak, akinek a tekintetéből azonban még a régi képeken keresztül is az értelem és valami huncutság sugárzik. Hosszú, meghatározó éveket töltött Afrikában, a napfény, a meleg és egy különös szerelem bűvkörében...

Tűnődésemből egy kövér, idős hölgy ráz fel válltáskájával alaposan oldalba bökve, miközben felfelé igyekszik a szűk lépcsősoron. Amint leérek a terembe, látom, egy fiatal szemüveges férfi magyaráz néhány ázsiai turistának. Hát igen, az irodalom nem ismer határokat, gondolom.

Nézem az üvegszekrények fölé hajoló embereket, a korabeli fényképeket szemlélő arcokat: többnyire az érdeklődés és az izgatottság jeleit mutatják. De vajon mi vonzza az embert egy irodalmi múzeumba? Az eredeti kéziratok, a régi kiadványok, a hagyatékok és az egyéb jelentős anyagok? Thomas Mann szemüvege? Karen Blixen írógépe? Hemigway utazótáskája? Nyilván mindez, de egyértelműen ettől több is. A kiállított tárgyak abban különböznek a világon fellelhető többmillió szemüvegtől, írógéptől és utazótáskától (melyekre valljuk be, rá sem hederintenénk), hogy éppen az adott neves személy használati tárgya volt, azaz szoros, mondhatni valamiféle bennsőséges kapcsolatban állt nemmindennapi viselőjével, használójával. A tárgyak perszonifikációja segít elhitetni velünk, hogy a tőlünk karnyújtásnyira lévő Thomas Mann szemüvegét (amely halála után is az ő szemüvege marad mindörökre) valamiképpen még mindig áthatja az író szelleme. Nyilván ezt a szellemet, ennek a szellemnek a tárgyakon, kéziratlapokon átsugárzó közelségét keressük; ennél szeretnénk egy pillanatra megmelegedni.

A teremőr azonban nem sok időt hagy az efféle feltöltődésre, és könyörtelenül jelzi, hogy a bennlévőkre kiszabott látogatási idő lejárt. A bejárati ajtónál már izgatottan várakozik nyakát nyújtogatva a másik csoport.

Néhány órával később, az egyik belvárosi kávéházban, a forró capuccino mellett előkeresem a kis ismertető füzetet, amelyet a jegyvásárláskor csúsztattam táskámba a múzeum pénztáránál. Nem kell sok idő, hogy rájöjjek, mi mindent nem láttam a Buddenbrook-házban. Miközben a kávéscsészém után nyúlok, vigasztalásként Thomas Mann szemüvegére gondolok, s újra átjár az immár ismerős, kellemes melegség.