Németh István
Rabszolgapiac

Emlékszem, mennyire megszóltuk, elítéltük írótársunkat, aki fölutazván Pestre, körüljárta a szerkesztőségeket, könyvkiadókat hátra hagyva az asztalukon legújabb művecskéjének a tiszteletpéldányát. Fölkínálkozik, riszálja, árulja magát. Méltatlan viselkedés egy magát költőnek, írónak tartó egyéniséghez. Illetve az ilyen írócska már nem is egyéniség, inkább azon hízelgők, csúszók-mászók közé sorolható, akiknek az önérzetük helyett fontosabb a minden áron való érvényesülés. Akár az ily úton való érvényesülés is. Ingyen, a saját költségén árulja magát. Mert mi, egyenesek és tiszták, sohase lenénk ilyesmire képesek. Mi nem a portékánkat árultuk, hanem a tollunkat. Anélkül, hogy ezt be mertük volna magunknak vallani. Ez sokkal súlyosabb árulás volt, mint írótársunk önreklámozása. Tulajdonképpen emez nem is nevezhető árulásnak, hiszen a kolléga könyvének vagy könyveinek a "magas fórumokon" való szétszórásával a nevét szerette volna ismertté tenni azok előtt, akik a céhben tekintélynek számítottak. Emberi, alkotói hiúságát igyekeztek ily módon is kielégíteni. Egy önmagára valamit is adó költőt meg lehet ezért szólni?

Azt a másikat eszünk ágába se jutott megszólni. Azt, aki a könyveit magához vette, s elindult velük feltételezett olvasóihoz. A tanyák, a favak népéhez. Mert ő maga is olyan mezei költőféle volt. Akit épp emiatt vetettek meg a finnyásabbak. Vagy ami költőnek ennél is fájóbb: észre se vették. Mintha nem is létezne. Olykor ha mégis észrevették egyik vagy másik könyvét, az olvasók színe előtt tépték darabokra. Szóval ez a mezei költő, jóllehet, abban az időben a könyvterjesztésnek még kiterjedt hálózata volt, fogta a maga Tarisznyás emberek című kötetét, s gyalogosan vagy kerékpárra ülve elindult vele, velük, mert egy egész könyvcsomaggal indult el, a tarisznyás emberek közé. Helyükbe vitte a saját portékáját. S nem ingyen osztogatta, mint amaz ott fent Pesten, hanem az árában, hiszen annyira mégsem volt mezei, hogy ne tudta volna: a könyv is áru, áru, mint a kenyér és a só, mégha nem is annyira nélkülözhetetlen, mint az előbbiek.

Sajnos jómagam a könyvterjesztésnek, pontosabban a saját könyveim terjesztésének sem az előbbi, sem a Csépe-féle formáját nem tudtam magamévá tenni, elsajátítani. Könyvbemutatókra, a saját könyveim bemutatóira ugyan szorgalmasan eljárogattam, amelyekre, kevés kivétellel, a szervezők vagy a könyvterjesztők a megvásárolható portékát ott a helyszínen hozzáférhetővé tették; mondom, a könyvvásárral egybekötött író-olvasó találkozón eljátszottam a jó vagy rossz kofa szerepét, de könyv alakban megjelent művecskéimből az általam nagyrabecsült íróknak, ha semélyes ismeretség nem fűzött hozzájuk, nem küldtem, se államtitkárknak, akadémiai elnököknek, de még csak kiadóknak és szerkesztőségeknek se azzal a kimondatlan vággyal és hiú reménnyel, hogy írjanak róla egy ismertetőt.

Mostanában kezdem csak belátni, hogy milyen balga és menthetetlen mezei voltam és vagyok. Akkor, amikor már nemcsak az ismerőseim sugdossák kajánul a fülembe, de az egész ország, egész Európa és az egész világ, hogy nem elegendő megírni egy új Ószövetséget, el is kell tudni azt adni. Valakik le merték írni, ki merték nyomtatni, hogy azt a kultúrát, amit egy nemzet - mondjuk a magyar - évszázadokon át létrehozott, megteremtett (ma inkább úgy mondanánk, hogy megtermelt) nem elegendő megőrizni, el is kell tudni adni. Annak a "közös piacnak" a pultjain, amelyekről bizonyára úgy vásárolják a kultúrákat, mint nálunk, ebben a nyugat-balkáni országban, a zöldséget. Most indul csak be igazán a nagy tülekedés az újkori árutőzsdén. Hiszen óriási a konkurencia. A tülekedést a könyöklés előzi meg, a dörgölőzés, a képzelt és valós nagyokhoz való surlódás, az udvarlás, a mértéktelen önreklámozás.

Most próbálnám meg magam eladni? Kinek? Ebben a szédületes tülekedésben született zseniket löknek félre minden hájjal megkent, kitanult ügyeskedők, akik üres, ám divatos fércműveket szorongatnak a hónuk alatt. Ezt tanuljam el tőlük? A fölajánlkozás tudományát? Ha ehhez nekem nem volt elegendő kerek ötven esztendő, a még hátralévő éveimet ne maszatoljuk be vele.

Arról nem is szólva, hogy ha mégis megbódulnék és eladnám magam azon a virtuális, de máris keményen létező, kiméletlen törvényekre épült "közös piacon", mi maradna meg belőlem? Az üres csontvázam?

Manapság mintha nemcsak az válna árucikké, amit az ember a két kezével, az agyával, a szívével létrehoz, de ezen cikkek megtermelője is. Miként egykor a rabszolgák.