Németh István
Két apró-cseprő

Kutyacsapás

Keskeny csapás vezet a sövénykerítés tövében, alig észrevehető. Mintha egy nagyobbacska teknős vagy sün taposta volna ki. Errefelé azonban, itt az iskola füves előterében nemigen föltételezhető se teknős, se sün, bár a csoda tudja: múltkor a járda szélén, ebben a zsúfolt forgalmú városrészben (melyik nem az már?) egy méternyi hosszú sikló tekergett előttem. Honnan kerülhetett ide? Fönt a hegyen vagy a folyó partján behúzódhatott valakinek az autójába, s itt lent kimászott belőle? Vagy valamelyik környékbeli házrom kígyófészket rejteget, s onnan bújt elő a hüllő?... Az iskola említett füves előterén főleg varjakat látni, de ezek a fekete frakkot viselő méltóságok nem taposnak csapásokat, ösvényeket, utacskákat, összevissza kószálnak a fűben, kövér falatok után vadászva. A szintén itt ugrabugráló verebekről pedig végképp nem lehet feltételezni, hogy könnyű lábukkal, pehely testükkel csapást vágnának a fűben, olyan csapást, amit aztán állandóan használnának, mint az emberek a sajátságos "tájkorrekcióikkal" parkokon, füves területeken, vagy éppenséggel kint a határban, bevetett parcellákon át, így rövidítve meg a célhoz vezető útjukat. Ez a csapás az élő sövény tövében a gyalogjárdától az iskola sarkáig vezet, de nem nyílegyenesen, hanem enyhe kanyarokkal, mintha útközben láthatatlan gödröket kerülne ki. Akkor figyelek föl rá, amikor előttem a számomra jól ismert egyik környékbeli kóbor kutya átbújik a gyalogutat az iskola előterétől elválasztó vaskorlát alatt, s céltudatosan kocog az épület felé. A nyomában egy utacska marad, egy keskeny csapás a kutyusnak hasig érő fűben, s ahogy jobban megnézem, látom, hogy ez nem egy friss, ebben a pillanatban kitaposott utacska, hanem olyan, amelyet "időtlen idők" óta használnak, illetve használ valaki, minden valószínűség szerint épp ez a barátságos, itt otthonosan mozgó kóbor kutya, mégpedig azért, mert ez kizárólag az ő útja, ő taposta ki magának, ki tudja mikor. A füvet időnként nyírják, de a csapás a fűben megmarad, amelyen alkalmasint naponta többször végignyargal a szóban forgó négylábú. Talán a százlábúak is kitapossák a saját "állandó" csapásukat, a hangyák bizonyára, hiszen láthatunk ilyeneket, ha még képesek vagyunk hasonló apróságokat észrevenni. S hogy mi ezt a kutyacsapást felfedeztük magunknak, attól fogva alkalomadtán figyeljük, pontosabban megbámuljuk a "saját útját kijelölő" volt házőrzőt, vagy az egykori gazdi volt kedvencét, amint boldogan végignyargal ezen a csapáson, amelyen bizonyára már csukott szemmel is végig tudna kocogni, hiszen annyira ismeri már, annyira az övé. A csapás gazdáját egyszer az út szélére csaphatja egy rohanó gépkocsi, tőrbe csalhatja egy sintér, agyonütheti egy dühös járókelő, az utacskája egy ideig még ott fénylik a fű között. Réges-rég egy adriai sziget belsejében a helybeliek megmutattak egy lapos kőfelületet, amelyen keresztül egy keskeny gyalogösvény vezetett. A csapás több ezer évvel ezelőtt élt emberek lábnyomát őrzi. Belekoptatva a puszta kőbe. Mintha minden teremtmény, hangya, ember, elefánt stb. - nyomot szeretne maga után hagyni e földi végeken, ha mást nem, hát csupán egy lábnyomot.

Jajkiáltás

Egy dongó repül be a szobámba. Rögtön tudja, látja, érzi, hogy nem jó helyen jár, riadt hangon, eszeveszett röpködéssel keresi a kiutat - az egérutat? -, de az ajtónyílást, ahol berepült, nem találja. Röpködése, egyedül rá jellemző, jellegzetes dongóhangja mind jobban idegesít - különben sem tudom elszenvedni a legyet, a szemtelen legyet, különösen nem a dongót, ha a fejem fölött röpköd jajveszékelve -, mind jobban idegesít hát a kétségbeesett zúgása, fölállok, hogy intézkedjem. Mivel tudnám észhez téríteni? A légycsapó kint van az erkélyen, de ahelyett, hogy kimennék érte, magunkra csukom az ajtót. Mármint magamra meg a dongóra. No, koma, innen élve nem menekülsz. Fölkapok egy díszpárnát, s azzal hadonászok. Az üldözött még jobban kétségbeesik, a falnak ütközik, keresi a menekülés útját, persze nem találja. Várom, majdcsak elfárad, majdcsak leáll valahova, lehetőleg nem valamelyik vázára, hanem olyan helyre, ahol semmiben sem tehetek kárt, csak őbenne magában, azzal, hogy agyoncsapom. De esze ágában sincs leállni. Tudja, igenis tudja, hogy az élete veszélyben forog. Nincs egérút, viszont kutyaszorítóba került. Dongó - kutyaszorítóban! Eljátszogathatnék ezzel a gondolattal meg a szavakkal, azzal, ahogy egy dongó keres magának egérutat, meg azzal, hogy ha ez a szöveg kiszabadulna a délvidéki magyar irodalom szorításából, hogy küzdenének meg vele a német vagy a francia fordítók. Azonban semmi kedvem sincs játszani sem a dongóval, sem a szavakkal, minden gondolatomat az foglalja le, hogyan semmisíthetem meg ezt a férget, akinek a röpködése, vad zúgása az eszemet veszi. Meg az, hogy tehetetlen vagyok vele szemben. Én, a teremtés koronája, légycsapó birtokosa a védtelen féreggel szemben. Már-már az emeletről vetném le magam féktelen dühömben, de ha kinyitom a teraszajtót, egérutat kap a dongó, kirepül rajta, megmenekül. Abból nem eszel! Ha rámegy az egész napom, itt ebben a kutyaszorítóban semmisítelek meg. Büntetésül, mert megzavartad nyugalmamat. Jó félórányi csatározás után a függöny és az ablak közé vágódott be, bizonyára nagy örömére, gondolván, hogy a teljesen átlátszó üveg egyszersmind áthatolható is. De hamarosan rá kellett ébrednie, hogy ez is épp olyan kemény fal, mint a szoba többi fala, számára áttörhetetlen, mégis eszeveszett kétségbeeséssel ostromolja, csúszkál rajta, kaparja, most már könnyű a dolgom, a függönnyel az üveghez szorítom, s mielőtt az ujjam alatt elhangzana a korábbi dongóvadászataimból ismert roppanás, egy rövid jajkiáltást hallok, amely merőben más, mint egy befőttesüvegbe szorult dongó közismert hangja, s rögtön a jajkiáltás után a saját hangomat: gyilkos vagy!