Szabó Palócz Attila
Egy kiscserkész kalandozásai

 A cigányasszony a hátát a falnak vetve ott guggolt a toronyház tövében, a rácsos pinceablak mellett, az épület félreeső, “páratlan” oldalán. Már a bolt felé menet felfigyeltem rá, s ahogy visszafelé jöttem, ugyanúgy guggolt ott, megkövülten, dermedten, mozdulatlanul, mint előbbi találkozásunk alkalmával, akárha egy bronzba öntött emlékmű volna, vagy csak egy egyszerű homokrakás egy eljövendő építkezéshez...

Az idős Keanu Reeves bácsi, hatvanvalahány évesen költözött ide, a Tisza-partra, a Tiszavirág-sétányra, ugyanabba a házba, amelyikben nagyanyám idős barátnője élt haláláig. Úgy látszik, ennek a háznak már csakis erre, és semmi másra nem volt elhivatottsága: idős embereket kísért ki az elmúlásba. Keanu bácsi a ház előtti kis kertet gondozgatta néhanapján, de nagyobb sikerrel valahogy sehogy sem járt ebbéli tevékenységében, valahogy mindig újra és újra elgazosodott az egész.

Ahogy elhaladtam most másodszor is a toronyház aljában gubbasztó cigányasszony mellett, a box cigiről letéptem két dobozzal, és odahajítottam elé a sáros betonra. Igyekeztem laza mozdulatokkal dolgozni, ne keltsen feltűnést cselekvésem. Nem mozdult, ugyanúgy guggolt továbbra is mozdulatlanul, bronzba öntve, mint amilyen mozdulatlanul álltam én is annak idején, amikor egyik osztályfőnöki órán a tanárnő a padomra hajította termetes kulccsomóját, szobormereven, csak a szememmel végigkísérve a kulcsok röptét, akárha tintahalak volnának. Még a fejét sem mozdította, nem nézett rám. Csak továbbindulva, a szemközti sarokház mögött már eltűnve a cigányasszony látóköréből, amikor visszapillanottam rá, láttam, hogy lassú, kimért, méltóságteljes mozdulatokkal utánanyúlt a két doboz ciginek, s besöpörte, mint a krupié a rulettasztalról a vesztesek utolsó reményét. Valamit dünnyögött is a mozdulat mellé a saját nyelvén, amit ilymódon nem érthettem, de csak-csak valami köszönetféle lehetett, hiszen mindezidáig még nem sorvadtam el.

Bekopogtam Rézi néni ablakán, s mivel nem kaptam választ, benyitottam a piszkoszöldre festett vaskapun. Bemenni nem akartam, csak üdvözlésképp bekiáltottam:

- Neo bácsi!

Kivettem szatyromból a szokásos napi két üveg sört, Keanu bácsi napi fejadagját, és a vaskapun belül, a szűk nyitott folyosón a házfal mellé állítottam. Gondoltam, majd megtalálja ha előkerül. A kaput pedig jól becsuktam, nehogy véletlenül kinyíljon, s a kis résen át megpillantva, egy erre bóklászó Jethro lenyúlja Keenau bácsi söreit.

Elégedetten indultam tovább, hiszen a kiscserkész minden nap tesz valami jót, s ezzel erre a napra pedig én már túl is teljesítettem ezt a penzumot.