Sáfrány Attila
Dosztojevszkij szelleme

A fordulat időszaka

A végére maradt A Karmazov testvérek legfontosabb, legfélelmetesebb és legnagyszerűbb gondolata. A nagy inkvizítor legendá-jának a hátterében ez a fölismerés húzódik meg, s nyugodtan mondhatni, hogy az érett, katargát megjárt író egész munkásságának a központi kérdése volt. A nyugati gondolkodástörténetben, legalábbis az ismert források szerint, Dosztojevszkij volt az első, aki kimondta, még Nietzsche előtt, hogy az embernek végre maga felé kell fordulnia, hiszen az emberi tudás megnövekedésével mindörökre vége szakadt azoknak az időknek, amikor az önmagában lévőnek a kivetítése útján az istent és a világrendet magán kívül, a kozmosznak látott világban vagy a teremtő istenben kereshette. Vége szakadt e boldog időszaknak: a rendet (értelmi természetében) ezentúl magában kell az embernek látnia, és ha létezik a személyes akarat istene, akkor őutána is magában (akarati természetében) kell kutatnia. Az emberiség elért a kiűzetés második fázisához: előbb az édenből űzetett ki, ahol a tudásszerzés vágya még csak a kígyó kísértéseként volt jelen, s ahol az isten mindenütt vele volt a kozmoszként megélt világban. (Martinus kimutatja, hogy az édenkert allegóriája alatt az állati természetet kell érteni, amelyben a tudáskényszer még nem terhelte a lényt, s az isten az ösztön általi akarati útmutatásban volt állandóan vele.) A kiűzetés után az isten az elérhetetlen messzeségbe távozott, a próféták és a küldöttek által mégis a gondolkodó lénnyel, az emberrel maradt. De eljött az ideje, hogy az ember ettől a törékeny biztonságérzettől is elszakadjon. A rendezett, koncentrikus körökben elképzelt geocentrikus és antropocentrikus világkép összeomlott: a Föld egy kicsinyke ponttá lett a végtelen univerzumban, az ember pedig egy jelentéktelen, mindössze magának fontos élőlénnyé a szerves-szervetlen világ hatalmas játékában. Az isten elhagyta az eget, amelyben a kiűzetés után a mennyet vetítette az ember: a próféták örökre elhallgattak, a küldöttek sem fognak jönni többé. A világrendet és az istent, vagyis az emberi otthont már csak magunkban kereshetjük.

Két út felé vezetheti el az embert a magában fölismert rend és a magában meglátott isten. Az egyik a nietzschei út: az emberisten útja. A másik a dosztojevszkiji: az istenember útja. Az emberisten a meghalt isten helyébe lépett ember. Az istenember a Jézus személyében emberré lett isten.

A befelé fordulással gyökeres fordulat állt be a nyugati gondolkodás történetében, amelyhez egyedül a szókratészi-platóni fordulat mérhető. Whitehead szállóigévé lett kijelentése szerint az egész nyugati filozófia egy Platónhoz írt lábjegyzet csupán (akihez természetesen az elődöt, Szókrátészt is hozzá kell sorolni.). Ezen az alapon jelenthető ki, hogy a nyugati gondolkodás elkövetkező története hosszú ideig nem lesz más, mint Nietzschéhez írt lábjegyzet (akihez a gondolkodó elődöt, Dosztojevszkijt is hozzá kell érteni.) Ennek a bőséges lábjegyzetnek a megírása azonban nagyon is fontos feladat. Az alapmotívumot, amit ők adtak meg, minden oldalról körül kell járni, hogy a továbblépés föltételei megteremtődhessenek.

Van azonban egy jelentős különbség a platóni és a nietzschei fordulat között. Az előbbi a szofisták fölött aratott győzelem után egy egységes gondolatfolyamattá vált, ahol a különbségek csupán a folyamaton belül fogalmazódhattak meg. Magyarán az gondolatirányt, a szofisták fölött aratott győzelmet követően, már senki és semmi sem kérdőjelezhette meg. A nietzschei-dosztojevszkiji fordulat azonban eleve a kettős út lehetőségeként jelenült meg. Nietzsche az emberisten útját választotta, ezért minden erejével harcot indított az istenember útját (ha nem is hitelesen) képviselő kereszténység ellen. Dosztojevszkij az istenember útját válaszotta. Ez rögtön kettős feladat elé állította őt. Egyrészt az útról letért kereszténységet kemény kritikával kellett illetnie, másrészt ki kellett mutatnia, hogy az emberisten útjának a választása tragédiához vezethet.

Az előbbiekből világos, hogy Dosztojevszkij és Nietzsche csupán a nyugati gondolkodástörténetben voltak az elsők. Az emberiség gondolkodástörténetében a fordulat szükségességének a meghirdetője Jézus volt. Az utolsó zsidó próféta, a keresztények legnagyobb küldöttje (a Krisztus) csaknem 2000 évvel előttük kijelentette már, hogy az isten országát az embernek magában kell keresnie. Az igaz, hogy nagyon kevesen értették meg a szavait, a nevére esküdő keresztények közül is nagyon kevesen. Emiatt volt mindig is kisszámú a hiteles követők tábora, hiszen csak azok foghatták föl e botrányos szavak értelmét, akik messze előtte jártak a saját koruknak. Ma azonban az emberiség tudásnövekedésének köszönhetően, tetszik vagy nem, mindannyiunknak szembesülnie kell a befelé fordulás szükségességével. A választás kényszere sorsunkká lett.

A KARAMAZOVOK

A Karamazov testvérek gondolati összegzését a regény híres betéttörténetében, A nagy inkvizítor legendá-jában mondja el Dosztojevszkij. Emellett azonban a regény cselekményével is alá kívánja támasztja ugyanazokat a gondolatokat. A következőkben az utóbbi lesz a téma.

A Karamazov család története az emberi választás lehetséges következményeit járja dörül. Egy táblázat segítségével ábrázolható a legszemléletesebben a különböző életsorsok közti viszonyrendszer.

Sesztov szerint Dosztojevszkij Nietzsche módján gondolkodott. Ő emiatt tartotta az istentagadó Ivant a regény titkos főszereplőjének. (Szerinte az író önmagának sem merte bevallani az istentagadás iránti vonzalmát.) Teljességgel elfogadhatatlan ez az egyébként is látványosan csúsztató érvelés. Dosztojevszkij Ivan személyében éppen azt kívánta bemutatni, hogy tragédiához vezethet az emberistenség útjának a választása.

Az író többször is kihangsúlyozza a regényben, hogy apa és fia, Fjodor Pavlovics Karamazov és Ivan Fjodorovics Karamazov istentagadásukban mennyire hasonlítanak egymásra. Az istentagadás pedig törvényszerűen maga után vonja az emberistenség választását. Talán ez furcsán hangzik, mégis így van: ha a mindenség biztos, istenben megtestesülő abszolút pontjának a létét megtagadjuk, akkor ezt a pontot törvényszerűen magunkba kell áthelyeznünk, hiszen a gondolkodó lény nem tud meglenni a stabilitás nélkül. Az észember elkerülhetetlenül meg fog őrülni, az ösztönember pedig teljesen el fog állatiasodni a stabil kiindulási alap nélkül. Egyszerűen mondva: aki valóban nem hisz istenben, hogy meg ne őrüljön vagy emberállattá ne váljék, annak feltétlenül (ember)istenként kell viselkednie. Nem kell itt az önmagát istennek tartó hiú képzelgésre gondolni, mint amilyen Caliguláé volt például, vagy egy másmilyen formában Hitleré. (Az egyébként is az őrület első fázisa már.) Mindössze arról van szó, hogy miután már nem hiszünk az istenben -- aki mindennek értelmet ad, mindent meghatároz és mindennek mértéket szab --, ezután automatikusan abba a helyzetbe kerülünk, hogy magunkból kiindulva mi magunk adjunk értelmet és mértéket a dolgoknak, s istent kérdezetlenül hagyva mi magunk mondjuk meg, hogy számunkra mi a jó és mi a rossz. Az emberistenség fogalma ennyit jelent, és nem többet.

A táblázatban a föl(ébe)emelkedés alatt az ösztönön túli emberi képességeket kell érteni. A föl(ébe)emelkedés tudati tényezői ezért az ész és a szív, azok a tudati "szervek" tehát, amelyek az embert kiragadják az állatvilágból. Ivan észembersége, Aljosa szívembersége miatt jár a föl(ébe)emelkedés útján. Ivant a regény végén őrület keríti hatalmába, Aljosa viszont elindul a szív nyitottságának, a cselekvő szeretetnek az útján. Teljesen világos, hogy Dosztojevszkij mit akar kifejezni: a föl(ébe)emelkedésnél az emberistenség az őrület felé vezetheti az embert, amennyiben a tagadó langymeleg a tagadásban, az istenemberség viszont egy valódi fölemelkedés felé.

Az előbbiek alapján már világos, hogy az alámerülés az ösztönösségben való megfeneklést jelenti: az emberi mivoltáról megfeledkező, dorbézolásba, kéjencségbe, élvezkedésbe merült elállatiasodást. A regény mindkét ösztönember főszereplője ebbe az állapotba juttatta magát. Dosztojevszkij ítélete az ő esetükben is teljesen világos. Az ateista Fjodor Pavlovicsnak semmi esélye, hogy isten nélkül kikászálódjon a lelki börtönből, ahova maga zárta magát. Elkerülhetetlen sorsa a pusztulás: vagy saját magát ítéli lassú halálra féktelenségével, vagy egy másik hozzá hasonló fogja elpusztítani őt (az ösztönvilág kegyetlen elve, az erősebb éli túl elve következtében). Mityának azonban, mivel hisz istenben, még megvan a reménye a lelki börtönből való kszabadulásra, még akkor is, ha a bányarabság lesz a sorsa. Az író egyértelmű: Mitya maga mondja ki, hogy csak akkor tudja végigjárni a megtisztulás kínkeserves útját, ha isten ezen a úton vele lesz.

A VÉZETES PARADOXON

Milliók olvassák Nietzschét és Dosztojevszkijt, sokkal többen hallják nap mint nap Jézus szavait. Az észemberek hada, a filozófusok, az irodalomtudósok, a teológusok ezrei értelmezik szavaikat. Mégis a tévedés félelme nélkül kimondható, hogy a problémának azzal a súlyával, ami nekik életsorsukká lett, az értelmezők közül csak nagyon kevesen szembesültek. Milliók nevezik magukat ateistának, mégis ha szorult helyzetbe kerülnek, gép módjára hányják magukra a keresztet. Eközben arról is szentül meg vannak győződve, hogy a világot nem a káosz, hanem a rend uralja. Nem istentagadók az ilyenek, hanem szájhősködő szélhámosok! Milliók nevezik magukat kereszténynek, mégis amikor szeretetük mérlegre kerül, csak a képmutatást és az üres szavakat találjuk a szeretet hűlt helyén. Mi közük ezeknek az istenemberhez? Annak ellenére, hogy a tudásnövekedésnek köszönhetően az emberi közösség már megérett a magába vonulás fordulatára, az egyes emberek még mindig messze járnak ettől. Semmi meglepő nincs abban, hogy az emberek lemaradnak a korukról. Amióta világ a világ, így van ez. A választási kényszer ettől viszont nem fog tárgytalanná válni.

Az idő kereke visszaforgatásának hatalmas hadműveletének lehettünk a szemtanúi a kimondás óta: már több mint száz éve, sőt már több mint kétezer éve. Olyan vallásként működő ateizmusok születtek ebből a menekvésből (Nietzsche és Dosztojevszkij után) a huszadik században, mint amilyen a bolsevizmus és a nácizmus volt, és amilyen ma a fokozatosan teret nyerő fogyasztói társadalom. (Dosztojevszkij szavaival a lényegük az ilyen valláspótlékként működő "életfilozófiáknak", hogy a mennyet le akarják hozni a földre. Az istenember azt tanította, hogy a mennyet az emberben kell keresni, nem pedig a földön, és nem is az egekben.) Jézus szavai után a középkorban ennek a fordítottját termelte ki a menekvés: az állammá lett hierarchikus egyházat, az égbe való száműzéssel istentelenített kereszténységet, másszóval a menekvők (az egyeduralkodóvá tett) felülről jövő krisztológia eltorzított értelmezésével a mennyet kivetítették az égbe. (Mindkettő kiolvasható A nagy inkvizítor legendájá-ból. Az egész emberi történelem benne van a három kísértésben.- fejti ki a nagy inkvizítor. De erről majd valahol máshol.)

Befejezésül néhány szót a paradoxonról, amely minden bizonnyal az elkövetkező korszak lábjegyzeteinek a központi kérdése lesz. A platóni fordulatnál a másik irányzat, a szofizmus legyőzésével alakult ki a nyugati gondolkodás egységes útja. Most ennek az ellenkezőjéről van szó: az emberben rejlő paradoxonnak köszönhetően a kettéváló út visszahajlik egymás felé. Nietzsche világosan látta, hogy az emberistenség útja nihilizmushoz vezetheti a társadalmat, ezt pedig ő sem szerette volna. Az emberfölötti ember nem nihilista. Az emberfölötti ember, miután belátta, hogy Isten végleg meghalt, úgy dönt, hogy a hiteles értékeket, amelyeket addig a vallás eltorzítva közvetített, szabad akaratú döntése szerint ezentúl önmagából letisztult formájában fogja előhozni. Magyarán a maga módján isten nélkül is erényes és a létben értelmet látó ember marad, amit viszont úgy is kifejezhető volna, hogy szabad akaratából visszakanyarodik a vallás erkölcsöt megkövetelő és rendet látó gondolkodásának az irányába.

Dosztojevszkij egy alkalommal így felelt vissza azoknak, akik naiv vallásossággal vádolták: "Ezek a fajankók el sem tudják képzelni az Isten tagadásának akkora erejét, amilyen az Inkvizítorban és a megelőző fejezetben van, és amelyre válasz az egész regény." Miért mondta ezt, s miért jelenti ki a regényben a hitében szilárdnak tűnő Aljosa, hogy talán nem is hisz istenben? Az emberi paradoxon miatt. Ha az isten országát, az istent és a rendet magunkban kezdjünk el keresni, akkor nem kerülhetjük el a gondolatot, hogy valójában mi vagyunk ez az isten, akit Feuerbach nyomán mint általános emberit eddig kivetítettünk magunkon túlra: akarati természetünket mint személyes teremtőistent, értelmünket pedig mint világrendet. Márpedig az ateisták is ugyanezt állítják. A paradoxon feloldhatatlannak tűnik, és mindkét értelmezési lehetősége az emberistenséghez való visszakanyarodás: magunkat vagy ténylegesen istennek tekintjük, vagy az ateizmus filozófiájának az igazságát ismerjük el egy teljesen más megközelítésből, az istenhitből kiindulva.

Ennek a dilemmának az eldöntése nem ennek az írásnak a dolga. Annak a megválaszolása sem lehet a feladata, hogy az egymás felé visszakanyarodó két út a végponton egységesül-e majd. Ahhoz a ponthoz vezetett el bennünket a szöveg a kérdésföltevéseivel, ahonnan a következő lépés már csak a magába fordulás lehet. A választ egyedül magunkba fordulva adhatjuk meg: mindenki külön-külön a saját válaszát.