Samu János Vilmos
Szerelem

Mikorra az első, gyöngédséggel egymáson csüngő, törékeny és kiszolgáltatva reszkető, csodálkozó emberpár próbaképpen összetette kezét és lábát, és a kibontakozó ismeretlen kéj egymásba dőlő langyos-puha hullámai az ondószínű, sűrű éjfelhők mögött pironkodó szemérmes hold fölé, a Magányos megátalkodott kristálycsöndjébe ragadta a pillanatokra kimerevedő boldogságot, senki sem emlékezett már a hús ragadós-váladékos, véresen megnyíló és nemtelen kalandjára, amely bár föloldotta az egyedülséget, és a férfi utána nem maradt többé magában, úgyhogy újra, meg újra ágyékába markolhatott a némelykor látványban, máskor óvatos-gyengéd érintésben, megint máskor a képzelet súlytalan-túlzó játékaiból érkező egygondú-hajthatatlan, boldogító társas szenvedély, mindez mégis oly beláthatatlanul messze és elzárva, rideg és együttérzés nélkül való mélységben történt, hogy amikor az elfáradt Hymir, a fagyos világ fejedelme a pirkadó ég peremére telepedett, alábomló, halálpelyheket hullató, félelemkék-jégredős palástja éppen belécsüngött.

Az elbukott hős, Ereskigálnak meg a fényes ábrázatú Baldrnak is kóborló száműzöttje, a megnyílatlan, áttetsző archeidő mindahány félelmes zugának dobogó szívű, eltévedt-csüggedő, ám megingathatatlan-eltökélt szépséges bejárója, az istenek hídjának, a kibillenve aValhallába aláhomoruló láthatatlan szivárvány derűtlen titkának közömbös-szabadulást kereső tudója, aki a csobogva himbálódzó, hűséges-elindulni nem akaró ravatalhajó fölötti sziklán figyeli, amint a végeérhetetlen álomba szenderülő ifjú Áz, a világosság és melegség tagolt-napvilág istene az elhallgató tenger üvegtükrére siklik, alig érti a Baldr napisten aggódó Nannácskájának pillangószárny-nesztelenül összeérő pillái közt gömbölyödő, tengerszemnyi, édes és halványzöld könnyeket, amelyek pedig akárha ismernék az idelenti tágas idő iránytalan hömpölygésének legvégül eltűnő-valótlan ívét, meg-megcsillanva hulltukban rúnákat világítanak meg, és az Elbukott elolvassa a történetet. -Valamely raszteros-szürke szorongó órán az Ázok hőstettei véget érnek, és Fenrir farkas elszakítja béklyóit, hogy a király Odinra támadjon, pusztaságot meg félelmet eresztve a földre, ahol eztán Midgard kígyó mérge folyik, és Hel vágtat zörgő csontlován. De mindez nem tart örökké, mert a réginél szebb nap támad az égen, Baldr visszatér, hiszen az alaktalan elbeszélésidő soha is engedte el, és a haza igyekvő Lovas újra csak láthatja az utat.

A bonyolult szervesség tehetetlen-hevesen zajló, mozdulatlan-verejtékező, ölelhető bensőségfelülete, a bizonyára csupán átmeneti távollét idejére hátrahagyott tapintható együvé tartozás, a rajongva szeretett, most kissé megroppant test reszketni-rázkódni kezd a rehabilitációs intézmény szervómotoros, égig érő Hymir-pehely színű, géphangon csobogó, el nem mozduló, kómafehér ágyfelületén: a gyomorba fúrt szonda hasfalon kipúposodó gyűrűje egyre gyorsabban emelkedik-süllyed (görcsös-didergő, idegen és távoli kalandja a húsnak), és miközben a kiszáradt, finoman kettényíló ajak kétségbevonhatatlanul mosolyra, széles mosolyra húzódik (a cortex összetett funkciója), a szférák meg maguk alá szakadt szivárványok közül hazaigyekvő hős reménykedő kis Nannája fölrebben, aprócska, szerelmes szíve pedig, pontosan a fölvont, tenyérbe támasztott remegő ököl alatt, száguldani és ujjongani kezd.