Sebők Zoltán
Az ajándékról

A huszadik századi gondolkodás történetében újra és újra kísérlet történt olyan gazdasági modellek kidolgozására, amelyek nem piaci jellegűek. Ráadásul a legizgalmasabb kezdeményezések többsége végső soron egyazon tőről fakad: Marcel Mauss francia szociológus és antropológus Tanulmány az ajándékról című művéből, mely 1923-24-ben íródott, akkoriban tehát, amikor az első szürrealista kiáltvány is megjelent. Egy interjúban Jacob Taubes, a neves bölcselő nemrégiben kijelentette, hogy Mauss munkáját a századelő legnagyobb filozófiai alkotásai között kell számon tartani, ami már csak azért is zavarba ejtő megnyilatkozás, mert távolról sem filozófiai műről, hanem sok-sok tudós lábjegyzettel ellátott szaktanulmányról van szó, amelynek központi témája bizonyos archaikus szinten álló polinéziai, melanéziai és észak-nyugat amerikai indián törzsek életmódja, különös tekintettel ajándékozási szokásaikra. Miért lenne ez filozófia? Taubes-nak annyiban mindenképpen igaza van, hogy erre az írásműre tényleg nem annyira szaktudósok, hanem sokkal inkább olyan szellemóriások reagáltak, akik legalábbis fél lábbal a szó tágabb értelemben vett bölcselet talaján állnak. Hogy csak a legjelentősebbeket említsem, Claude Lévi-Strauss, Georges Bataille, Jacques Derrida, Jean-Francois Lyotard, Jean Baudrillard, legutóbb pedig Boris Groys.

Mauss azzal kezdi dolgozatát, s ez a dolog lényege, hogy az ajándékozás látszólag a lemondás, a személyes nagylelkűség kifejeződése, csakhogy - teszi hozzá rögtön -, már az általa tanulmányozott archaikus társadalmakban nagyon szigorú szabályok szabták meg az ajándékozás menetét: az ajándékot - és ez továbbra is élő jelenség - el kell fogadni. Nagyon kínosan nézne ki, ha elmennék a barátom születésnapjára, vinnék neki mondjuk egy vázát, és azt mondaná, hogy nem kell, vidd a fenébe. Ebben a kulturális közegben nem áll a szabadságunkban, hogy az ajándékot ne fogadjuk el. Az még a közös az archaikus társadalmak és a modern társadalom között, hogy íratlan, ám mégis igen szigorú szabályok szabják meg, hogy viszonozni kell az ajándékot. Mauss szerint az archaikus társadalmakban a személyiség nem valami adott volt, hanem azáltal épült fel, hogy az illető el tudta-e fogadni az ajándékot, és viszonozni tudta-e. Viszonozni, lehetőleg bőségesen. Ezt nevezik potlecsnek, vagy szimbolikus cserének. Mi az, hogy szimbolikus csere? Azt, hogy én adok valami anyagi dolgot, mondjuk rá, egy vázát, s ez által - az adás, a lemondás által - növekszik a presztízsem mások szemében. Más szóval, az ajándékozás aktusával, az anyagi dolgokról való lemondásért cserében bizonyos szimbolikus értéket nyerek. Azt is tudjuk, hogy miként zajlott ez a régi társadalmakban. Közösségi szinten úgy, hogy két törzs kiment a település határába, agonálisan szembenéztek egymással, mint hogyha harcra készülnének. De nem harcra, hanem ajándékozásra készültek. Az egyik törzs odavitt egy csomó ékszert - nyakláncokat, karpereceket, egyebeket -, és odavetette a másik törzs tagjainak lába elé, akár a kesztyűt az európai kultúrában, amikor valakit párbajra akarunk kihívni. Úgymond a rivális törzs - azt hiszem, beszélhetünk így a másik törzsről - lekicsinylően nézegette egy darabig az eléje vetett drága ékszereket, de aztán kénytelen volt összeszedni, és hazavinni. S akkor kezdődhetett a kíméletlen robotolás, tudniillik a kapott ajándéktömeget viszonozni kellett, méghozzá bizonyos becslések szerint körülbelül húsz százalékkal magasabb értékben. De egyéni szinten is működött a dolog: egy-egy közösségben az volt a nyerő, az emelkedett a legmagasabbra a társadalmi ranglétrán, aki a legtöbbet volt képes ajándékozni, sőt tékozolni, pazarolni. Adott esetben megtörtént, hogy valaki úgyszólván az egész vagyonát felgyújtotta, s ez által ő lett a törzsön belül a legmagasabb rangú személy.

A dologban azonban egyebek mellett az a kínos, hogy ezt is lehet egyfajta cserekereskedelemként értelmezni. Merthogy megvolt az az ár, amiért érdemes volt a teljes vagyonról lemondani. Erre azonban Marcel Mauss tanulmányának megjelenése idején az emberek nem éreztek rá. Egészen másként értelmezték ezt a tanulmányt. Ennek megértése érdekében azonban szólni kell néhány szót a korabeli állapotokról.

A korabeli értelmiségi, s különösen avantgárd értelmiségi körök zömmel a romantika hagyományának egyenes folytatói voltak, a romantikában pedig folyamatosan nagyon rossz fényben jelent meg a burzsuj, a tőkés képe. Hogyha Marxra hivatkozunk, akkor máris mindenki tudja, hogy miről van szó, de a tőkés iránti ellenszenv sokkal általánosabb volt. Annak az embernek, aki a fogához veri a garast, harácsol, átveri a másikat, folyton kalkulál, nagyon-nagyon negatív képe van ebben a hagyományban, s ez a jelenség épp a huszadik század tízes, húszas és harmincas éveiben kulminált. Ráadásul nemcsak értelmiségi körökben, hanem például a hadászatban is: nagyon komoly félelem élt az emberekben, hogy ha egyetemessé válik a homo oeconomicus attitűdje, ez az önző, kalkuláló, harácsoló magatartás, akkor vajon mi lesz az olyan, katonailag rendkívül fontos értékekkel, mint a hazaszeretet vagy az önfeláldozás. Azt hiszem, mindenekelőtt ezzel magyarázható Marcel Mauss művének óriási korabeli sikere, hiszen a szimbolikus csere résztvevője látszólag gyökeres ellentéte a burzsujnak. A burzsuj, a tőkés - s ez kulcsszó - fölhalmoz, s azután a fölhalmozott tőkét bővítetten újratermeli, stb., ezt jól leírta Marx, s azóta a helyzet nem változott lényegesen. Ezzel szemben a potlecs, illetve a szimbolikus csere résztvevője látszólag nagylelkű: nem kicsinyesen fölhalmoz, hanem nagylelkűen lemond, tékozol, pazarol. Csakhogy, amennyiben tényleg szigorú szabályok írják elő, hogy az ajándékot el kell fogadni és viszonozni kell, akkor ez a nagylelkűség csupán látszólagos. Vagyis, a szimbolikus csere résztvevője távolról sem nagylelkű, hanem ugyanúgy gazdasági kategóriákkal magyarázható a cselekedete, ahogy a tőkésé. Sőt, többet mond Mauss, s ez a többlet az igazán érdekes: a tőkés csak a piacon kénytelen önző lenni. S tényleg, képzeljünk el egy kereskedőt, aki száz forintért veszi a répát, és hetvenért adja el. Ez előbb-utóbb biztos tönkre fog menni. Tehát a piacon nem lehet, legalábbis ilyen értelemben nem lehet nagylelkűnek lenni. De azt mondja Mauss, hogy a tőkés rendszer végül is csak a piacra korlátozódik, hiszen ugyanaz a tőkés, aki a piacon kénytelen kalkulálni, kénytelen átverni az üzletfeleit, a magánéletében lehet nagylelkű, mondjuk a gyerekeivel, a feleségével, a barátaival szemben.

De ami talán még fontosabb: míg a tőkés gazdaság zömmel anyagi javak és szolgáltatások adására-vételére korlátozódik, a szimbolikus csere mindenre kiterjedő. Kiterjed még az istenekre is. Tehát nemcsak arról van szó, hogy az emberek egymás között művelik, hanem az istenekkel is. Mert gondoljunk csak bele, mit jelent az, hogy vallási áldozat. Ebben a vízióban a vallási áldozat annyit jelent, hogy énekem most van egy bárányom, amiről lemondok - ez mindig kulcsszó a szimbolikus cserében -, s ezzel lekötelezem magamnak az istent vagy az isteneket. És hogyha majd rossz helyzetben leszek, akkor reményeim szerint az istenek emlékezni fognak az áldozatomra, s mintegy viszonzásképpen segítenek rajtam: erőt adnak, csodát művelnek, stb. Tehát a szimbolikus csere nem csak interperszonális szinten, nem csak emberek között működik, hanem kiterjed az istenekre, a meg nem születettekre, mindenkire és mindenre kiterjed. S ami a legkínosabb, ha tényleg egyfajta rejtett gazdasági tevékenységet takar, egyben mindenkit és mindent totálisan ökonomizál is.