Sebők Zoltán
Az ajándék lelki élete

(Folytatás múlt heti számunkból)

Bizonyára mindannyiunk alapélménye, hogy tolakodóan gyűlnek körülöttünk a tárgyak, és aztán valami látszólagosan külső dolog, mint amilyen egy lakásfelújítás, festés vagy költözés, arra kényszerít, hogy szelektáljunk. Egyszer kaptam valakitől valamit, legyen ez egy cserép hamutartó, mondjuk. Két költözést kibír, és a harmadiknál kidobom. Az embert, aki adta, szeretem, örömmel gondolok arra, hogy kaptam tőle. Miért nem dobtam ki kétszer, s miért harmadszorra dobom ki?

Erre a közismert jelenségre Marcel Mauss francia szociológusnak és antropológusnak van egy magyarázata, ami hihetetlenül nagy karriert futott be a huszadik században. Mauss az archaikus szinten álló emberek elbeszéléseit készpénznek véve, azt mondta, hogy az ajándékozott dolog rendelkezik manával, mi ugyanolyan tulajdonsága a dolognak, mint a súly, a térfogat, vagy a szín. Mi az, hogy mana? Olyan mágikus erő a dologban, amely az ajándékozást követően kezdetben pozitív, majd egy idő után negatívba csap át. S amikor az ajándékozott tárgynak negatív lesz a manája, akkor kell ezekben a közösségekben - nem kidobni, nem, ott nem dobták ki a dolgokat, ez új keletű jelenség, a mi civilizációnkra jellemző -, hanem tovább adni. Értelmezzük ezt a helyzetet! Elég nehéz értelmezni, mert vajon mi az, hogy pozitív mágikus erő? Bizonyára ugyanerről van szó, amikor két költözés során nem dobjuk ki azt a bizonyos hamutartót. Miért nem dobjuk ki, s ezt miért csak a harmadik, vagy az ötödik költözésnél tesszük meg? Erre lehet azt mondani, hogy azért, mert a hamutartó addig rendelkezett ezzel a bizonyos pozitív mágikus erővel. Másként fogalmazva: addig nagyon erősen benne volt a tárgyban az ajándékozó személye. Bizonyára így értelmezhető visszamenőleg is ez a bizonyos mana-história: a dolgokat addig kellett megőrizni, amíg nem domesztikálódtak a környezetünkben, amíg idegenként hatottak, amíg nem hatotta át őket a mi szellemünk, hanem az ajándékozó, mondjuk rá, egy jó barát vagy egy közeli hozzátartozó szelleme még elevenen élt benne. Amíg ez a személy ott van a dologban, addig nem illik túladni rajta. Mi sajnos egyre butulunk a modern tudomány hatására, de valamennyire még mindig érezzük ezt az erőt. Aki pedig ezt tagadja, az bizonyára nagyon gonosz ember, a gonosz ember szinonimája pedig szerintem a tudós, aki megpróbál minden istenit, minden szellemit, minden lelkit kiölni a minket körülvevő univerzumból.

Hallottam, hogy Németország bizonyos részein az ajándékot mindinkább megpróbálják pénzzel helyettesíteni, sőt házasságkötéskor a vendégek az ünnepi vacsorát is saját zsebből fizetik. Ez nagyon racionális, nagyon ésszerű, hiszen így lehet elkerülni azt a közismert szituációt, hogy irracionális mennyiségben halmozódjanak fel bizonyos tárgyak, például hogy az ifjú párnak tíz turmixgéppel kelljen elkezdenie a közös életet. Csakhogy ezzel a felénk is terjedő szokással az a baj, hogy a pénz nem rendelkezik manával. Merthogy a pénz absztrakció. Másként fogalmazva, a pénzben nincs benne, ha fene fenét eszik is, akkor sincs benne az ajándékozó személye, lelke. Az, ami viszont minden ajándéktárgyban benne van. Ez a kínos az ajándéktárgynak a pénzzel történő fölcserélésében. Tehát szerintem nem cserélhető föl, illetve amennyiben fölcserélődik, akkor elvész az ajándékozás tulajdonképpeni értelme, a lelke. Abban a korsóban, amit Mariska nénitől kaptam, jó ideig benne van Mariska néni személye, és az archaikus társadalmakban akkor kellett tovább adni a korsót, amikor Mariska néni személye eltűnt ebből a tárgyból, amikor elfelejtődött, amikor annyira mindennapivá vált a környezetemben, hogy sokkal inkább énrám kezdett hasonlítani, mint az ajándékozóra.

Mausst a legtöbb támadás a mana bevezetéséért érte, s itt első helyen Claude Lévi-Strausst, a strukturális etnológia jeles képviselőjét kell megemlíteni. Lévi-Strauss azt vetette Mauss szemére, hogy kritikátlanul átvett egy fogalmaz az archaikus közösségtől, s nem értelmezte át. Ezt próbálta megtenni ő, és azt mondta, hogy nincs igaza Maussnak, amikor készpénznek veszi, amit a tanulmányozott népek mondtak neki, hiszen egészen nyilvánvaló, hogy a mana nem a dolgok tulajdonsága, hanem a gondolkodás rendjébe tartozik, ellentétben a színnel, a súllyal, a térfogattal, ami a dolgok úgynevezett objektív tulajdonsága. Más szóval, a manát mi vetítjük a dolgokba. Ez viszont az etnológiában és az antropológiában egy folyton vissza-visszatérő kérdés. Hogy most mit is csináljunk: készpénznek vegyük azt a leírást, amit például egy szibériai sámán ad magáról - ez a mai fül számára, valljuk be, eléggé bizarr lehet -, vagy pedig foglaljuk el a tudós nézőpontját, és írjuk le a jelenséget, amit látunk, a saját fogalmainkkal. Ez adott esetben két gyökeresen különböző leírása lesz ugyanannak a helyzetnek. Ha az utóbbi változat mellett döntünk, valamit végérvényesen elveszítünk. Elveszítjük azt, hogy a dolgoknak igenis van lelke, és igenis tele vannak istenekkel, ha úgy tekintünk rájuk. Claude Lévi-Strauss, meg a cimborái tekintsen úgy a dolgokra, ahogy akarnak, de engedjük meg az archaikus szinten álló embernek, hogy legyen szuverén látása. Ennek a tábornak manapság egyre több képviselője van.

Mindenesetre Léví-Strauss, aki egyébként nagyon kedvelte Mausst, hiszen ő írta a Szociológia és antropológia című könyvéhez az előszót, javasolta, hogy értelmezzük át a manát. S tényleg megnézte közelről, hogy milyen kontextusban, hogyan használják, s kiderült, hogy lehet főnév, lehet melléknév, lehet jelző, tehát nagyon sok minden lehet, és akkor azt mondta Claude Lévi-Strauss, hogy mivel ilyen sok minden lehet, tulajdonképpen nincs is jelentése. Nincs jelentése szemantikai értelemben. És azt állította, hogy a mana olyan, mint az "izé", vagy a "ketyere" szó. Mit jelent az, hogy "izé"? Egyfajta mindent jelentő szuper jelről van szó, amit Lévi-Strauss szabadon lebegő jelentőnek nevez. Rengeteg ilyen van a környezetünkben. A kislányaimtól számtalant hallok. Például azt mondják, hogy "kafa", valami "nagyon kafa", vagy "sírály" (és nagyon sajátosan, az "í"-t hosszan elnyújtva kell kiejteni a szót). Hirtelen nem is tudom, hogy vajon mire gondolnak, figyelem a szövegkörnyezetet, és kiderül, hogy úgyszólván minden lehet "kafa" is, meg "sírály" is, tehát rájövök, hogy a szó, amit használnak, végül is ugyanaz, mint amit Lévi-Strauss szabadon lebegő jelentőknek nevez. (Kislányaim meglepetten tapasztalták Újvidéken, hogy a "kafa" szó a szerb nyelvben valahogy nem akar szabadon lebegni, hiszen egyszerűen kávét jelent.)

A mana átértelmezése során a francia etnológus kialakított egy furcsa elméletet. Azt írja, hogy valamikor - nem állapítja meg a pontos időpontot - történt egy szignifikációs ősrobbanás. Addig csak dolgok voltak, és nem voltak jelek, a szignifikációs ősrobbanást követően pedig vészesen elszaporodtak ezek a bizonyos jelentéssel nem rendelkező jelek. Példa rá az "izé", a "ketyere", a "sírály", rengeteg példa van. Lévi-Strauss vérbeli tudós volt, s így aztán az ember feladatát - nem csak a tudósét, egyáltalán, az emberét - abban látta, hogy ezeknek a szabadon lebegő jelentőknek konkrét jelentést adjon, illetve tulajdonítson. Mert nem lehet olyan világban élni - ezt már én teszem hozzá Lévi-Strauss szellemében -, amelyben nem tudjuk, hogy a jelek mit jelentenek. Egy szemléletes példát hoz fel: olyan helyzetben vagyunk, mint hogyha lenne egy birtokunk, amihez kapunk egy térképet, amely térképről csak annyit tudunk, hogy a mi birodalmunk leképzése. De nem ismerjük a jel és a jelölt közötti viszonyt. És csak nézzük, nézzük a térképet, s egyszer csak rájövünk, hogy ez az izé, ez a zöld folt biztos az a mező ott a házam mögött, az a barna pedig a mellette emelkedő hegy. S így szép lassan rájövünk, hogy mi mit jelent. Lévi-Strauss szerint általánosan is az a feladatunk, hogy az efféle megfeleltetéseket létrehozzuk. Csakhogy, s ezt könnyű belátni, ebben a küzdelemben, ebben a szimbolikus cserében - mert hiszen születésünk pillanatától kapjuk ezeket a furcsa jeleket - kudarcra vagyunk ítélve. A kapott jeleket viszonoznunk kellene, s a viszonzást a francia etnológus úgy képzelte el, hogy a szabadon lebegő jeleket lekötjük, azaz konkrét jelentést tulajdonítunk nekik. Mert a szemantikában az is gyanús, ha egy jel egyáltalán nem rendelkezik jelentéssel, meg az is, ha sok mindent. De miért van kudarcra ítélve ez a vállalkozás? Egyebek mellett azért, mert a művészet folyamatosan termeli a szabadon lebegő jelentőket. S aztán jön a Lévi-Strauss nyomdokain haladó irodalomtudós, és azt mondja, hogy itt van a "fekete zongora" Adynál. Vajon mit jelent? És szépen végigzongorázza, hogy egyik kontextusban ezt jelenti, a másik kontextusban azt jelenti, tehát konkrét jelentésekkel látja el ezt az egyébként eléggé szabadon lebegő szókapcsolatot. Mellesleg jócskán meghamisítva ez által a művet, amely meghatározásánál fogva szeret lebegni, vagy másként fogalmazva: addig és csak addig rendelkezhet pozitív manával, amíg a gonosz tudósok gúzsba nem kötik.