Sebők Zoltán
Miként használ bennünket a kultúra?

A mémek, nagyon egyszerűen és általánosan fogalmazva, olyan információs minták, amelyek replikáció, azaz másolódás útján terjednek. Egy angol neodarwinista genetikus, Richard Dawkins vezette be ezt a fogalmat 1976-ban megjelent Önző gén című könyvében. A gének analógiájára képzelte el őket: míg a biológia világában a gének másolódnak, s ez által hozzák létre a testeket, Dawkins föltételezte, hogy nagyon hasonló jelenséggel van dolgunk a kultúrában is. Vannak bizonyos kisebb-nagyobb információs minták - ezek lehetnek bármik: szokások, dallamok, ruhadivatok, gondolatok -, amelyek agyról agyra, személyről személyre terjedve replikáltatják, s ez által tartják fenn önmagukat. Röviden fogalmazva, ilyesfajta információs mintákként határozhatók meg a mémek, amelyek kultúránk egészét teszik ki.

Amikor azt mondjuk, hogy a gének le akarnak másolódni, akkor antropomorfizálva írunk le egy helyzetet, tudniillik a gének tényleg újra és újra lemásolódnak, és létrehozzák azt a fehérjeszintézist, amiből aztán a mi, szaknyelven szólva fenotípusunk, látható-tapintható tulajdonságaink kialakulnak. Ilyen oldalról szokták bírálni a memetikát, mondván, hogy miként a gének, a mémek sem akarhatnak semmit. De ez mindössze leírása annak a dolognak, ami újra bekövetkezik, illetve ha nem következik be, akkor baj van, akkor keletkezik egy zsákutca, és ott tovább nem folytatódik a replikáció.

Talán a legmindennapibb mém, illetve mémcsapat maga a nyelv. Ha elgondolkodunk azon, hogy miért nevezzük azt a bútordarabot, amelynél most ülök, asztalnak, akkor a memetika erre azt válaszolja, hogy azért, mert egy bizonyos területen, nevezetesen a magyar nyelvterületen ez az információs minta, ez a hangsor bizonyult a leginkább túlélőnek. Azért a rangért, hogy ezt a bútort valamilyen módon megnevezzük, bizonyára sokféle információs minta harcolt. De a magyar nyelvterületen ez a hangsor bizonyult győztesnek, a többi pedig elfelejtődött, mert nem sikerült kellő mennyiségben replikálódnia. De ugyanez a helyzet a lehető legtágabb értelemben vett kultúra úgyszólván összes területén.

Itt van például a kézfogás szokása, amit nap mint nap művelünk. Bizonyos kutatások szerint ez eredetileg arra szolgált, hogy megmutassam, nincs a kezemben fegyver. Illetve, más értelmezés szerint, ez által egyenlítődtek ki közöttünk a szellemek, tehát ez által váltunk egyenrangúvá. De miközben manapság folyton-folyvást lekezeltünk egymással, egyikünk sem gondol semmi ilyesmire. Elfelejtődött az eredeti jelentés, mégis műveljük, mint a bolondok, anélkül, hogy tudnánk, miért. Erre mondják a memetika nevű diszciplína művelői, hogy igazából a kézfogás eszméje használ bennünket.

De vajon nem ugyanez mondható-e el minden mémről, azaz kultúránk egészéről? Mint már jeleztem, minden mémnek tekinthető, ami utánzás útján terjed. Ilyen vonatkozásban a nehezebb kérdés inkább az, hogy mi nem mém. Susan Blackmore válasza az, hogy a legbensőbb érzéseink és érzületeink nem mémek. Amikor például azt állítom, hogy fáj a fogam, akkor azt vajon hogyan is kell érteni? Ön elképzeli a saját fogfájását, de rendkívül problematikus összehasonlítani az ön fogfájását az enyémmel. Tehát, amikor ön azt a megnyilatkozást értelmezi, hogy "fáj a fogam", akkor lehetséges, hogy valami egészen mást ért rajta, mint én. A fogfájás tehát azon jelenségek közé tartozik, amelyek nem mémek, mert lehetetlen őket utánozni.

Ugyanígy, itt van a mi "szerelem" szavunk. Ha valaki azt mondja, hogy szerelmes vagyok, akkor az vajon mit jelent? A szerelem egy nagyon belső érzés, és talán érdemes egy pillanatra elgondolkodni azon, hogy a magyar nyelv ezt így nevezi, az angol talán még szegényesebb e tekintetben, az arab nyelvben pedig több mint húsz szó szolgál ennek a belső érzelemnek a kifejezésére. Tehát ilyen szempontból mi nagyon-nagyon primitívek vagyunk az arabokhoz képest. Ráadásul az arabok nem a szerelem intenzitását jelölik különféle szavakkal, hanem a jellegét. Mi azt mondjuk, hogy szeretem a mákos rétest, de szeretem Julikát, a kislányomat, szeretem az operát. Mindegyikre azt mondjuk, hogy szeretem, holott itt nagyon-nagyon különböző jelenségekről van szó.

Amikor valaki azt állítja magáról, hogy szerelmes, akkor ebbe nyilván belevetítjük azt az érzéstípust, ahogyan mi szoktunk szerelmesek lenni, de egy biztos: más szerelmét képtelenek vagyunk utánozni. Más szerelme képtelen általam replikálódni. De hogyha versbeli kifejezést nyer, vagy dalbeli kifejezést, az már replikálható. Ha dalban fejeződik ki, akkor dúdolom, mint a bolond, vagy ha versben fejeződik ki, például Petőfinél vagy másnál, akkor azt már tudom idézni, szavalni, utánozni. De csak a kifejezését, és nem a jelöltjét.

Ugyanígy, amikor valaki azt mondja, hogy még sosem volt szerelmes, lehet, hogy egyszerűen olyan mémet kapott, amelynek az ő feltételezett belső érzése, saját megítélése szerint, nem felel meg. Vagy itt van egy másik példa. Nemrég hallottam egy orvostól, hogy azon nők jelentős része, akik azt állítják magukról, hogy még nem volt orgazmusuk, tulajdonképpen nagyon sokszor volt nekik. Csak nem tudták, hogy az az. Miért nem? Bizonyára mindenekelőtt azért, mert nagyon intenzíven jelen vannak a kultúránkban bizonyos mémek, amelyek megszabják, szó szerint megszabják számunkra, hogy mi az orgazmus. Gondolok itt elsősorban az erotikus és a pornográf filmekre. Azok a nők, akik azt állították magukról, hogy még nem volt orgazmusuk, azokhoz a helyzetekhez hasonlították a saját reakcióikat, amelyeket pornó- vagy szexfilmben láttak. És ennek az ő érzésük, az ő érzületük nem felelt meg. De talán egy korábbi, vagy a miénktől eltérő kultúrában ugyanazt az érzést még orgazmusnak nevezték volna, illetve nevezik ma is.

Mi elvárjuk, és a nők is elvárják maguktól azoka az extatikus reakciókat, amelyeket, természetesen a pornószínészek is szimulálnak. Bizonyára a pornósztárok sem úgy élik át az orgazmust, ahogy a filmben mutatják, de azt kell mutatniuk, mert erős mémeket kell teremteni. Erőseket, méghozzá annak érdekében, hogy minél hatékonyabban használhassanak fel minket önnön replikáltatásuk és sikeres elterjedésük érdekében.