Sebők Zoltán
A paraziták titokzatos élete

A parazita, vagy magyarul élősködő az olyan lényt jelöl, amely nem rendelkezik önálló anyagcserével. A biológiában például a vírus olyan információs minta, amelynek be kell hatolnia egy önálló anyagcserével rendelkező sejtbe, és a sejtet rá kell bírnia arra, hogy ezt a bizonyos információs mintát, a vírusét, óriási mennyiségben lemásolja, replikálja. A mindennapi életben pedig azokra szoktunk mondani, hogy élősködők, paraziták, akik lopják a napot, nem dolgoznak és abból élnek, amit mások keresnek. Ennek nagyon pejoratív, nagyon rossz mellékzöngéje van a mi individualista kultúránkban. Ami egyrészt nem általánosítható, tehát ez nincs minden kultúrában így, ezt jól tudjuk, másrészt pedig a biológusok részéről nagyon jelentős érvelés van amellett, hogy nincs igazunk, amikor a parazita jelzővel félresöpörjük azokat a lényeket, amelyeket vírusoknak nevezünk. Beszélünk például számítógépes vírusokról. A számítógépes vírusok olyan programok, amelyek engedélyünk nélkül behatolnak a programunkba, s ott valamilyen csel segítségével önmaguk replikáltatására késztetik a mi programunkat. Nos, ha egyértelműen negatív jelentést és jelentőséget akarunk tulajdonítani ezeknek a lényeknek, akkor valami kicsúszik a markunkból. Tudniillik bizonyos kutatások szerint maga az élet is úgy alakult ki, hogy a buta őslevest valami beprogramozta, valami megfertőzte. Paraziták fertőzték meg, és ezek nagyon jótékonynak bizonyultak, hiszen így alakult ki a többsejtűség előfeltétele. A másik dolog, hogy miután föltérképezték az emberi genomot - a genom az emberi gének összessége, amit úgy lehet elképzelni, mint egy körülbelül hárommilliárd betűből álló értelmes szöveget -, akkor az emberek többsége úgy hitte, hogy ez a föltérképezett valami szilárd struktúra. Föltérképezünk egy vidéket, de viszont nem mondjuk, hogy föltérképezzük a Duna vizét, mert az állandóan mozgásban van, állandóan változik. Nos, a közhiedelemmel ellentétben a genom nem olyan, mint mondjuk egy hegyvidék, nem olyan szilárd valami, hanem - különösen a fejlődés kezdeti szakaszában - ott vannak az úgynevezett "ugráló gének". Az ugráló gének rövid génszekvenciák, amelyek úgymond kiugranak a szövegből, tehát néhány betűs rész kiugrik a szövegből, és betolakszik valahova máshova. Nagyon komoly kutatások folynak ezen a területen, hiszen a tudósok rájöttek arra, hogy ezek a bizonyos ugráló gének adott esetben körülbelül akkora szekvenciák, mint a vírusok. Tehát abszolúte megtörténhet, és meg is történik, hogy amikor egy-egy vírus behatol egy hosszabb génszekvenciába, akkor magával ránt, magával visz egy ilyen ugráló gént. Az igazán érdekes dolgok akkor történnek, ha az ugráló gént a vírus génszekvenciája átviszi egy másik fajba. Butaság azt kérdezni, hogy ez jó, vagy nem jó. Történik egy módosulás, és a genetikusok, a neodarwinisták azt mondják, hogy majd meglátjuk, mi lesz az új struktúra sorsa. Meglátjuk, hogy életképesnek bizonyul-e a pokoli harcban, ami ebben a modellben a gének között zajlik. Máris itt van tehát néhány példa arra, hogy a vírus, ez az abszolút parazita, az evolúció rendkívül fontos motorja lehet.

Nemrégiben hallottam egy komoly számítógépes szakértőtől, a hálózatiság teoretikusától, hogy bizony rendkívül törékeny az a szisztéma, amit internetnek nevezünk. Azt állította, hogy ha összefogna négy-öt szaktársával, akkor ők ezt az egészet le tudnák rombolni. Nem maradna belőle semmi. De, s pont ezzel példálózott, e tekintetben is nagyon hasonló a helyzet, mint a vírusok esetében. A vírusok egy ideig fertőznek, s ezt a járványok kutatói észrevették, aztán egy bizonyos határon megállnak. Onnan kezdve tovább nem rombolnak. Miért nem rombolnak? Bizonyos értelmezések szerint azért, mert nem áll érdekükben kinyírni azokat a gazdaszervezeteket, gazdasejteket, amelyek a túlélésüket biztosítják. Tulajdonképpen ugyanezzel érvelt az említett számítógépes szakértő is: megtehetnénk, mondta, de ugyanúgy, ahogy a vírusoknak, nekünk sem áll érdekünkben, hogy a Világhálót, amelyen mindannyian élősködünk, amelyen dolgozunk, amelyből a pénzünket keressük, teljes egészében kinyírjuk. Tehát érdekünkben áll, hogy noha megtehetnénk, mégse tegyük meg.

Ha viszont feltesszük a kézenfekvőnek tetsző kérdést, hogy szép-e a vírus, van-e szép vírus, akkor bizonyos szempontból máris ördögi körbe keveredünk, hiszen az, hogy mi szép, mi jó, mi hasznos - legalábbis memetikai perspektívából tekintve - maga is már eleve különféle virális mémfertőzések eredménye. A memetikában Dawkins klasszikussá vált Önző gén című műve óta folyton vissza-visszatérő kérdés, az egyik legsúlyosabb kérdés, hogy amennyiben mémfertőzésként értelmezzük a kultúrát, vajon milyen esélyünk van arra, hogy védekezzünk, hogy valamilyen immunrendszert építsünk ki a kulturális fertőzésekkel szemben. S itt a memetika egyik ága, maga Dawkins is, egyfajta radikális optimizmust képvisel. Még a filozófus Daniel C. Dennett is, aki aztán később meggondolta magát. Egy váratlan pillanatban ugyanis rájött, hogy az olyan általános fogalmaink, mint szépség, jóság, hasznosság stb., maguk sem mások, mint különféle mémfertőzések eredményei. És ezeket a következtetéseket levonta a kognitív filozófiára nézve, ami bizony eléggé borzalmasan hangzik. A dennetti perspektívából nézve nem vagyunk mások, mint génjeink és mémjeink egyfajta bonyolult rendszere. És ha feltesszük a kérdést, hogy ki is, vagy mi is az Én, az a független entitás, aki ítél, akkor minden kicsúszik a markunkból. Érdemes itt a pszichoanalízisre emlékeztetni. Freud fölfedezte, hogy az Én, a tudatos Én csak a jéghegy csúcsa. Nem szuverén, nem tud maradéktalanul irányítani, mert hiszen ott van a víz alatti nagyon bonyolult rendszer, a tudatalatti vagy a tudattalan, amely adott esetben döntően meghatározza, hogy mi is a jéghegy csúcsa, azaz a tudatos Én. Csakhogy erre Freud a következő megoldást javasolta: amennyiben ezek a tudatalatti vagy tudattalan impulzusok valamiféle traumához vezetnek, akkor hívjuk segítségül az analitikust, aki majd különféle megnyilatkozásainkból következtet egy struktúrára, és segít minket abban, hogy tudatossá tegyük azt, ami korábban tudattalan volt, és ez bizonyára egyfajta gyógyuláshoz fog vezetni. Míg a freudi világkép egyrészt nagyon-nagyon pesszimista - nem vagyunk urak a saját házunk táján -, ugyanakkor optimista is, mert hiszen föltételezi, hogy az analitikus segítségével mégis csak uralni tudjuk ezt a bizonyos tudatalattit vagy tudattalant. Innen nézve a memetika még sokkal radikálisabb, különösen dennetti végkövetkeztetések. Ebben a modellben ugyanis az, aki megpróbálja tudatosítani a rá tudattalanul ható mémeket, az maga is ugyanabból van, ami ellen harcolni próbál, azaz mémekből. Mert mit jelent az, hogy hagyomány, mit jelent az, hogy vallás? Az egyik kikerülhetetlen kérdés, hogy hogyan jutunk valláshoz. Nem mi jutunk valláshoz, hanem a vallás jut mihozzánk. Tudniillik a lehető legritkább esetben választjuk mi a vallásunkat. Az esetek döntő többségében olyan vallást fogunk, akár fanatikusan is, a magunkénak vallani, amilyen vallási közegbe belecsöppentünk, amilyen a szüleink vagy a környezetünk vallása volt. Egyrészt tehát ott vannak a génjeink, melyekről - ezt ki lehet mondani egészen nyíltan - nem tehetünk: a szüleinktől kaptuk őket. Másrészről ott vannak a mémjeink. Azt hisszük, hogy mi tehetünk arról, hogy milyen mémek értek bennünket, azt hisszük, hogy mi szívjuk magunkba a kultúránkat, holott a kultúránk alapvető premisszáit - és szerintem minden kultúrának a vallási háttér az alapvető működtetője - nem mi szereztük, hanem kaptuk. Kaptuk a szüleinktől, a környezetünktől. É ezek a struktúrák döntő mértékben meghatározzák azt, hogy mit tartunk jónak, mit tartunk szépnek, mit tartunk hasznosnak. És a nagy kérdésre, hogy ezen belül mi mik vagyunk, valami olyasfajta válasz jön, hogy semmik. Daniel C. Dennett úgy fogalmaz, hogy a tudós csak egy módja annak, hogy egyik könyvtár másik könyvtárat hozzon létre. Illetve, más megfogalmazásban: agyam nem más, mint trágyahalom, amelyen mások gondolatcsírái új életre kelnek.