Sebők Zoltán
Az önmagát felperzselő tűz

A vallással foglalkozó, igen szerteágazó memetikai vizsgálódásokban mindenekelőtt két dolog fontos a számomra. Egyrészt, különféle kutatók megpróbálták kinyomozni, hogy egy-egy empirikusan vagy tudományosan verifikálhatatlan állítás hogyan terjed el valamely vallási közegben. Tudjuk, hogy minden nagy világvallás kis kultuszokból alakult ki, és azután sikeresen elterjedt. Vajon mi a sikeres terjedés kritériuma? E tekintetben bizony eléggé megdöbbentő eredményekre tudnak jutni az egyes kutatók. Első helyen egy teljesen ismeretlen fiatal német szerzőre hivatkoznék, Christian Lührre, akitől olvastam az interneten egy egészen bámulatos szöveget. Lühr arra a következtetésre jutott, hogy azok a vallások képesek világvallássá válni, tehát nagyon nagy területen elterjedni, amelyek a lehető legtöbb virális, azaz önreferenciális, önmagára vonatkozó utasítást tartalmazzák. Tehát amelyek úgy viselkednek, mint a biológiai vagy a számítógépes vírus. Mi az, hogy önreferenciális? Ha azt mondom, hogy ott szalad egy macska, akkor az referenciális, mert a macskára vonatkozik. De ha azt mondom, hogy másold le a következő mondatomat, akkor ez már visszaható, a mondatomra vonatkozik. Christian Lühr szerint azok a vallások az igazán hatékonyak, amelyek minél több ilyen jellegű utasítást tartalmaznak. Említsünk néhány példát. A sikeres vallásokba nagyon keményen be van építve a hittérítés követelménye. Mi az, hogy hittérítés? Olyan utasítást adok, hogy tessék engem tovább terjeszteni, replikálni, illetve replikáltatni. Vagy úgyszólván minden sikeres vallásban döntő jelentőségű, hogy amennyiben nem követed a parancsaimat, akkor - például a mi hagyományunkban - pokolra jutsz. Tehát: tessék engem követni. A rítusok és az istentiszteletek nem mások, mint az eredeti mémplexeknek a lehető leghűségesebb megismétlései. Lühr azt állítja, hogy azok a vallások, amelyek elkövették a hibát, hogy toleránsak voltak a konkurens vallásokkal szemben, a kihalás sorsára jutottak. Ahhoz tehát, hogy egy vallás legalább bizonyos időre világvallássá válhasson, intoleránsnak kell lennie. Másként fogalmazva, nyomatékosan tartalmaznia kell a parancsot, hogy tessék engem, és csakis engem - az összes többi rovására - a lehető legnagyobb mennyiségben terjeszteni, illetve replikálni.

Igen szerteágazóak a vallás területén folyó memetikai kutatások, de egyetlen szerzőnél sem találkoztam azzal a nagyon egyszerű, nagyon kézenfekvő gondolattal, ami viszont engem az utóbbi években irtózatosan foglalkoztat. Érdemes abból kiindulni, hogy a mémet olyan információs mintaként szokás meghatározni, amely utánzás útján terjed. Az én gyanúm az, hogy ilyen értelemben tulajdonképpen a legnagyobb gigamém maga az Isten. De nem kezdettől fogva. Amíg a hit élő, addig az embereknek eszébe sem jut az Istent utánozni, hiszen imádkoznak hozzá, fohászkodnak hozzá, félik. De amikor a hit legyengül - az úgynevezett szekularizáció folyamatára gondolok -, akkor vajon nem arról van-e szó, hogy az egykor élő és félt Isten memetikai értelemben utánzásra alkalmas struktúrává alakul? Méghozzá a kultúra minden területén. Chestertontól származik az a híres megjegyzés, miszerint amikor megrendül az Istenbe vetett hit, akkor nem az történik, hogy az emberek semmiben sem hisznek, hanem, épp ellenkezőleg, attól kezdve mindenben hisznek. Én ehhez még hozzátenném: mindenekelőtt abban hisznek, hogy képesek a halott Istent utánozni. És ez megítélésem szerint átitatja a kultúra egészét. Például itt van ez a mindennapi jelenség a modern művészetben, hogy a prózában nem elég elmondani egy történetet, hanem valamilyen módon foglalkozni kell azzal is, hogy milyen nehéz elbeszélni. A kísérleti filmek java része azt a kérdést feszegeti, hogy mi is a film tulajdonképpen. A film tehát nem a világról, a valóságról szól, hanem mindenek előtt önmagáról. Vagy hasonló mondható el a költészetről is: a modern költészet tele van nyafogással, hogy mi is a vers tulajdonképpen. Ezt nevezzük önreflexivitásnak. Érdemes elgondolkodni, hogy miért jelent meg ez a jelenség ilyen radikális formában, és miért épp a modern művészetben. Rengeteg kultúrát ismerünk, vagy vélünk ismerni, de ez a jelenség, hogy a művészetnek önmagával kell foglalkoznia, soha egyetlen kultúrában nem jelent meg, legalábbis nem ilyen tömeges méretekben. Mi erre a magyarázat?

A magyarázat szerintem a judeo-keresztény Istenre vezethető vissza, tudniillik az európai hagyomány fő vonulatában erről az Istenről mindenekelőtt két dolgot föltételeztek: azt, hogy mindent lát, de nemcsak hogy mindent lát, hanem minden tettének és cselekedetének maximálisan tudatában is van. Önreflexív tehát. Élősködő kultúra című könyvemben idézem Órigenészt, a harmadik századi egyházatyát, aki azt mondja, hogy nem szabad az Istent végtelennek elképzelnünk, mert amennyiben végtelen, akkor nem ismerheti önmagát. Hihetetlenül súlyos megállapítás. Ebben a kultúrában, és csak ebben a kultúrában az önreflexió, az önismeret, az öntudat alapvetően fontos. Ebben a kultúrában nem tudjuk úgy elképzelni a teremtést, hogy oda valamiféle tudatalatti vagy tudattalan impulzusok is bejátszhattak volna. Nem tudjuk úgy elképzelni a teremtést, hogy az Úristen véletlenszerűen teremtette volna meg mondjuk az embert. Mert nem figyelt oda. Ilyesmit nem tudunk feltételezni. Csak azt tudjuk feltételezni, legalább is a fő vonulatban, hogy mindez szükségszerűen történt. És aztán az Isten úgymond meghalt. Ezt a borzalmas bejelentést mindenekelőtt Nietzsche nevéhez szokás kötni, de az "Isten halott" motívum bizonyos kutatások szerint visszanyúlik egészen a tizenharmadik századig. Mit jelent az, hogy Isten halott? Nietzschénél elsősorban azt, hogy az Isten kiszorult a kultúrából, mindenekelőtt a természettudományos világképből. Nagyon érdekes történetek vannak arról, hogy egy-egy modern fizikus vagy matematikus mennyire vallásos. Ez rendben van, nagyon szép, de viszont ha megnézzük a rendszerét, akkor abban az Istennek bizonyára nyomát sem fogjuk találni. Legalábbis ebben az európai hagyományban ismert formában. Egy tizenhetedik századi fizikustól megkérdezték, hogy oké, megteremtetted ezt a te fizikai rendszeredet, de hol van benne az Isten? A fizikus azt válaszolta, hogy erre a föltételezésre, erre a hipotézisre nem volt szükségem. Tehát az, hogy Isten halott azt jelenti, hogy a teremtő Úristen, akinek az ítéletétől az emberek korábban rettegtek, puszta hipotézissé vált. És amikor puszta hipotézissé vált, akkor nem az történt, hogy teljesen eltűnt, hanem valami rejtett módon mégiscsak meghatározza az alapvető struktúráinkat, meghatározza annak jellegét, hogy mit tartunk szépnek, jónak, igaznak. Gondoljunk csak egy dologra, ami más kultúrákból nézve szerintem érthetetlen: a hegeli történelemfilozófiára. Durván leegyszerűsítve itt arról van szó, hogy a Világszellem elindul, botladozva, nagyon-nagyon hiányos ismeretekkel, és egyre bonyolultabbá válik - ez egy absztrakció, ami ott lebeg az emberek feje felett -, és mikor fejeződik be, mikor végződik be ez a gigantikus folyamat? Akkor, így Hegel, amikor a Világszellem öntudatra ébred, amikor maximálisan tudatában van önmagának. Nos, ez az európai hagyományban az Isten attribútuma.

Az a helyzet, hogy a véget, a teljességet - legalábbis ebben a kultúrában - nem tudjuk másként elképzelni, mint ilyen nagy radikális önreflexióként, öntudati aktusként. Ez nemhogy nem minden kultúrában volt vagy van így, hanem épp ellenkezőleg: amennyire én a vallásokat ismerem, a judeo-keresztény vallás ebben a tekintetben az abszolút nóvum. Érdemes itt ilyen tekintetben a Brahmanra emlékeztetni. Shankara kommentárjában az áll, hogy Brahman tekintete olyan, mint a tűz, ami mindent felperzsel. Mindent, kivéve egy dolgot: önmagát. A tűz önmagát nem tudja felperzselni. Ha ezt a metaforát a judeo-keresztény hagyományra alkalmazzuk, akkor azt kell mondanunk, hogy a mi Istenünk tekintete olyasfajta tűz, amely nemcsak hogy mindent felperzsel, hanem ezt saját magával is képes megtenni. Kultúránk pedig, ezzel analóg módon, a nagy szekularizációs folyamat eredményeképpen olyan lámpának hiszi magát, amely egyebek mellett önmagát is képes megvilágítani.