Sebők Zoltán
Botrány a művészetben

Az európai művészettörténet körülbelül a kora reneszánsztól kezdődően botrányok sorozata, illetve egy nagy megabotrány, méghozzá olyan értelemben, hogy a botrány mindig az, amikor egy szent helyen, vagy szent dolgok helyett megjelenik valami banalitás. Ezt lehet a tág értelemben vett ready-made-eljárásnak nevezni. A ready-made Marcel Duchamp francia művész nevéhez fűződik, aki az 1910-es évek derekától kezdődően arra az elhatározásra jutott, hogy iparilag előállított kész termékeket minden változtatás nélkül, vagy apró módosításokkal állít ki. Tehát abban a közegben, ahol korábban szakrálisabb dolgok voltak, oda ő betett valami banalitást, egy fésűt, egy palackszárítót, egy piszoárt, a példákat még sokáig lehetne sorolni. Tág értelemben vett ready-made-eljárásként értelmezhető az európai művészet története a középkor végétől kezdődően egészen napjainkig. Az európai hagyományban volt egy nagy, mintegy ezer évig tartó tradíció, az egyszerűség kedvéért mondjuk úgy, hogy az ikonfestészeti tradíció, melyben igen pontosan elő volt írva, hogy mit és hogyan lehet és kell ábrázolni. Ebben a képi világban elsősorban és mindenekelőtt a szentek mintaadó életét mutatták be. Van erre egy közismert indoklás, miszerint az írástudatlan néptömegek számára ez által tették érthetővé a bibliai történeteket. Ami a festés módját illeti, nem maga a festő döntötte el, hogy hogyan fogja megjeleníteni a szenteket, hanem ez a papok és a püspökök privilégiuma volt. Akár azt is lehet mondani, hogy a papok és a püspökök voltak a szó lényegi értelmében vett művészek. Ők adták ki az utasításokat, és ők hagyták jóvá a kész képet.

A kora reneszánsztól kezdődően azután ebben a közegben egyre banálisabb dolgok kezdtek megjelenni. Mi innen, a huszonegyedik század elejéről már nem igazán tudjuk beleélni magunkat, hogy mennyire banális tudott lenni ebben a szakrális kontextusban mondjuk egy fa vagy egy hegy. Ezek nagyon-nagyon banálisak voltak a Jézus Krisztust ábrázoló képekhez képest. És ahogy haladunk napjaink felé, a tág értelemben vett ready-made-eljárás újabbnál újabb alkalmazását látjuk. Már a földi uralkodó képe is rendkívül banálisnak hatott ebben a közegben, de még banálisabb volt az egyszerű, mindennapi életét élő kisember vagy a munkás. Az igazi botrányok azonban akkor törtek ki, amikor megjelent a prostituált képe. Ez volt a nagy probléma például Manet Olympia című képével, ugyanakkor Monet Reggeli a szabadban című művével is. Nem önmagában a meztelen női test volt a botrányos, hiszen ilyesmit korábban is lehetett látni a festészetben, de annak rendszerint megvolt a hivatkozási alapja, hiszen valamilyen mitológiai, ezúttal már görög vagy római mitológiai lényt testesített meg. Manet-nál és Monet-nál viszont tényleg a dolog banalitása volt az, ami fölháborította a közönséget, az, hogy például a Reggeli a szabadban című képen egy egészen mindennapi nőcske üldögél két, értelmiséginek látszó úriember társaságában. Vagy az Olympia című festményen egy ismert prostituált van megjelenítve, amint az örömlányokra jellemző kihívó tekintettel néz, úgymond, a néző szemébe.

Ez a folyamat azután egészen napjainkig folytatódik: a szakrális dolgok és személyek helyén megjelentek az ipari késztermékek, megjelent az elmebetegek, a rabok, a gyerekek művészete. Vagy szélsőséges példa, hogy Piero Manzoni "jóvoltából" az 1960-as években maga az ürülék is művészeti kontextusba került, hiszen az olasz művész konzervdobozba zárt székletét állította ki a saját aláírásával, műtárgy gyanánt. Az utóbbi néhány évtizedben a legnagyobb botrányok ugyancsak a testhez, az ürülékhez és a vizelethez kötődnek. Különösen a vizeletnek van egy érdekes folyama a második világháború utáni modern és posztmodern művészetben.

Végül is van egy olyan olvasata ennek az egész folyamatnak, hogy élősködő. Élősködik egy olyan tradíción, amit - valljuk be őszintén - szinte már el is felejtettünk. Mert például a prostituált képe önmagában nem fölháborító. Az benne a fölháborító, hogy abban a közegben jelenik meg, ahol korábban szentek voltak. Vagy mi fölháborító van egy palackszárítóban? Az égvilágon semmi. Ha kocsmában látjuk, működés közben - arra szokták fölrakni a poharakat, hogy lecsöpögjön róluk a víz -, nincs benne semmi fölháborító. A botrányos az, amikor ebben a szakrális vagy kvázi-szakrális közegben jelenik meg, és nem önmagában nézzük, vagy nem a funkcionalitását nézzük, hanem azt, hogy miként viszonyul ahhoz a tradícióhoz, amelynek ez által, a kiállítás aktusa által mintegy automatikusan a részese lett.

Térségünkben igen hevesen fogadták Robert Mapplethorpe amerikai fotográfus művészetét, különösen egy fotóját, amelyen szadomazochista rituálé szereplői láthatók, amint az egyik férfi a másik férfi szájába vizel. Tehát itt vagyunk ismét a vizeletnél. Mapplethorpe fotójára többen azt mondták, hogy ez aztán a végek vége. De vajon igazuk van-e? Tudjuk, hogy ilyesfajta praktikák mindig is léteztek: mindig voltak szadisták, és mindig voltak mazochisták, a vizelet pedig ezekben a rituálékban a lealacsonyítás eszköze. De számításba kell vennünk, hogy a mazochisták ezt élvezik, ők le akarnak alacsonyodni, ezért mennek bele az ilyen játékokba. Tehát önmagában ebben sincs semmi különös. Legfeljebb egészségügyi okokra hivatkozhatunk, de addig, amíg ez privát praktika marad, nem nagyon lehet szavunk, hiszen a hálószobájában mindenki azt csinál, amit akar - természetesen azzal a feltétellel, hogy abba a nem kiskorú partnere is beleegyezik. A botrányos ebben megint csak az, hogy művészeti kontextusba, tehát előkelő galériákba, múzeumokba, a "művészet templomaiba" kerül.

Az egészben azonban igazából az a félelmetes, hogy az említett jelenségek nem periférikusak, hanem a modern és posztmodern művészet elevenébe vágnak. Vagy fogalmazhatunk talán még erősebben is. Az, amit a botrány mechanizmusáról állapítottunk meg - tehát hogy ahol korábban szakrális jelenség volt, oda most valami banálisat helyezünk - egyben az innováció, az újítás modellje is. Az innovációé, ami a modern tudományban és művészetben egyaránt központi fogalom. A tudományos teljesítményeket is azon mérik, hogy mennyire innovatívak. Tehát nem lehet egyszerűen megismételni azt, ami már volt. A művészetben is ez a helyzet. A modern művészet egyik alapvető jelszava az, hogy az új megtalálása a legfontosabb, ami egyszer már megvalósult, azt nem érdemes, nem is szabad többé megismételni. Magyarán, el kell térni a már meglevőtől. A kultúrában legalább száz évig ez volt az alapvető szelekciós rendszer. És ez alól senki sem vonhatta ki magát, illetve aki megpróbálta kivonni magát, az rendszerint a perifériára szorult és elfelejtődött. Tehát lehet azt mondani, hogy a sztenderd, a normális került ebben a logikában a perifériára. Nagyon egyszerű példát említhetünk: annak a vidéki festőnek, aki mondjuk impresszionista tanyaképeket fest, legyenek ezek a képek bármennyire kiválóak is, nincs esélye, hogy bekerüljön az alapvető művészeti archívumokba. Azért nincs, mert nem eléggé innovatív, vagyis mert nem banalizált el eléggé valamit, amit korábban szentnek tartottak.