Sebők Zoltán
Mutasd meg a gyűjteményedet…

Gyermekkoromban sok mindent gyűjtöttem, s ha visszagondolok erre az időszakra, azt kell mondanom, hogy újra és újra valamiféle mémfertőzés áldozataként tettem ezt. Járványszerűen söpört végig a falumon egy-egy gyűjtőszenvedély, s akkor a korosztályomból rendszerint mindenki ugyanazt gyűjtötte, adott esetben postabélyeget, gyufacímkét, gombot. Egy-egy ilyen hullám tartott úgy fél évig, s akkor elkezdtünk valami egészen mást gyűjteni. Ezek a járványok engem körülbelül a pubertáskoromig rendszeresen megfertőztek.

Jean Baudrillard francia teoretikusnak van egy elmélete, amit nem tudom pontosan, mire alapoz, de nálam az első része nagyon szépen bejött. Baudrillard szerint a gyermek hét és tizenkét éves kora között gyűjt, akkor szenvedélyesen és sok mindent, de amikor kialakul a normális szexuális élete, az egészet abbahagyja. Ez azért szerintem nem tizenkét éves korra következik be, de mindegy. Mindenesetre azt állítja Baudrillard – s ezen én sokat gondolkodtam –, hogy a gyűjtőszenvedély azután a szexuális élet hanyatlásával párhuzamosan, vagyis negyven év fölött visszatér. Nos, nálam valahogy nagyon nem akar visszatérni, olyannyira nem, hogy ezzel el is kezdtem dicsekedi. Egyszer egy tévéműsorban, ahol ötven év körüli szenvedélyes műgyűjtők közé csöppentem, előadtam Baudrillard elméletét, s ennek eredményeképpen mókás helyzet alakult ki: a gyűjtők korábbi lelkes dicsekvése páni félelembe csapott át. Egy rádióinterjúban is fölmerült a téma, ám akkor beszélgetőpartnerem bölcs, lényegbevágó szemponttal rukkolt elő. Megkérdezte, hogy vajon mit kezdjünk Leporello áriájával, tehát mi van abban az esetben, ha az ember negyven év fölött gyűjt, de nőket, mint Don Giovanni vagy Casanova?

Ennek fényében azt kellett és kell mondanom, hogy korábban alaposan tévedtem ám. A homo sapiens nem mondhatja el magáról, hogy adott időszakban semmit sem gyűjt, mert a szó tág értelmében mindannyian gyűjtünk, nagyon is gyűjtünk, ha mást nem, tapasztalatokat, információkat. Eszembe jut például egy híres és megfontolásra érdemes megjegyzés, amire elég sokan reagáltak. Susan Sontagtól származik, aki egyszer azt mondta, hogy Marxnak részben igaza volt, s itt a híres 11. Feuerbach-tézisre céloz, hogy a világot tényleg nem lehet megérteni. De, és itt már vitatkozik Marx-szal, megváltoztatni sem. Hanem, így Sontag, az egyetlen lehetőség, hogy gyűjtsük, s nyilván arra gondolt, hogy gyűjtsük ebben a tág értelemben, tehát akár az információk, a tapasztalatok szintjén. Ehhez kedvenc filozófusom, Boris Groys hozzáteszi, hogy végül is a modern és posztmodern individuum egyaránt így határozható meg: az vagyok, amit gyűjtök. A genetika kulturális analógiájaként kialakult diszciplína, a memetikai perspektívából pedig azt kell mondanunk, hogy ennyi, és semmi más. Hiszen ebből a nézőpontból még azt is meg lehet kérdőjelezni, hogy vajon én gyűjtök-e. Említettem, hogy gyermekkoromban voltak ezek a gyűjtési hóbortok, amelyek időről időre változtak, pedig még nem is a tömegmédia nyomatta a nyakunkba. E szenvedélyek mintegy maguktól jöttek-mentek. Felmerül a kérdés, hogy tényleg én gyűjtöttem azokat a gombokat, amikor a gombgyűjtési mánia söpört végig a falumon? Vajon mi történt? Esetleg nem arról van-e szó, hogy a mánia használt engem arra, hogy önmagát replikálja? Mert az által, hogy minden ésszerű indok nélkül átvettem egy-egy hóbortot, mások általam fertőződtek meg. Azt hiszem, a legkínosabb kérdésekhez érkezünk, amikor ezeket a dolgokat megpróbáljuk átgondolni.

Amikor az Élősködő kultúra című könyvön dolgoztam, a végére össze kellett állítanom egy irodalomjegyzéket. Az, ha akarom, mémjegyzékként is felfogható, hiszen az ember lehetőleg becsületesen feltünteti azokat a könyveket és tanulmányokat, amelyek őt sikeresen megfertőzték. Arra gondoltam, hogy nem elégszem meg ennyivel, hanem továbbmegyek: felsorolom mindazok nevét, akiktől kora gyermekkoromtól kezdődően fontos, releváns, izgalmas információkat, információs mintákat, azaz mémeket kaptam. Az a baj, hogy itt csak teljességre szabadna törekedni, az emberi emlékezet pedig eléggé satnya. De ha nem lenne satnya, akkor, azt hiszem, szép lassan még egy vaskos kötetnyi névsor jönne össze. E névsor láttán kellene ismét föltenni a banális kérdést, hogy vajon tényleg az én könyvem ez? Egyebek mellett ezért áll hozzám közel Daniel C. Dennett, a memetika filozófusa, aki a kognitív filozófiára nézve megpróbálta levonni a megfelelő következtetéseket. Arra jutott, hogy a tudós, egyáltalán a szerző csupán egy módja annak, hogy egyik könyvár másik könyvtárat hozzon létre. S ő a hallomásból kapott mémeket, valamint a különféle rendkívül virulensen terjedő mániákat, mint amilyen egy-egy gyűjtőszenvedély, számításba sem vette. Mindezek fényében erős a gyanúm, hogy az a független entitás, amit vagy akit a modern értelemben vett filozófia a középpontba helyezett, lehet, hogy nincs is. Talán puszta fikció csupán.

Mert ne feledjük, hogy például Descartes, a modern filozófia atyja énen tényleg valami független entitást értett. A descartes-i gondolkodó dolog olyan értelemben független a tapasztalatoktól, ahogy az Isten független a világtól: önmagát tökéletesen átlátja, önreflexív tehát, de nincs kijárata a kiterjedt dolgok, egyszerűbben szólva a jelenségek világába.

Mindehhez még hozzá kell tenni, hogy az alapvető értékfogalmaink, mint szépség, jóság, igazság, ugyancsak mémekből állnak. Például itt vannak a modern tudományosság kritériumai, mint a távolságtartás, objektivitás stb. Ezek nem antropológiai sajátságok, hiszen az ember évezredeken keresztül nem akart objektív lenni, eszébe sem jutott ilyesmi. Eszébe sem jutott például kikapcsolni az ízlését, eszébe sem jutott élesen megkülönböztetni magát az őt körülvevő természettől. Őrületes mémevolúció eredménye, hogy például értékeljük az objektivitást vagy a távolságtartást.

A memetikát az a folyamat érdekli, ami elvezetett a mi legfőbb mai szekularizált isteneinkhez, ami természetesen a memetikára éppúgy vonatkozik, mint a gyűjteményként meghatározott, de amúgy központ nélküli és szeszélyesen sodródó posztmodern szubjektumra.