Sirbik Attila
Hangreszkettetés

A Mezei Szilárd Trió: Mezei Szilárd (brácsa), Malina Ervin (bőgő), Csík István (dobok) az Újvidéki Művelődési Központban (Art klub március 12.) megtartott, A kölyökkutya reszketése című albumának bemutató koncertjéről

Sou-sanhhoz a barát így szólt:

- Kérlek, játssz valamit a húrtalan hárfán.

A Mester néhány percig mozdulatlanul ült, azután azt kérdezte:

- Hallod?

- Nem hallom

Mire a Mester:

- Miért nem szóltál, hogy hangosabban játsszak.

(zen koan)

A csendbe ejtettségben megszülető hang-lüktetés kavalkád-széttöredezettségekből fel-felsejlő harmonikus dallamok egymásba fonódó/kergetőző, játékos elementáris elementumai furakodnak a hallójáratokon keresztül a végtagok zsibbadásától a gyomor remegéséig. Az önismétlődő, a variáció-játék kaotikusságában feloldódó szubjektum (amikor már a zene játsza Mezei Szilárdot), egy átfordulással hanggá válik, s jelenléte mégis felfokozódik e szublimációs pulzálásban. A vonó pihenésének ideje megtáncoltatja az érzékeny ujjak találkozásait a kifeszített húrokkal, pengetés-zűrzavaros mozdulatok rajzolnak láthatatlan/érzékelhető íveket az idő kibillenthetetlen-megtört érzékelhetetlenségében. A hangszerek a figyelem szigorú megfegyelmezésével kapcsolódnak egymáshoz, egy test(hangszer)-lélek-hangszer(test) vonalon, amelyen a szintézisbe hozott barkochba és a kikezdettségben feloldódó interiorizáltság kiömlése a zene katartikus élményében hull extázisba. Az idő érzékelésének folyamatos, tényleges megtapasztalhatóságát teljesen szétrobbantják a pengetések, rángatózó-feszült húrérintések, önmagukba záruló sikolyfeltörések (a semmi sötét-tiszta mélyéből) a szimbolikus időben, az önmaga megfeledkezés, befogadás/átadás mezejében. A kategorizálhatóság megítélhetetlenségében gyökerező irónia át-át hatja a zenei motívumok (magyar népzenei elemek, bartóki hagyomány, szabad improvizáció) szintézisbe olvasztottságának katartikus létélményeit, a széttöredezettség morzsalékaiból építő élményben. A zene megszólalásának pillanatában a zenélő szubjektum önkioltásának aktusa létrehív egy olyan láthatatlan teret, amelyben a hangok között rejtőzködő én, a saját kettéhasítottságában megnyíló űrben zuhan az önkívület felé, mert már nem figyelheti önmagát, csakis e kioltottság, eltűnés, hiány-helyének objektiválódása lehet, hogy immár egy szkizoszubjektivációs kettősségben mégiscsak figyelje önmagát, arról a helyről, amely önmagán kívül van. A megnyíló erőtérben a végtagok ritmikus mozdulatlanságától a gyomor remegéséig (ahogyan egy kölyökkutya reszket) a hang-effektusok felnyitogatásainak következtében az emocionális kiömlések egy olyan irányba tolódnak el, ahol már az atmoszférateremtés a hallgató non-egzakt érzékeinek és érzelmeinek szférájában kitáguló figyelem összpontosultságával teremt kapcsolatot. A kergetőző dallamfutamok, felívelés kifutások, elhalkuló-hangosodó együtthangzások, a hangszerek (brácsa, bőgő, dobok) orgiájának túlhajtott ismétlődésekből fakadó önelvesztés-katarzisai az ismétlődő/egyszeri pillanatok kataplektikus élményébe fonódnak.