Sirbik Attila
Public Art
Újvidéki graffitik

 A mai, a nagyvárosi folklórban megjelenő graffiti régmúltba nyúló hagyományokból táplálkozik (hieroglifák a szakkarai piramisok közelében; a vikingek hátrahagyott nyomaiként számon tartott rúnaírásos névfeliratok Angliától Konstantinápolyig; Antonio Bosio 1632-ben publikált Roma Sottoterranea című könyvében leírt feliratok a római katakombákból; 1731-ben Londonban kiadott könyv az árnyékszékekre karcolt feliratokból stb.). A graffiti szót valószínűleg Raphael Garucchi használta először Graffiti de Pompéi című írásában (1856), amelyben a pompeji feliratokat kutatta. Tudományos igényű - etnográfusok és nyelvészek által végzett - graffitikutatásról a huszadik század elejétől beszélhetünk. A graffiti művészi igénnyel készülő formái az 1970-es évek végén alakulnak ki New Yorkban, onnan később elterjed, és globális "népművészetté" válik. A művészi igényű alkotások mellett megjelennek a graffiti egyéb formái is. A városi folklórban lépten-nyomon találkozhatunk vallási, esztétikai, filozófiai, de főleg politikai jellegű feliratokkal, ez utóbbi kategória felforgató-forradalmi jellegét jól ismerjük (kialakult sablonmondatai búvópatakként rejtőznek a kollektív tudat alatti szférában, amelyeket bizonyos politikai események hoznak újra meg újra felszínre). Aleksandar Jovanović reprezentatív fotói az Újvidéken megjelenő graffitik hip-hop, underground műfajjal jelölhető irányvonalát követik.

(Az anonimitás exkluzivitása)

Az alkotói szubjektum teljes anonimitásba lépésével az abszencia által létrehozza az alkotás abszolút magárahagyatottságát, vállalva az eltüntethetőséget, a megsemmisíthetőséget. Az utcára került művészet egy állandó interakcióban lakozik, a graffiti sohasem jelenthet állandóságot, kész, megmásíthatatlan műalkotást. Az anonimitásba ágyazott identitás(ok) egy állandó-láthatatlan kommunikációs térben oldódnak fel. A tagok kacifántos, cikornyás önismétlődései a nyomhagyás gesztusai, amelyek a (nagyközönség számára) a meghatározatlanság és beazonosíthatatlanság ki-törlésbe fordulásának állandóságát vállalják az eltűnés/eltüntetés pillanatáig. Az alkotások öncélúsága, nem befogadó orientáltsága az odavetettségben nyer egyfajta szubverzív jelleget, értelmezhetőek akár deterritorializáló aktusként is azáltal, hogy a territórium rendjébe kaotikus elemeket implikálnak. A graffitis "bandák" csoportba tömörülése, az együtt alkotás kioltja a szerző, az alkotó magányosságát. Az alkotások sablonokra épülő, kijegecesedett formai, stílusbeli megoldásai improvizációs elemekkel keverednek. Az illegalitásba kényszerült műalkotás létrehozása magán hordozza a sietség, és ebből következően a befejezetlenség nyomait. A kalligrafikus textuális színkavalkád-formációk az egymásra rétegezettségben sohasem nyerik el végleges formájukat a kéz-test mozdulatainak falra vetült íveiben. Az eltűnésre ítéltségbe fonódó pillanatnyi jelleg megengedi a cenzúra lehetőségét (lemosás, átfestés).

Az utcai művészet fényképbe implikálása/implikálhatósága

A megörökítés, megörökíthetőség névjeggyel ellátott médiuma szembehelyeződik a graffiti kvintesszenciájával, a pillanatnyisággal, az eltűnéssel. Így ez a fajta fénykép (amely az utcai művészetet domesztifikálni szándékozik) mint a valóság egy kiragadott részletével identikus alkotás a szemantikai identifikáció során (a graffiti esetében) már csakis önmagára mutathat, önmagába zárulva már csak az emlékezet megőrzésére tehet kísérletet, csupán a dokumentálás experimentuma lehet, hiszen a graffiti lényeges elemét: az állandóan változót és a feltételességet oltja ki (a "halált" öli meg). Hiszen mekkora különbség van egy színdarab megtekintése és aközött, ha valaki egy színdarabról készült felvételt néz meg - akkora, mint a szemantikai különbség a használni és az említeni igék között (A. C. Danto), ugyanilyen különbséget tehetünk az utcai graffiti és annak fényképen való reduktív megjelenése között is. A graffiti verifikálhatatlanná válik a terrénum vizuális összhangzatosságából való kiszakítottsága után, amely elvonást ez esetben a fénykép hajtja végre (a graffiti absztrakt terekből konkrét tereket produkál a degeometrizálás által). Ezek a fényképek érdekesek lehetnek a sajtóban (akár a reprezentált alkotás eltűnése miatt is), mint a graffiti megmentései, de galériába terelve az utcai művészet minden jellegzetessége semmibe veszne.