Sirbik Attila
Virtuális test-szétszórás
Palásthy Andrea fotóihoz

A test kibontakoztathatóságának elfedése rejtelmes-sejtető lágy erővonalak mentén gyötri fényérzékeny papírra a non-naturális mozdulatok megjelenítését. A keretbefojtás eleve szükségességét kihasználatlanul hagyó statikussá merevítő kattanások, a képek kívüliségétől való elválaszthatatlanságot elmosó kontúrok figyelmen kívül hagyják az érzékeltethetőség lehetőségeit. Az infinitásba taszított szubjektum egy széttöredezettségében objektiválódó melankolikus-hieroglifikus sorozatot alkot, kiszolgáltatva az alkotó-szubjektum fantázia-határpontjainak. A képekbe infiltráló előre-elrendezettség lehetetlenné teszi a testi szépség, a test kívüliségéből meginduló leheletfinom-érzékenységű mozdulat-ívek érzékeltetését. Egy virtuális térben létrejövő ál-kegyetlen csonkítássorozat, a test feldarabolhatóságának kivetülései, a kihangsúlyozottság érzetét keltő fény-árnyék játékossággal átszőtt bőrfelület a pixelek összeérhetetlenségébe szökik.

Immár nem tudunk a testre figyelni, a téma önkioltásának következtében (a fény-kép a test-részleteket megmutatva fedi el magát a testet), a test tükör-materializációja és a tekintet el-csábítása által (amely egy újra és újra a virtuálisba szertefutó influencia-csábításba torkollik egy állandó vágás-aktus következtében). Palásthy esetében az objektíven keresztül látás/láttatás egy tükör-élmény hiányban gyökerező "csecsemő" perspektívát eredményez, amelyet a test széthullása, egybefoghatatlansága jelöl a felnőtt test múltba taszítottságában, zuhanásában egy anyaméh-sötét térbe (lehetetlenné teszi a test erotikumának hathatóságát, és létrehozza az abszolút alkotói önkénynek való kiszolgáltatottságot az alakíthatóság és a születés metaforájaként).

A két irányba aktiválódó objektív szemlélő/szemléltető dualitásának következményeként az alkotó önmaga szubjektumához való viszonyulásában aktualizálja a nem-láthatóság fikcionalitásába rejtett terrorisztikus elkeretezés-aktusokat. A test fényvisszaverő képességének és a mindent elnyelő sötétség egymásba fonódásának harmonikus-illuzórikus expresszivitása emeli ki a test hajlatainak érzékeny-onirikus megjeleníthetőségét.

A test mint feltételezett egységes egész fragmentális ábrázolása, a kontextusból való kiszakítottság, a mély csend-mozdulatlanságba ejtettség létrehívja a modell pleomorf ábrázolásának lehetőségét. A modell-alany önmagában lévősége, megfosztva mindenféle kívüliségtől, önmaga rabulejtésének korrelátumaként szabadul meg saját individuumától, és válik ugyanakkor ebben az önnön-magaságban saját kívüliségének vonzerejévé egy állandó jelenlétben (a születés állandósult állapotában).