Sirbik Attila
Angyalok és patkányok
Danyi Zoltán Pszichoszomatikus életrajzok című kötetéről (zEtna, 2004)
"...a mennyet a bensőnek állapota alkotja, és hogy a menny, vagyis az angyal mindenkinek a bensőjében, és nem azon kívül van. ...Az angyalok feladata, hogy az Isten hallgatásának értelmét a világgal közöljék."
(Krasznahorkai László)
"...ahogy az ember a kísérleti patkányokat nézi, amikor a pestis tüze ott ég piros szemükben"
(H. B.)
Az angyallét lassú-szemlélődő, állandó reflexív önmagában lévősége, az átjárhatóság perspektivikus, illuzórikus állapotszerű lényei fonódnak össze a szövegek hol cselekményszerű, hol cselekménytelen szövedékében. A linearitás folyamatában realizálódó szövegek jövő ideje (mintegy folyamatos visszalapozásra, újraolvasásra késztető erő) állandó visszautalással él, és implikálódik az újraolvasás jelen idejébe. Egy integratív viszonyrendszerben, térben egymástól távol eső elemek, az idő síkján való egymás mellé rendezettségükben, egymáshoz viszonyítva válnak értelmezhetővé. Egy isteni-angyali perspektivikus látómezővel felruházott, több fekete-fehér árnylét figurává szétszálazódó narrátor-szubjektum, állandó feszültség-újjászületés állapoton áthaladó készülődéssel időzik a szövegháló állomáspontjain (1), ahol önnön szétfoszló/málló arcképének apró rándulásait egészíti ki a magatehetetlenség átalakíthatóságának akarásával. Az átélhetőséget fellebbezhetetlenül maga mögött hagyó árnyéklét-rezdülés visszatarthatatlanul furakszik a téboly előérzetének hangulati-pontszerű emlékképeibe. (2) Az ellépés még várat magára (meghatározatlanul hagyva az idő stációit), a térben való elmozdulás lehetőségeit fontolgatja magában, a tér meghatározhatatlanságának csak momentumait véli felfedezni gondolatainak foszlány-fátyolködös horizontján. Ugrásszerű-hirtelen mozdulat-pillanatok szétszóródásával felgyorsítja aurájának kiömlését a semmit betöltés sémaszerű átrendeződésének redőibe, hogy ott egy középpontvesztés nélküli átfordulással váljon individuum-kiegészítésének eltávolodásává az idő-térbeli koordináták eltolódásának lehetőség-kikényszerítésével. Nem várja be önnön gondolkodásának spektrális széttöredezettség-szertefutó megfoghatatlanságait, inkább a létrejövő lehetőségek kikezdhetőségét fontolgatja, mint egy a saját szubjektívációs terének ellehetetlenítéseként megformálódó impulzust, amely önnön gondolatiságának feszülő-ívein távolodik, és az érzékelhetetlenség saját távolságába forduló szimmetriáját kihasználva tér vissza önmagába, észrevétlenül.
Kettős irányadással (oda és vissza) határozza meg, fejti fel a globális méretűvé gerjesztett szöveghálóban színre lépő szubjektum-alakok (3) egymáshoz kapcsolásának/kapcsolhatóságának értelmezhetőségét, az idősík összerántásával, és egy a világból való kiábrándulás következtében való pálfordulás gesztusában. Ezen figurák legtöbbje mind egyet akar, hozzájárulni az örökkévalósághoz, mintegy nem vétve az ellen, és olyan értékeket létrehozni, amelyek akár örömet hozhatnak az emberek életébe, és/vagy amelyek akár túlélnek egy atomtámadást is (mint a patkányok).
(1) Egy lehetséges állomáspont, ahol Ráfael arkangyal mint emberi tulajdonságokkal felruházott, bolondos, hóbortos figura a főtéren szórja az igét a láthatatlan, képzelt híveknek, ám csak gyerekekkel kerül kapcsolatba (csak azok képesek az angyallét érzékelésére?), akik viszont játékosan cibálják ruháját, szakállát. A narrátor az egyik elbeszélésben (Az angyalarcú bestia) egy buliba keveredik, ahol meglát egy női arcot, "melyet ha meglát az ember. egyszerre érteni kezdi a paradicsomban az első szél fuvallatát, mikor az élet fájának levelein átlehel. nyomában össze is dőlhet ez a nyavalyás, megromlott, nyomorék világ". A csodálat akár ironikus is lehet, hiszen az elbeszélés egyik mondata megidézi a reklámszövegek közhelyszerűségét: "Feledhetetlen arc volt, az évtized arca, de lehet, hogy számunkra az évszázad arca."
(2) Az angyallét mint maga az örökkévalóságban való lét, az idő linearitásának kiiktatásával teszi lehetővé a pillanat kimerevített állóképszerűségének szemlélését (olyan ez, mint a fotográfia). Az Ezüst és arany árnyalatok című elbeszélés fotográfusa, Wiktor Lubomill számtalan portré elkészítése után, amikor már harminchét évesen kiégettnek érezte magát "félelmetesen meredt a saját arcképébe. gyilkos vagyok: ez járt a fejében." Hiszen a szemből fényképezés olyan, mint a be-sűrűsödés-kattanás, az orgazmus állapotú zárszerkezet fénybeszippantása, a halhatatlanság létbeejtése. Éppen ezért Lubomill szerint, ha fényképet akarunk készíteni, "kizárólag hátulnézetből lehet. csakis távolodó állapotban szabad fényképezni emberi alakokat". A kép, a képiség valóságtartalma és a képek mesterséges technikákkal előállított módozatainak kérdése, érték és hatás szempontjából végigkíséri a kötetet. A Mihály arkangyal által szemlélt természeti képtől (az ablaka előtt, a szürkületben kirajzolódó fa, amely számára a "csoda megnyilatkozása") a technikai eszközökkel létrehozott képeken keresztül (fotográfia, televízió, számítógép) eljutunk az utolsó elbeszélés fametszeteiig, amelyeknek alapanyaga akár "Mihály arkangyal fája" is lehet. Hermann Kühn az egyik elbeszélés hőse, aki egyébként nem szerette, ha fotózzák, a képiségről beszél, "hogy miért veszélyesek a képek: mert egyenesen a lélek mélyére, ahogy ő mondta >direkt módonek közepébe irányulnak, hát ezért; mert az emberek minden félelmét és minden vágyát a képek határozzák meg."