Sutus Áron
Rokon lelkek

Gerard Genette az inter- vagy hypertextuális elméleten keresztül megköveteli, elvárja az olvasótól, hogy a szerzőt mint más művek olvasójaként értelmezze, hogy megtalálja a szövedéken belüli, korábban olvasott szövegeket. Ezzel történik meg, megtörtént, történhetett meg a szerző deszakralizálása, kicsit könyebb (súlyú) fogalommal élve a szerző személyének ((zárójelben jegyezve meg):értékének) relativizálódása.

Az érdekesség Káich Katalin szövegekre reflektálva a következő: ha majd az olvasó -most ugye a könyvet az elkövetkezőkben kezében tartóra gondolok -, szóval, ha az olvasó fellapozza és megízlelgeti az esszéket, eljutva akár a 118. oldalig, megtalálhatja a Széljegyzetet az útról három tételben lábJEGYZETEIT. Hagy olvassak fel belőle egy kis részletet: "14.Hamvas Béla: i.m.27.; 15. C.g.Jung: i.m.71.; 16. I.m. 27.; 17.Sturt Wilde: A csend hatalmas erő. Édesvíz Kidó, Bp.,1997,42.; 18. Mt:22.,37 és39.; 19. Jne Roberts: Seth megszólal. Édesvíz Kidó, Bp.,1994, 274.; 20. Hamvas Béla: i.m.272.; 21. C.G.Jung: i.m.272.; 22. I.m.:75.; 23. Karl Herbst: A valódi Jézus. Elpídia kiadó, Bp.,1995,208 és 210.; 24. Jn: 14,6." (mindenekelőtt a szerzők neveire koncentráljunk...)

Nagyjából így lehetne jellemezni egy szövegszerveződést a könyvön belül. Persze ekkor még hiányzik az az autentikusság, mely aztán egy egész könyvnyi óriási áriává összegzi, vonja összes Káich Katalinnak az elmúlt tizenöt évben született írásait.

Az előbbi ária feltételez valami fajta EGY köré rendelést, tehát mindenhonnan jövő utak csomópontjaként érzékelhetjük a realizálódott írásokat, ahol nemcsak az esszéíró szólal meg, hanem az imént elhangzott személyek (nevek) mellett még sokan mások. Nem plagizálásról beszélek, hisz mindenütt ki lettek téve az idézőjelek, csakis arra hívnám fel a figyelmet, hogy az írónő talán, s most fontos ez a talán, gondolkodásmódjában kicsit egyedül érezve magát, rokon lelkekre talált. (Az írás további része az ő írásszerveződésének jegyében zajlik, mármint hogy az én írásom, szerveződik...)

Egy igen terjedelmes fejezet, a Varnus-kommentárok az, amiről én itt beszélni szeretnék, ezen keresztül végezve el azt a kis összegző feladatot, amely ki van róva rám, arra a valakire - azt hiszem, akinek már gyakorlata van ilyen téren, mármint a könyvbemutatás terén, így fogalmazna, tehát aki könyv ismertetésére vállalkozik, lett felkérve, satöbbi, és még három pont...

Ha ismerjük Xavér Varnus Isten majd megbocsájt: az a mestersége munkáját, nem fog amolyan arisztotelészi para ten dóxan, a mindennapival ellentétes módon hatni az írónő által újra elbeszélt és elmesélt eszmei mondanivaló, Xavér Varnus és többiek üzenete. Ami megfogott, és ami egy korábbi hangsúlyból kitetszett: a rokonlelkek megtalálásával, az írások megszületésével ő is tanúbizonyságot tesz az említett eszmék mellett. Ezek pedig a következőkre rímelnek:

"A jövő hosszú távon a tudattalanban készül. Minden erőnkkel azt segítjük, hogy az ember megszabaduljon ösztöneitől és gyökereitől (...), holott minél kevésbé értjük, mit kerestek apáink és őseink, annál kevésbé értjük önmagunkat. A múlttal való kapcsolat elvesztése a gyökerek elvesztése okozza ezt a rossz közérzetet a civilizációban." (C.G. Jung)

"E meghasonlás oka a legtöbb embernél az, hogy a tudat ki szeretne tartani erkölcsi ideálja mellett, míg a tudattalan a saját (ellentett irányú) erkölcstelen ideálja felé törekszik, amit pedig a tudat szeretne letagadni" (U.ő.: Bevezetés a tudattalan pszichológiájába)

"A jó ember csupán félember, mert hiányzik belőle az a bizonyos másik, a rossz oldal." (Friedrich Nietschze)

De idemondhatjuk még Jung adalékaként, ismételhetjük egy interjújában megfogalmazottakat (mely Freud-Jung-Varnus-Káich vonalon most itt sejlik fel újra), mely szerint a pszichikai fejlődés célja nem az emberben rejlő rossz puszta kiirtása, hanem a két oldal közötti összhang megteremtése. A folyamat eredménye nem az úgynevezett jó ember, hanem a teljes ember.

Amire a Káich-szövegekben nem tevődik akkora hangsúly, bár kiolvasható, tovább olvasható, az a mai ember erkölcstelensége - amire az előző idézet már alludál -, a semmivel való hadakozás, mely újra és újra fel kell, hogy töltődjön. A semmi, ami az erkölcsi ideálok megsemmisülésének hordaléka, végterméke, az értékek materialiázlódása révén, a feltöltődést pedig a különböző ideológiák, a naponta feltűnő új, legjobb jelszavak, reklámok, szlogenek biztosítják a választás káoszában, s szintúgy a káosz választásában.

Ez az embertípus, a TÖBBSÉG, tehát hisz az önmagát választásában. A saját istenének tekinti magát, hamisan, hisz őt is csak a szlogenek, reklámok, a jelszavak, a skandálások rakják össze, tehát a TÖBBSÉG, a TÖMEG, a tömegkultúra választja őt.

Az ilyen újra és újra felülíródásban megszűnik az egymásutániság - magyarázhatjuk a determináció eltűnésével. Az időtengely elpárolog a lélekfejlődés-tengellyel alkotott rendszerből. Csakis a megmaradt, darabokra hullást érzékelhetjük, a választást, hogy éppen mivé leszek-lettem, és inkább mivé fognak tenni.