Szögi Csaba
Drót
(Részletek)
Hopplá. Az utazásból vissza, a versből át a prózába, titokban szellentek, valaki hányni próbál a WC-n. Undorító zajok e kora hajnali órán. A betyárromantikának is vannak határai. Huhh, de felfrissültem. A Nőnek már a gondolata is feltölt energiával... De most inkább gyújtsunk rá. Aztán majd lesz valahogy.
* * *
Denevérek és baglyok serege érkezett a fecskék helyére a minap. Bőrök és tollak surranása reménnyel tölt el e késő órán mindenképp. Egy vagyok közülük. Ezen már nem változtathat semmi sem.
* * *
A múltkorjában egy hajóra keveredtem valahogy, ott betértem egy kocsmába. Egy ismerősöm ült az egyik asztalnál az újdonsült feleségével. Én odamentem, hogy gratuláljak, de a nő rám nézett, és azt mondta, várj még, korai lenne, míg ezt viselem. S akkor láttam csak, hogy a menyasszonyi fátyol alatt testén apácaruha feszül. Az arcára nem emlékszem.
* * *
Álmok és levelek
Ma ketten is jelentkeztek. Az októberi szél passzol a nadrágom színéhez. Az első még álmomban is mosolygott, s a tomporát mutatta kajánul. Bugyijának virágillata volt, bizony.
A harmadik, ki közelít az Egyhez, a kapcsolatfelvétel némileg hagyományosabb módját választotta. Látszólag. De a varázslat tökéletesen végbement, s végre újra a Lámpás lehetek, bizony.
Hol késik, aki zavarodottan néz gyönyörű szemével.
* * *
Valaki ma pálinkát csempészett be. Valaki pálinkát adott nekem. Valami pálinkát ittam. Huhh. Ez jó erős volt. Isten.
* * *
(Október 6., szombat)
Ave, Cesar, morituri te salutant.
Egész héten esett.
Ezek meg csak álltak az esőben, és be nem állt a szájuk, míg a gyapjúpulóver kövérre dagadt a testükön, s a víz kimosta a sarat a kövek közül, olyan ködszerűen szemelt csak, de sűrűn, ó, sűrűn és sötéten, mert valóban paplanszerűek voltak a felhők odafenn, piszkos paplanszerűek, nem olyanok, mint amilyeneknek én szeretem őket, bár én nem is láthattam ezeket a felhőket, mert másvalaki állt ott a szitáló esőben, és mégis jobb ez így, mint amikor az ismerős fehér csíkok szántják fel az ég szentséges kékjét, bizony ám. A szél nem fújt, tökéletes csend honolt a sivár tájon, csak szitált ez a piszkos eső, kimosva a lelket is Isten minden teremtményéből. Állandó félhomály honolt az istenverte tájékon. Balról egy jellegtelen akácos, amúgy semmi, csak kavics, meg gyér föveny. Ezek meg csak álltak ott az Idők Kezdete óta, és be nem állt a szájuk. (Vigyázz, most párbeszédek következnek.)
- Jó napot.
- .....
- Jó napot.
- Már köszöntem.
- Nem számít. Figyeljen csak ide. Írtam egy verset.
- Nem érdekel.
- De évek óta nem írtam már le egy épkézláb mondatot. Most viszont úgy érzem, kezd kiengedni ujjaimban ez a konok görcs, és újra alkotni fogok.
- Mondtam már, hogy nem érdekel.
- ....
- .....
- Kölcsönadtam háromszázötven dinárt. Ötvenet egyik társamnak, háromszázat egy másiknak. Most félek, hogy nem adják majd meg. És a cigimet is folyton elkéregetik.
- Kuss.
- .....
- .....
- Azt hiszem, legjobb lesz, ha elhallgatunk.
- Én is azt hiszem.
Most hallgatnak, de az eső ugyanúgy szitál tovább egyhangúan. Minden marad a régiben. Minden.
Vae victis.
* * *
Lámpaoltás előtti másodpercekben mért gyorsírás mittudomén, miről.
Vége is van már.
* * *
Lassan elenged a szer teljesen. Mégis, ahogy elengedtem magam, úgy maradtam, és a vacsorára bekebelezett másfél szelet húsos szalonna (egy az adag, fél a kukából), valamint az egy darab kemény tojás sem ülték meg a gyomromat, azt hiszem legalábbis.
Viszont van itt köztünk négy ikerpár. Ebből három olyan egyforma, mint a kínaiak, egy meg nem annyira. Azonban ezeknek meg olyan népmeseízű nevük van, hogy Sefik és Tufik. Kezdetben ezekről is azt hittem, hogy tök egyformák, azután kiderült, hogy mindig csak az egyiket láttam, a Sefiket. Mik vannak.
* * *
Frenk, a főszereplőm igen türelmetlen. Mondjuk, megértem, igen ritkán jut szóhoz, mondjuk. Hát.
(Olyan lehetetlenségeket szeretne magáról visszaolvasni, hogy hogyan önkielégített éjjel az udvaron, meg hogy hogyan nyalogatná végig azt az aranyos kislányt, aki tavaly még a tanítványom volt, tegnap viszont meglátogatott, mert hiányoztam neki. De ilyesmi persze szóba sem jöhet, ilyet le sem írok, meg sem említek, még csak azt sem engedem meg Frenknek, hogy ilyesmikre gondoljon.)
Ja, meg van még itt egy fickó, aki megkért, hogy rakjam bele a könyvembe. Hát, nem bánom, belerakom.
Savo Potpara.
* * *
Különben ma ugyanaz a kövér Őr üvöltött az Atyaisten érkezése előtt, aki múltkor a tökét vakarva üvöltött metaforákban arról, hogy a lyuk mellé szarunk, meg a lerakat mellé szórjuk a sittet, öntjük a moslékot.
A cannabis füstje valóban beragyogja homlokainkat. Ilyenkor a kövér Őr üvöltése is elmegy holmi zenének, meg a víz nem válik vérré a számban, és még azt a két siklót is igen megsajnáltam, kik egy gödörbe estek, és nem tudnak most kijönni.
Az Atyaisten tekintetét viszont nehezen álltam, az első sorból, álomtól ragadó szemekkel, kiszáradva, kristálytisztán elvonatkoztatva, egy időre mindörökké.
* * *
Tegnap hívattak. A guggoldából jöttem éppen. A torkom még mindig összeszorul egy cseppet, mikor a nevemet hallom. Látogatód van, mondták. Meglepődtem, hiszen két napja már találkozhattam a kintiekkel. El sem tudtam képzelni, ki lehet az.
S lám, eljöttél. Ezúttal is mosolyogtál. Mindig mosolyogsz. Szeretlek.
Hoztál fényképeket. Megmutatni. Mindegyiken ott vagy. Mindegyiken mosoly vagy. Gyönyörű. Te vagy az én mosolytündérem.
Úgy kívánlak, mint még talán soha senkit. Januárban leszel tizenhat. Vízöntő.
Egy fotót elkunyeráltam.
* * *
Most nézlek. Meghalok.
* * *
Most megpróbálom felidézni, hogy a fenébe kerültem ide... De nem megy. Egyszerűen fogalmam sincs. Se kép, se hang, ahogy mondják. Azaz akad egy-két csörrenés, négy-öt villanás, de semmi összeilleszthető. A puzzle kilencvenhét százaléka elszóródott.
Akkor hagyjuk már ezt is inkább pihenni, mint azt a szerencsétlen Frenkit, aki itt alszik a mellettem lévő priccsen, és folyamatosan zaklat, hogy jegyezzem már végre le a botorságait. Azt hiszem, ő a világ legszerencsétlenebb sorsú főszereplője, beleértve Jean Valjeant, Rómeót és Júliát is. Sajnálom, öregem. A világ el fog felejteni.
* * *
Agyam atomórája porrá törött. A tegnapi kender füstje jótékonyan borítja agyam még sokáig. S agyamban ugyanazon szavak rímelnek ugyanazon szavakra, mint az óra tiktakjai.
Álommanó kürtjébe lehelt.
* * *
(Október 11., csütörtök)
Az imént kiszedték a kezemből ezt a füzetet, amelybe írok. Megpróbáltak rávenni, hogy fordítsam le a nyelvükre az előző verset. Nem megy, nem vagyok műfordító, nincs kedvem. Köpök rá.
* * *
Na jó, legyen.
Tessék.
* * *
Versre hangoltak ma a felhőim. Mert igen, újra eljöttek, felsorakoztak, a rőten lángolótól egészen a baljóslatú, harapós szürkéig, és a gépek szántotta fehér sávok is sötétre váltottak ijedtükben, úgy bizony.
Ahogy a felhőimbe mélyedtem, eszembe jutott a gitárom. Biztosan elhangolódott már. Csaknem teljes negyven napja nem vettem az ölembe, nem dédelgettem, nem téptem a húrjaiba, nem is érintettem. A negyedik szerelmem a távolba veszett, nem is jelentkezik, csak a felhőim által üzent. Visszavár.
Ő is.
Ő is. (Kérdőjel.)
A többiek is. (Kérdőjel.)
* * *
Folyton álmodlak. És folyton álmodom, hogy igen, most megénekellek, igen, ma következik ama költemény, mely csak Rólad szól, csak a Tiéd, csak Neked, csak Hozzád. Ám a gitárom nélkül fiatal tested, mosolygó éned megénekelni nem tudom. Mint ahogy festék híján felhőimről is csak dadogni vagyok képes. Ostoba halandzsába fúlva.
* * *
A fogyó Hold hűvös árnyékában fogan az éji Átok.
* * *
(Október 16., kedd)
Xalol
KSALOL
(Ez nem rossz. Nem bizony. Majd.)
* * *
(Október 17., szerda, 23:14)
Ó, ez a jóízű, rossz ízű, seízű, ehh. Feszült semmittevés. Kiélesített idegzet. Hopp. Most jön. Nem. Mégsem. De bármikor jöhet.
És akkor hopp.
* * *
(Október 18., csütörtök)
mentális zuhany
* * *
Óóóóó, minek is ez a pisálni, dohányozni, fingani, aludni vágyó parányi ember, most már mára nem elég az ihlet, menjünk a picsába már.
* * *
(Október 21., vasárnap)
Negyvennyolc napja idebent. Anyám beteg. Fekszik. Valaki itt matat körülöttem. Idegesít. Nem lehetne inkább máshol, máshogyan. Elvágyódom, ó, nagyon. Menjetek már, hagyjatok békén, elég volt.
* * *
(Október 21., vasárnap, 19:43)
Hidegen hagy a halál.
Hallatlan.
A zászló egy rongydarab. Alatta gyülekeznek csonttá fagyott torzszülöttek. Mindent elemésztő jég pattan a sivár utcák hosszán, a végtelenben találkozó egyenesek felé. Minden kemény és rideg. Nincs fonnyadás. Agyam lefolyói eldugultak. Mortus vivendi.
* * *
Október 22. van, hétfő, melynek reggelén kitartóan esett az eső, változó intenzitással. A vodka úgy jött a marijuanára, mint a mennydörgés az éjszakába.
Hasra fekszem inkább, és beszámolok.
Furcsa, tudom, hogy tizennégy perc múlva szólítanak, de különösebben nem érint a dolog. Nem is engem fognak szólítani tulajdonképpen, hanem egy ismerős/ismeretlen nevet. De majd szófogadóan odaballagok, mert nem akarok ártani neki.
Mondhatnánk akár, hogy itt Derry beszél, bár nem ismertem meg még a Nevemet, felsejlik egy Kóbor, de maradjunk inkább az én megnevezésnél.
Voltam már Lámpás is, bizony. A Herceggel meg a Kölyökkel végigsurrogtuk a régi, homályos istállót, míg folyt a bor, s meghitt zene szólt a rádióból. Csak a Meglökő hiányzott, meg a Herceg sem nagyon találta magát, de a Kölyök és köztem fűződő időtlen szerelem minden rést kitöltött. Ó, és most is teljesen elszálltam innen, lássuk hát, hogyan is és miképp.
A Kölyökkel szorosan átöleltük egymást akkor is, mint sokszor máskor, amikor bizsereg a hát meg a kar, és egymás szemében látjuk csak a világot.
A bor édeskésen volt száraz, és nagy űrt hagyott bennem akkor, mikor elment Szilvia.
Meg ahogy cipelt végig a városon, én vérző fejjel meg a folyóparton végig utánaüvöltve, meg a másik városban, a kocsmában a pulóverével, melynek letépett darabkája még mindig egy kabátzsebemben lapul, meg az Újraegymásé, majd Örökreegymásé érzése, a Menjünkinnenszerelmemnagyavilág. Mindez az Enyém most is, el nem vehetik Tőlem, sohasem.
Elvetélt az este, lassan visszahúznak. Lassan visszabújok. Kedvesem. Találkozunk.
Hogy is mondjuk mi.
Ugyebár.
Timsel
* * *
Hú. Mintha le sem szálltam volna a tegnapi autóbuszról. Október 23. van, kedd, ahogy én tudom. Este fél kilenc.
És délután elmerészkedtem a barátságos orkok területére. Minden békés volt, valóban. Azután este is. És akkor békésen szuszogtak valamennyien. Én valójában a szemeteseket raktam le a gyűjtőnél. A felhőim rózsaszínűen és szégyenlősen visszahúzódtak, ám a Hold máris hirdette szerelmesem hatalmát, és jobbról látszott ama templom tornya.
És nem tudhattam, hogy valójában az ódon és homályos istálló jobb felső sarkában húzódik szende kis lelkének pókhálója. A Kölyök esengve tekintett rám, a Herceg értetlenül. Meglepetten fordultam körbe, de végül is ajkaink egymásra találtak a Kölyökkel, és minden rendben volt azonnal.
Ma, ahogy átgördültünk a városán, ismét átéltem a tegnapiakat, mindent láttam újra. Ám később a Kis Kócos Értetlen Tekintetű Kedves is eszembe jutott. Most először kavarodtak meg bennem az énjeim a szerelmeikkel, vagy talán másodszor, igen, azt hiszem.
Miket is beszélek. Tudod, ez az az állapot, amikor már semmire nincs szükséged, se sörre, se cigire, sőt még zenére sem (persze azért egy kis kaja és szex jól jönne).
A Többiek és a többiek alszanak körülöttem. Az Élet Szép. Hercegnő.
Ó, majdnem azt írtam, Ő.
Azonnal csörögnek a láncok. Itt az összes kis ismerős idegen folyton a kolompszóra csörtet az etetők felé. Én most már darabokra estem.
Lassan vánszorog csak körbe, amire várok. Émelyítő zene szól.
Rakj össze, kérlek.
* * *
A leveled ma sem jött meg.
* * *
Elfogyott a fű.
* * *
(Október 24., szerda)
Most némiképp visszajöttem. Sajnos. Tegnapelőtt bekerült valahogy néhány grammnyi, s azóta a fiúkkal egyfolytában rajta voltunk. Az utolsó szál ma ebéd után égett el.
Várom a következő járatot.
* * *
És a napok múlnak.
* * *
Ez színtiszta hányás.
* * *
A kapuk végleg bezárultak, úgy tűnik.
* * *
(2001. október 27., 14:16 - ritka pillanat)
Tudatosan hasítottam darabokra az elmém. Létezik még ugyan, de ingatag a szürke híd. s
Az álmaim szétfolynak.
* * *
(A vázlat. Hősünk elindul a Hetedhét Erdőn keresztül megtalálni régen leszakadt Másik Felét. Útközben találkozik Meglökővel, a hóhérral, Ki Nem Volt Hajlandó Kivégezni A Kölyköt, aki viszont a társait kereste, azután sorban a Herceggel, aki önmagát kereste, majd a Kölyökkel, végül a Lámpással, a Nyolcadik Törpével, kik egymást keresték. Hősünk sorban érdeklődik náluk Kedvese felől, ám azok túlságosan el vannak foglalva saját ügyeikkel. Hősünk feladja, magába roskad, ám egy idő után rátalál a Kedves Tündér, énekel neki, mire hősünk friss erőre kapva eljut a Hetedhét Erdő Kellős Közepébe. Ott egy tisztást lát, középütt egy feneketlen kúttal. Ennek tükrében felvillanni véli Azt, Mit Keresett. A végén mindannyian énekelnek.)
-----------
Dara Bokra körbenézett. Kellemetlen, súlyos csend telepedett a sötét erdőre. Ama híres Vihar Előtti helyett vihar utáni. Dara Bokra úgy látta, semmi sem él ezen a helyen. Arra gondolt, talán rossz helyen jár, ez nem is a Hetedhét Erdő, itt ugyan meg nem találja régen leszakadt Másik Felét sohasem. Ám a kopott rajz szerint, mit ama mocskos szakállú, trágár vénembertől kapott, minden bizonnyal erre valahol kell kutatnia.
No, az a vénség is megérte a garasát. Göcsörtös vándorbotjával az ódon kőfalat csapdosta, közben mindenféle trágár szavakkal illette a botot is, meg a falat is. Dara Bokrának azt mesélte, őt azért küldték ide, hogy vizet fakasszon a sziklából. Csakhogy útközben elfelejtette, hogyan kell. Erre Dara Bokra megkérdezte, mi a neve. Az öreg azt felelte, Fényhozó.
Immár viszont a Hetedhét Erdőben járunk, ahová Dara Bokra számos viszontagság után valahára üggyel-bajjal eljutott, és most egyre a rajzra mereszti szemét több-kevesebb sikerrel, mert Itt A Csillagok Is Halottak. Hősünkön kezd úrrá lenni a kétségbeesés. Ám ekkor a közelben valami megcsillan, egyúttal sóhajtás hallik, de keservesen keserves.
Dara Bokra megdermed egy pillanatra.
Ó, ez csak Meglökő, a hóhér, Ki Nem Volt Hajlandó Kivégezni A Kölyköt. Éppen rágyújtott egy girbegurba cigarettára, és a láng megcsillant pallosának élén. Ekkor hagyta el keblét ama sóhaj, amilyet sóhajtani csak a kísértetek képesek.
- Ó, hát keresem Őket Délen, keresem Őket Északon. Keresem Keleten és keresem Nyugaton. Fenn és Lenn és Mindenhol. Társaimat, ó, mégsem lelem e kietlen tájban. Pusztulnék, de nem tudok. Elhagytak az Angyalok. Ó, hol van a szív. Mely megreped.
Ahogy ezt Dara Bokra végighallgatta, óvatosan az alabárdos óriás mögé osont, és megszólalt.
- A hátad mögött nézted már.
* * *
(Október 28., vasárnap)
Körbevesz a Város. Az én városom. De csak nézhetem, ez itt nem az. Nem bizony. A dróton belül Minden Más. Más törvények uralkodnak, de még a növényzet sem ugyanaz, a levegő sem. Semmi. Úgy ám. A Várost csak nézhetem. És ez kínoz legjobban, ez tesz türelmetlenné, könnyebb lenne máshol.
Mégsem szeretném, ha áthelyeznének, még ha csak nézhetem is a Várost. Ő a harmadik vagy az ötödik szerelmem. Attól függ, hogyan számoljuk. A Szerelmem.
Anyám itt fekszik a Városban. Beteg. Kínoz ez is. Megöl. Itt fekszik néhány ezer méterre, de addig már nem láthatok.
Milyen lehet a halál belülről. Szerintem olyan sima és sötétvörös, fekete-fehér villanásokkal. Nagyon sima és nagyon csendes. Mások ott a frekvenciák. Én ebbe nem merek most belenézni.
Valóban minden gondolattal meg lehet barátkozni. A kérdés az, hogy szabad-e.
* * *
Emlékszem még, amikor elmentek a fecskéim. Az utolsó még visszanézett, kacsintott, és felém intett. Azután sietve távozott ő is a többiek után.
Akkor voltam utoljára ember.
(Szögi Csaba első kötete Drót címmel szerdán jelenik meg a tanévzáró Képes Ifjúság mellékleteként, mintegy ajándékként az olvasóknak: kitűnő és izgalamas könyv szünidőre, a Képes Ifjúság és a zEtna közös kiadványa, ebből közlünk itt ízelítőül részleteket.)