Szűts Zoltán
Karácsonyi utazás

Én, Hilario Lopéz, Valle del Cauca-i lelkész és tanító sohasem kedveltem a külsőségeket, ezért mindig is hadilábon álltam az ünnepekkel, születésnapokkal és évfordulókkal. Amikor a Santa Rosa de Osos-i Napló, az ország talán legfontosabb szépirodalmi folyóirata felkért, hogy Bredo Domingo 100-ik születésnapjára írjak valami alkalomhoz illő történetet, beteg lettem.¹ Betegségemből némileg felgyógyulva hozzáláttam a Szagok és évek írásához², melyet azonban a Santa Rosa de Osos-i Napló nem közölt, okokra nem hivatkozva, mert furcsa módon még választ sem kaptam. Kiváló barátom, Furio Giunta³ azt tanácsolta, ne hagyjam ennyiben az ügyet, és követeljek magyarázatot. Különböző ötletekkel állt elő, miként vehetnék elégtételt a sérelem miatt, én azonban nem hallgattam rá, hisz tisztában vagyok, hogy minden írás magamutogatatás⁴, és inkább elszégyelltem magam, minthogy mérges lettem volna a kellemetlen epizód miatt. Lelkivezetőm és érsekem, Armando Mendoza azt tanácsolta, hogy ne csüggedjek, inkább igyekezzek csiszolni stílusomon, majd megmutatta a Lélekharang néhány régi számát, melyet még fiatal lelkész korában ő szerkesztett.

Az idei karácsonykor úgy éreztem, meg kell békülnöm az ünneppel. Ennek több oka is van. Immár évek óta rossz érzésem van, hisz eddig valamennyi ünnepi felkérést visszautasítottam. Mindig arra gondoltam, hogy eredeti mű nem születhetne, ha a téma már előre adott. Ezt azonban sohasem írtam meg a bizalmukat belén vető felkérőknek, pedig ezzel számtalan sértődés elkerülhető lett volna.

Nem tudom, említettem-e, de mivel ez az ünnep az őszinteségről szól, most megteszem; megszállott sorozatrajongó vagyok. Ám úgy gondolom, tudok különbséget tetti minőségi sorozatok, és teljesen értéktelenek között. Észrevettem, hogy nem zavar, ha a jó sorozatokban karácsonykor a képernyőre szentestével, havazással, vagy éppenséggel a jósággal foglalkozó epizód kerül.⁵ Ez rendszerint humoros rész, tele hóval, némi izgalommal, és nagyon kevés szomorúsággal, mely leginkább arra hivatott, hogy meghasson minket, és részvétet váltson ki embertársaink, vagy éppen az állatok iránt. Így hát ezen a karácsonyon én is írtam egy történetet. Remélem, nem lesz túl hosszú, és nem untatja majd nagyon a kedves olvasót. Következezzen akkor most a Karácsonyi történet:⁶

Fiatal koromban Miguel Ferrert a telepen⁷ csak úgy ismerték: a szamaritánus⁸. Az a hír járta róla, hogy csekély összegekért elviszi a betegeket a szomszédos tartományban található Espinolba, (történetesen a városba, ahol éppen akkor teológiai tanulmányaimat folytattam) majd a kezelés után megvárja őket a korház előtt, beülteti utasszállításra átalakított kis teherautójába, és egészen házukig szállítja. Közben, ha valaki megéhezne, vagy valami halaszthatatlan dolga akadna, szívesen megáll, ami a távolsági járatokon közlekedő buszoknál nem szokás. Így aztán, aki Valle del Caucaból gyógykezelésre utazott az érseki székhelyre, azt mind Miguel szállította. Idővel már hetekkel előre be kellett jelentkezni, ha valaki Miguellel akart utazni. A helyiek által csak szolgálatként emlegetett vállalkozása olyan jól ment, hogy megirigyelték, és hamarosan egy másik sofőr is hasonlóval próbálkozott, ő azonban úgy tűnik, nem volt olyan kedves, mint Miguel, aki hamarosan újra egyedül maradt a szakmában.

Azon karácsony előtt édesanyám telefonált, és örömmel újságolta, hogy végre talált egy embert, aki megoldja utazási problémáimat⁹, és háztól házig szállít. Mellékesen hívő katolikus, és jó kedélyű, segítőkész, de semmiképpen sem tolakodó ember. Unszolására úgy éreztem, most már valóban hazamehetek, hisz munkámat befejeztem, egyéb dolgaim pedig halasztást tűrnek. Édesanyám újra felhívott, és szinte repesett a boldogságtól, amikor elmesélte, hogy óriási protekciónak köszönve (amivel én nem értettem egyet) sikerült feljuttatnia a szenteste előtt két nappal induló járatára. Azt mondta, az ember, aki majd hazavisz, Miguel, nagyon örül, hogy végre találkozhatunk, hisz, ahogy ő mondta, szomszédok vagyunk, és annak hallatán, hogy lelkész vagyok, teljesen felvillanyozódott, és még azt is megkérdezte, hogy szeretnék-e majd útközben pár apró ajándékot venni karácsonyra, és amikor édesanyám azt felelte, hogy nem tartja valószínűnek, Miguel még boldogabb lett. Egy későbbi, igen hosszú telefonbeszélgetésünk során, hogy könnyen felismerhessem, amikor kijön értem az állomásra, leírta Miguel külsejét. Miguel 175 centi magas, 90 kilogramm tömegű, rövid fekete hajú, talán kicsit kopaszodó, pocakos, mosolygós férfi, aki egy fehér-piros kisteherautót vezet. Mások ezt talán túlbiztosításnak neveznék, de én megtanultam, hogy minden terv talán legfontosabb eleme a tervezés.

Karácsony előtt két nappal egy nagy bőrönddel bevillamosoztam a külvárosból a központi pályaudvarra. A zötyögésen kívül semmi említésre méltó nem történt velem. Úgy beszéltük meg édesanyámmal, hogy Miguel 11-kor vár az állomás előtt. Amikor leszálltam a vonatról, felnéztem a főbejárat feletti órára, az 10 óra 50 percet mutatott, és Miguel már ott volt. Úgy nézett ki, ahogy édesanyám leírta. Egyedül a nagy pilóta napszemüvege, és kigombolt, virágmintás inge¹⁰, az alóla kibuggyanó szőrzet volt új számomra, de hamarosan ezeket is megszoktam.¹¹ Kezet fogtunk. Határozott, megnyugtató szorítása volt. Azt tanácsolta, nyugodtan foglaljak helyet valamelyik hátsó sorban, és még azt is hozzátette, hogy jobban járok, ha legbelülre ülök, a ponyvába vágott ablak mellé, hisz így nem rajtam fognak átmászkálni. Cinkossan rám kacsintott, majd lehajtotta a ponyvát. A teherautó belülről tiszta, bár a sok ülés miatt szűkös volt. Elindultunk. A keskeny utcákban lassan poroszkáltunk, de ezen a rövid távon is világossá vált számomra, Miguel jól vezet.¹² Nem kapkodott, nem hajszolta a járművet, de mégis megfelelő sebességgel haladtunk. A történet szempontjából rögtön meg kell jegyeznem, hogy sokat küzdöttem azon kellemetlen betegségem ellen, hogy utáltam a kényszerű beszélgetéseket. Ilyenkor mindig segített, ha arra gondoltam, az is krisztusi szeretet, ha meghallgatom a másik mondanivalóját, hisz minden ember a testvérem. A végén már nagyon jól ment.¹³

Miguel rögtön beszélgetést kezdeményezett, fél kézzel fogta a kormányt, hátra-hátra nézett, majd élete elmesélése után¹⁴ rátért a tartomány politikai helyzetére. Rendkívüli módon beleélte magát, hevesen gesztikulált, fenyegetőzött, néha kiköpött a nyitott ablakon. Armando Mendoza érsek úr azt mondaná, olyan nagyszívű, mint a falusi focimeccs közönsége, mely örömmel veri meg a vendégcsapat játékosait, plusz a játékvezetőt, mindezt lokálpatriotizmusból és a saját csapatának túláradó szeretetéből. Miguel jóízűen, nagyhangon szidta a kormányt, válogatott jelzőkkel illette minden tagját, öklét rázva fenyegette az elnököt, bizonygatva, hosszan esküdözve, hogy az ő ereiben bennszülött vér csörög, amit mindenki előtt büszkén vall, és örül, hogy látja, félig én is bennszülött vagyok.¹⁵ Mivel én, immár négy éven keresztül minden reggel és este imádkoztam az aktuális kormányért¹⁶, nem tartottam vele a szidalmazásban, inkább csak kibámultam az ablakon, mire Miguel elhallgatott, és már csak akkor szólalt meg, amikor megálltunk. A parkoló számomra ismeretlen volt, egy ideig kerestem a kórházat, ám akkor megpillantottam az óriási Wesco¹⁷ feliratot, amin igencsak meglepődtem, de Miguel elmagyarázta, hogy erre az útra olyan idősebb asszonyok jöttek, akik az unokáiknak karácsonyra szeretnének különleges ajándékokat vásárolni, de már többször utaztak vele a kórházból jövet, így ismerkedtek meg, és valamennyivel jó barátságban vannak. Bár tudom, az ünnep nem az ajándékozásról szól, örültem, hogy az idősek az összekuporgatott pénzüket unokájukra költik, és nem az új keletű, tvshopping szokásnak hódolnak.

Hamarosan megpillantottam kilenc nőt, akik gondterhelt arccal, gépiesen tolták csordulásig megpakolt kocsijaikat teherautónk felé. Amikor közelebb értek, hallottam, amint zsörtölődnek, hogy nem találtak mindent, amit rendeltek tőlük, és hogy tovább kell mennünk, hisz nem hagyhatják cserben vevőiket. Bevallom, nem teljesen értettem, miről beszélnek. Rutinosan, pillanatok alatt megtöltötték a platóra rögzített ülések mögötti teret, a megüresedett kartondobozokat összehajtogatták, és ott hagyták a földön, majd felszálltak. Mellém két vékonyabb nő ült, így mondhatom, viszonylag kényelmes volt a helyzetem, ellentétben az előttem ülő sorral, ahol a három testesebb asszony kitöltötte a teljes sort, úgy, hogy nem maradt köztük hely. Jól ülsz, kérdezte tőlem Miguel, és immár az ő arca is gondterhelt volt. Gond van?, kérdeztem. Áh, semmi, csak meg kell állnunk még egy helyen, mondta, és meglepő módon most már telepes akcentussal beszédbe elegyedett a mellé ülő idősebb nővel. Rövid tanakodás után elindultunk. Most már gyorsabban haladtunk.

A társaságban volt egy fiatal, csinos hölgy is, aki időnként furcsa pillantásokat vetett rám.¹⁸ Arra gondoltam, hogy biztos a szüleinek jött ajándékokat venni. Annak ellenére, hogy Miguel nagymamákról beszélt, túl fiatalnak tűnt ahhoz, hogy unokái, de még ahhoz is, hogy gyermekei legyenek. Az asszonyok rágyújtottak, hamarosan füstfelhő telítette be a jármű belső terét. Úgy éreztem, idegesek, azonban nem jutott eszembe semmi sem, amivel megvigasztalhattam volna őket, így inkább csöndben maradtam, és hallgattam a beszélgetésüket. A füst azonban zavart, de nem szóltam, ahogy Krisztus Urunk sem szólt a keresztet hordozva, hanem inkább elkezdtem imádkozni értük. Imádságomból feleszmélve észrevettem, hogy újra megállunk. Istennek hála, kiáltotta Miguel örömében, mire én öntudatlanul azt válaszoltam, hogy Hála néki, mert azt hittem, hozzám szól, de ő a mellette ülő nőnek mondta, hála Istennek, hogy nyitva van a Netro sorompója, és így nem kell sokat gyalogolnunk, ne felejtsétek el, hogy itt csak nagyban lehet vásárolni, tette hozzá. Behajtott a parkolóba, az asszonyok pillanatok alatt kiugráltak nagy szatyrokkal a kezükben, Miguel hátrafordult, és azt kérdezte, ugye, nem akarsz bejönni?, nem várta meg a válaszomat, hanem kivette a kulcsot, majd otthagyott.

Bevallom, kicsit melegem volt, mert a ponyva idővel felforrósodott, és már nem nyújtott menedéket a perzselő nap elől. Egy ideig olvasgattam. Minden rosszban van valami jó, gondoltam, hisz mozgó járműben sohasem tudtam olvasni, mert hányingerem lett, és attól kezdve általában szólni sem tudtam. Kikölcsönöztem a könyvtárból Kempis Tamás: Krisztus követése című lelki olvasmányt. A szöveg tömörsége miatt lassan haladtam, hisz egyszerre keveset lehetett csak belőle befogadni, persze, ha valaki komolyan gondolja a meditációt, de hát lehet-e azt nem komolyan gondolni. Rövid elmélkedés után kimásztam a ponyva alól, hogy kinyújtózzak egy kicsit. Még a középiskolai testnevelés órák alatt elsajátított gyakorlatokat végeztem, hogy visszatérjen az erőm. Egy kis körözés, lábnyújtás, guggolás, szökdécselés. Tettem pár kis kört a teherautó körül, aztán mind nagyobbakat, szétnéztem, végül már mintegy tíz méterre voltam a teherautótól, amikor megjelent Miguel, a kezében óriási doboz zoknival. Szúrós tekintettel rám nézett, és azt kérdezte, ugye, nem hagytad felügyelet nélkül a kocsit? Én erre azt feleltem, persze, hogy nem, mire ő elmosolyodott, átölelt, és azt mondta, hogy az sem lett volna baj, csak tudnom kell, hogy itt nagyon lopnak, nem mindenki olyan jó szándékú, mint én. Hamarosan megjelentek az asszonyok is. Az első egy teli kocsi déli gyümölcsöt tolt, amit villámgyorsan bepakolt a fennmaradó helyre, előtte megkínált banánnal, de én nem éltem vele. További asszonyok szállingóztak, az utolsónál egy óriási létra volt, alig bírta el, ezért segítettem neki. Miguel letekerte a teherautó kabinjának az ablakát, fellépett a küszöbre, majd az ablakra, fél kézzel kapaszkodott, fél kézzel pedig felemelte a létrát, amit a nő nyújtott neki, és rendkívüli ügyességgel a tetőre rögzítette. Egy kicsit megizzadt, mire lemászott. Meglepődtem, hogy macskaügyességgel mozgott. A mutatványát a nők körbeállták, és dicsérni kezdték; bravó, Miguel, mondták, egyikük meg hozzátette, hogy még formában van, mire valamennyien bólogattak.

Még két nőre vártunk, és Miguel még inkább gondterhelt volt, mint az előző bevásárlóközpontnál. Nem jutottunk közelebb a megoldáshoz, még egy csomó dolog hiányzik, mondta, és én nem tudtam, mire gondol. Miguel egy kicsit félrevonult. Az utazás során mellette ülő nő akkor odament hozzá, és azt mondta neki elismerően, hogy Miguel, te úgy nézel ki, mint Marlon Brando, mire Miguel felvette a szemüvegét, a távolba nézett, de nem szólt semmit sem. Amikor megjelent az utolsó asszony is, azt hittem, indulunk, de nem így történt. Miguel és az asszonyok elővették hosszú, ceruzával írt listáikat, majd valami olyat mondtak, hogy a sonka, és a kukoricakonzerv a Boraban sokkal olcsóbb, ezért itt nem lett volna érdemes venni. Gyors kalkulációkat végeztek, és azt mondták, hogy kicsi a profit. A teljes beszélgetést azonban nem hallottam, csupán foszlányokat.

Miguel odajött hozzám, majd sóhajtva azt mondta, hogy tovább kell mennünk, de semmit se féljek, hamarosan hazaindulunk és még azt is hozzátette, hogy a következő helyen jó hideg limonádét ihatok majd a hűvösben, az biztosan jól esik majd, mert úgy látja, így karácsony előtt elég rossz kedvem van, felvidulhatnék egy kicsit, hisz hazamegyek. A teherautó immár teljesen meg volt pakolva. Mire felértem a helyemre, ami, meg kell mondanom, nem volt kis vállalkozás, alaposan megizzadtam, hisz immár mindenki lábánál óriási szatyor állta utamat, és azokat kellett átugrálnom. A szatyrokban mosópor, Coca-Cola, gyümölcsök, csokoládé, műanyag játékok voltak. Nagy nehezen beültem, és elindultunk. A lábam alig fért el, mert az ülés alá felgöngyölt valaki drótkerítés tett. Most már az utat figyeltem. Újabb ismeretlen utcák következtek, még nem hagytuk el a várost, de az útjelző táblákból arra következtettem, hogy a hazafelé vezető út épp a város másik végéről indul.

Hamarosan megálltunk a Boranal. Miguel azt mondta, hogy egy óra múlva visszajön értünk, majd elhajtott két nő társaságában. Tanácsára bementem a bevásárlóközpontba. Könnyen megtaláltam a limonádést, és beálltam a nem csekély sorba. A bevásárlóközpont zsúfolt volt, mindenki óriási, megpakolt kocsit tolt, nagy volt a zsivaj, és karácsonyi dalok szóltak. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a sor előttem, nemhogy fogyna, hanem inkább dagad. Eleinte nem értettem az okát, azonban hamarosan rájöttem. Az emberek jó része soron kívül rendelt, egyszerűen csak beállt a kasszához. Úgy éreztem, van elég időm, így nem szóltam semmit. Amikor sorra kerültem, két nagy pohár limonádét kértem. Bevallom, jól esett. Az elsőt egy szuszra kiittam. A másodikat élvezettel kortyolgattam, míg körülnéztem. Tettem néhány kört a boltok közti folyosón, és belevegyültem a kavalkádba. Az órámra néztem. Ideje volt visszaindulnom a kijárathoz. Kicsit gyorsítottam lépteimen, nehogy rám kelljen várni, útközben körülnéztem, ismerőst azonban nem láttam. Kimentem az épület elé a találkahelyre, ott azonban nem találtam senkit sem. Először azt hittem, hogy rosszul jegyeztem meg az időpontot. Magam elé idéztem Miguel arcát, pontban háromkor, mondta. Utána a helyszínen gondolkoztam. Talán van másik főbejárat is, mondtam, és körbesétáltam az épületet, majd pár múlva visszatértem kiindulási pontomra.

Fél négykor figyelni kezdtem a körülöttem álló embereket, és mivel rossz az arcmemóriám, azt hittem, hogy nem ismerem fel útitársaimat. Az ilyenkor alkalmazható legjobb módszert vetettem be: mosolyogtam rájuk. Ha velük indultam útnak, felismernek és biztos megszólítanak, ha nem visszamosolyognak. Nem így történt, és már kezdett nagyon kínos lenni a dolog. Ugyanis furcsán néztek rám, senki sem mosolygott vissza, az anyák pedig szúrós tekintettel elhúzták gyermekeiket. Nagyon kellemetlen helyzet volt. Olyan, mint amikor ifjú koromban véletlenül alsónadrág nélkül mentem a városba, zavart voltam, és nem éreztem magam biztonságban, alig vártam, hogy hazaérjek, a boltban pedig tolvajnak néztek, mert zaklatottan viselkedtem. A szám kiszáradt, lábam remegett, és úgy éreztem, szólni sem tudnék már. Szédültem és nagyon izzadtam.

Hirtelen megpillantottam a teherautót, ahogy felém tart, és a semmiből megjelentek az asszonyok is. Miguel szinte kiugrott a fülkéjéből, arca ragyogott az örömtől, és büszkén mutatta az asszonyoknak, hogy mit vett a Hobiban. Első osztályú fenyődeszkák, manapság rendkívül divatosak, igen komoly rendelésem volt, mondta. És az áruk egyenesen fantasztikus. Már csak ezért is megérte megtenni az utat. A nők megsimogatták a fát. Miguel gyors szemlét tartott, és megállapította, hogy egy utas hiányzott. Odajött hozzám, és azt mondta, milyen sápadt vagy, megrázta a karomat, majd elment. Épp az utastérben az immár bent ülő asszonyok feje fölé erősítgette az új deszkákat, az egyik idős nő pedig az árukról kérdezősködött, amikor megjelent az utolsó, testesebb asszony is, két teli szatyor zöldséggel. Az egyik szatyrot nagy nehezen, csodával határos módon bepréselte az ülések mögé a többi csomag mellé, már a másiknál tartott, amikor kiesett belőle egy óriási, vastag jégcsapretek. A kezébe vette, legalább harminc centiméter hosszú volt. Hát ez hová tegyem, kérdezte nevetve, mire az asszonyok elmosolyodtak. Én segíteni akartam, mert eszembe jutott egy remek hely. Mivel már kiszáradtam a napon, nagyon igyekeztem, hogy összeragadt ajkammal és elcsukló hangommal kellőképpen, érhetően és taglaltam beszéljek. Megszólásom azonban túl hangosra sikeredett, szinte ordítottam, hogy tudok egy tökéletes helyet, hova dugja, mire az asszonyok felhördültek, és sorozatban keresztet vetettek¹⁹ és távolabb álltak tőlem, Miguel is abbahagyta a csomagolást, és odajött hozzám.

Ekkor a következőket mondtam neki; kérem, vegye ki a bőröndömet, mert meggondoltam magam, és mégsem utazom haza. Úgy éreztem, a további út során nem tudtam volna már eléggé szeretni őket. Miguel értetlenül állt előttem, mire én folytattam. Az útiköltségemet természetesen kifizetem, és elővettem egy buszjegy árát. Miguel először szabadkozott, majd azt mondta, hogy végül is így a becsületes, hisz mástól vettem el a helyet. Megkaptam a bőröndömet, majd elköszöntem, és elindultam az autóút irányában, annak reményében, hogy találok fuvart az espinoli lelkészi lakásomig.

Ezen a karácsonyon édesanyám legnagyobb bánatára nem jutottam haza. Amikor következő alkalommal telefonon beszéltünk, beszámolt, hogy felhívta Miguelt, aki csak annyit mondott neki, hogy elég egészségtelen színem volt, és túl melegen öltöztem az ily hosszú útra, mindenki látta, hogy valami bajom van. A jégcsapretkes epizódot szerencsére nem említette. Fiurio Giunta barátom, miután levélben értesítettem a történtekről, azt tanácsolta, hogy tudjam meg, Miguel mikor jön át újra a határon, és ekkor a rendőrségnek jelentsem fel, hogy kábítószert szállít. Ezt azonban nem tettem meg, és az előző karácsonyokkal ellentétben most számos üdvözlőlapot küldtem barátaimnak.

1 A betegség nagyon komoly alvászavarban és a koncentráció teljes hiányában nyilvánult meg. Ekkor fordult elő, hogy Hilario Lopéz csupán azért nézett meg többször egy-egy filmet, mert nem emlékezett rá hogy korábban már látta. Erre gyógymódot a sorozatokban keresett, gondolván, hogy azokban folyamatosan megismétlik az előző részek cselekményét, így remélte, hogy a repetícióval talán emlékezete is helyreáll. Mint később még olvassuk majd, a sorozatoknak igen nagy szerepe lesz ebben a történetben. (A jegyzeteket készítette Corto Malteze - a ford.)

2 Az egyik irodalmi folyóiratban megjelent tanulmány szerint a cím talán azt is jelentheti, hogy Lopéz komolyan küzdött a betegségével. Egy beteg embert ugyanis zavarnak a szagok, de ha szembe mer nézni velük, talán gyógyulása is gyorsabb lesz. Aki azonban olvasta a szöveget, tudja, hogy Hilario Lopéz a Szagok és évek írása közben is beteg lett, de teljesen más okból, amit most nem árulok el.

3 Furio Giuntáról a későbbi Hilario szövegekben majd bőven esik szó.

4 Peoples Hernandez egyszer azt mondta tanítványainak, hogy egyedül a Szentléleknek nincs mit szégyellnie, hisz tökéletes, ezért nyugodtan megmutathatja magát, amit meg is tesz a Szentírásban. Hilario Lopézt sokszor támadták, hogy ezt az eddig nem kanonizált tételt hangoztatta, Armando Mendoza érsek úr azonban valahányszor kiállt mellette. Itt további fejtegetés következne, de, mint később majd kiderül, az írás karácsonyi jellegéből fakadóan egy kicsit meghagytam belőle, és egy kicsit kihagytam. A kedves olvasó most nyilván felteszi a kérdést, hogy miért kellett ilyen felemás megoldást választanom. Meghagytam, hisz a vallásos jelleg erősíti a karácsonyi hangulatot a fogyasztói társadalommal szemben. Lerövidítettem, hisz alapvetően ez egy könnyed, anekdotikus novella, melyben nem illik túl komoly dolgokkal fárasztani az olvasót.

5 Ez a mű a többi Hilario Lopéz szöveghez képest viszonylag későn, a 90-es években került a magyar olvasó kezébe. Ennek az oka, hogy tudtam, a kedves olvasó legnagyobb igyekezete ellenére sem lesz képes értelmezni a szorosan kolumbiai vonatkozású szöveget, mert nem jönne át colour locale. Ezért egy időre félretettem a novellát, és Peoplez Hernandez kéziratokkal foglalkoztam. Némi gondolkodás után úgy döntöttem, hogy az eredeti szövegben szereplő bevásárló-központok nevét, valamint a tévésorozatok címét megváltoztatom a magyar nyelvterületen honos elnevezésekre. Azonban, hogy a szöveg ne minősüljön reklámnak, a kereskedelmi cégek nevét némileg eltorzítottam. Itt kell megjegyeznem, hogy Hilario szerint minőségi sorozatnak számítana a Sötét angyal, 24, Buffy, és értéktelennek a Knight Rider és a Szupercsapat, stb. (ford.)

6 Hilario Lopez saját szövegének nem adott címet. Ezért kézenfekvőnek találtam Karácsonyi történetnek nevezni

7 A telep elnevezés csalóka lehet, hisz némi pejoratív jelentést hordoz magában. A telep, amiről most szó van, a középosztály kertes házas lakónegyede.

8 Mások szerint "betegek istápolója". (ford.)

9 Hilario a negyvenes éveiben nem szeretett utazni. Csak vonatra szállt, buszt nem használt, mert az rendkívüli módon kikészítette gyomrát, ilyenkor ingerülté vált, és úgy érezte, viselkedése, ha rosszulléte miatt is van, de nem lelkészhez méltó. Aki figyelmesen átböngészi a tartomány térképét, hamar észreveszi, hogy Espinolból Valle del Cauca-ig nem vezet vasút.

10 A kedves olvasó most bizonyára meglepődött. Espinolban télen is rekkenő hőség van, de ezen a karácsonyon megdőlt a melegrekord.

11 Remélem, hogy a megszoktam kifejezés senkit sem tévesztett meg, és nem asszociált Hilario Lopéz Passadenai útjára.

12 Ekkor már fontos volt Hilario számára az automobil. Emlékezzünk, a Színek és évek megírása után járunk!

13 Hilario Lopez ezen nemes erőfeszítését, hogy jobbítson magán, már korábban is hangoztatta. A módszerét az egyik vallásos lap közölte, talán más is hasznát veheti. Történt azonban, hogy Hermes Pinzón, egy rendkívül dekadens író, akit a passadenai Tizenkettek is kizártak soraiból, írt egy Hilario Lopezt parodizáló történetet, melyben a főhős elsajátítja a nyilvános helyen való vizelés technikáját, mely abból áll, hogy otthon vizelés közben elszámol 10-ig, majd amikor nyilvános helyen ugyanezt megteszi, az óriási nézősereg ellenére sikerül a mutatvány, a tíz számjegy kiejtésénél sugárban, és fütyörészve kezd el vizelni. A rendkívül visszatetsző kötet egy szűk réteg kultuszkönyvévé lett.

14 Az eredeti szövegben itt egy több oldalas leírás áll. A kedves olvasónak elég csak annyit tudnia, Miguel 3 gyermek boldog édesapja, aki fiatalon megszökött otthonról, és beállt egy világjáró hajón szakácsnak. Három év kalandos utazás után hazatért, és elvette a helyi kocsmáros feleségét. Majd most, pár éve, amióta a szülőtartományában a gazdasági helyzet megromlott, beindította vállalkozását.

15 Hilario csak később tudta meg, hogy Miguel a tartományi választások előtt több túrát tett, hogy a telepeseket a szavazóközpontba juttassa, holott tudta, hogy voksuk mindenképpen az őslakók ellen, és az esőerdők kiirtása mellett szól majd. A rossz nyelvek szerint ezt ingyen tette. Hilario ezt azonban nem hitte el, és valószínűbbnek tartotta, hogy nem csekély anyagi juttatásért cserébe vállalt a fuvart.

16 Ezen négy év alatt hat kormány váltotta egymást.

17 Wesco? Lásd 4-es lábjegyzet (ford.)

18 Nagyon csínján kell bánnunk Hilario efféle megjegyzéseivel, ugyanis könnyen félreérteni őket. Gyakran, amikor tömören fogalmaz, magára vonja ellenségei haragját, és támadási felületet ad nekik. Itt arra gondolt, hogy a fáradságtól, a melegtől, és nyilvánvalóan az éhségtől, hisz bevásárlás közben nem volt idejük enni, meggyötört nő furcsának találta, hogy férfi is utazik velük. A teljes igazság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy Hilario civilben indult útnak, és rosszképűnek sem volt mondható.

19 Hilario Lopez nem arra a helyre gondolt, amit ezen novella első megjelenése után Hermes Pinzón leírt. Hilario ugyanis már korábban megjelentetett egy esszét, A fennmaradó üres hely szelleme címmel. Ebben leírja, hogy a fennmaradó helynek mindig a legegyszerűbb formát kell felvennie, hogy az utána következő fogalmak, tárgyak, eszmék minél jobban be tudjanak illeszkedni.