Vanger László
Esszék az esszéről

(Káich Katalin: Írások a lélek útjairól)

Amikor egyszeri és megismételhetetlen útjára indul a lélek a hosszú bolyongás után fehér, puha köd járja át, a semmi fényében tisztul meg. Kegyelmi ajándék. Megvillan előtte az élet kusza örökkön örökké változó törvényének egy szelete.

Vajon mindig kell valaki a tévelygőnek, ki fogja a kezét és a Tiszta Fényről beszél? "Gyere, kövess hozzád!" - mondja felbuzdítva, hogy önnön utad járd a nagy tanító, a keleti mester Osho. És tévelygők? Még mindig vannak. "Tévelyg az ember, míg remél!" - adja Isten szájába a szavakat Goethe a Faustban.

Káich Katalin a szavakon és gondolatokon túl a mindenségbe hajlik, a felfoghatatlan törvényeket és a láthatatlan erőket próbálja megismerni. Mintákat és összefüggéseket talál. A világunk működésének kaotikus rendszeréből egy élet tapasztalatát egy aprócska szeletet nyújt az olvasónak.

Azt mondják LÉLEK. Mondhatom? Erre egyszer ezt válaszolták nekem: amit te léleknek hívsz, az tulajdonképpen test és lélek, a kettő soha nem választható külön egymástól. Nehéz erről gondolkodnom. Mindent, ami vagyok (mert mi az, mit nem kaptam?), azt, amire emlékszem vagy azt, hogy itt most olvasok a még létező majd elmúló, porból lett és porba vesző testemmel fogom meg. Őrzöm, vigyázom, szeretem. ÉN.

A megfoghatatlan az, amiről beszélni nem lehet. Vajon milyen mélyre nyúlik a gyökerem? Szóval mondhatom? Nem tudom, talán csak errefelé érezzük szükségét annak, hogy kimondjuk, leírjuk, megfogjuk, megértsük. Ha itt volna, ha éreznénk, akkor nem kellene ilyesmivel foglalkozni. "Mindegy, teljesen mindegy" - mondta egyik mesterem, majd elhunyt.

Szüleink mintha elvesztettek volna valamit, mi meg csak úgy, mit sem tudva megszülettünk. Ide, pont ide. Én miért pont ide születtem? Nem tudom már, mikor tettem fel magamnak először ezt a kérdést, csak azt tudom, hogy mintha nem lett volna MIKOR, amikor megválaszolódott bennem. Kizökkent az idő.

Káich Katalin hisz a most felnövő nemzedékekben. Egy új embertípusról beszél. Meglep mennyire hatott rá a budapesti orgonaművésszel, Varnus Xavérral való találkozása.

És ha már zenészekről van szó, nemrég akadt kezembe Magyarország valószínűleg egyetlen szitárosának, zenefilozófusának Hortobágyi Lászlónak egyik írása, melyben azt mondja: "Sajnálom a most felnövő negyedik generációt. Újra gyönyörű gyémánttollaink vannak, ám nincs mit írni velük, mert ez a műveletlen generáció is szájtátva várja, hogy a világ lehülyüljön hozzá, amit az, a generációs fogyasztást hűen kiszolgálva habozás nélkül meg is tesz."

Ez egy csöppet elgondolkodtatott, ezek volnánk ugye mi, ez a negyedik (vagy ki tudja hányadik) generáció. Talán egy új embertípus?

Mi itt születtünk, mi itt nőttünk fel. Így valahogy mondtuk még gyerekebbek voltunk. Szóval ezen a rappen, az utcán, mi voltunk a VIII. kerület, a harlemi gettó. Meg ki tudja mi még. Volt ebéd, valami iskola meg tévé, az egymásba növekvő központok, a globális falu első képeit kaptuk, lábunk előtt évezredek hevertek, szüleink hagyománya lidércnyomásként nehezedett ránk.

Így állunk most MI itt - ez a felnövekvő generáció -, tőlünk várnak, bennünket sajnálnak, mi meg csak élni szeretnénk.