Varga István
Megszabadulni Vukovártól

Majoros Sándor: Meghalni Vukovárnál. TimpR Kiadó, Budapest, 2003

A szövegfejtők, és maguk az írók is, rendkívüli fontosságot tulajdonítanak egy alkotás első mondatának. Szerintük egy "eltalált" nyitó mondat utal az egész mű jellegére (történetre és narrációra egyaránt), de ugyanakkor meg kell ragadnia az olvasót, úgyhogy az mohón olvassa a következő mondatokat. Szem előtt tartva ezt a tényt, mondhatjuk, hogy Majoros Sándor Meghalni Vukovárnál című regényének nyitása "telitalálat". "Harmincöt éves múltam, s még nem öltem embert", jelenti ki a könyv elbeszélője. Már ez a mondat jelzi, hogy szubjektív, személyes narratív alkotással állunk szemben, felidézett közleményt olvashatunk a továbbiakban, a narrátor a történet főhőse. Ugyanakkor ez az első mondat nemcsak az elbeszélés modalitására utal, hanem azon túl a történetre is. Az elbeszélő tagadja gyilkosság elkövetését, de aztán a regény 128. oldalán bevallja, hogy "egy szörnyű kaotikus helyen megöltem egy embert". Az idézett első mondat a regény jelen idejéből való, a beismerő vallomás pedig a regény múlt idejében történtekre utal. Tehát valamifajta ellentmondással van dolgunk, ami elbizonytalanít bennünket. A bizonytalanságérzet az elbeszélő legbensőjéből átvivődik a receptorra is. A Meghalni Vukovárnál a bizonytalanság regénye.

A bizonytalanságérzet az elbeszélőnél 1991. szeptember 18-án jelentkezik. Ezen a napon egyszerre két sorsdöntő esemény történik vele: elhagyja a széthullóban levő Jugoszláviát, és Budapestre utazik, illetve eleget tesz a mozgósító behívónak, és elmegy meghalni Vukovárnál. A regény jelen ideje immár Budapesten játszódik le, de a polgárháborús élmények szinte azzal együtt kerülnek elmondásra. Az elbeszélő, úgymond, megkettőződik, egy lélek két testben lakozik. A budapesti és háborús élményanyag mellett állandóan felbukkannak az 1991. szeptember 18-a előtt történtek is, kibontakoznak az elbeszélő azon gyermek- és ifjúkori, valamint későbbi otthoni élményei, amelyek valamilyen módon a szabad képzettársítás íratlan szabályai alapján budapesti és háborús énjéhez fűződnek. Alapjában véve egy teljes emberi élet legfontosabb állomásai bontakoznak ki, gyakran csak körvonalaikban az olvasó előtt. Mindez nem folyamatos elbeszélésfolyamként árad felénk, mert az állandó tér- és idősík váltogatásnak lehetünk a tanúi.

Már a vonaton utazva, az elbeszélőt egy borzalmas háborús kép megjelenése kínozza. Elméjének kivetítővásznán egy fejetlen nő meggyalázásának jelenete bontakozik ki, holott "nincs is háborús emlékem", vallja be, hiszen eljött a pokolból, mielőtt megkapta volna a bevívót. A későbbiek folyamán újdonsült budapesti ismerőseinek erről az álmáról szólva kihangsúlyozza, hogy "olyasmiről beszélek, amiről nincsenek, vagyis nem lehetnek emlékeim. Vukovár ostromát mesélem, pedig eljöttem még a behívó előtt". A szörnyű álom kezdetben csak alvás közben lepi meg ("ezért soha nem szabad elaludni"), az ébrenlét állapota pedig megszakításokkal vagy már egy hete tartott Budapesten. Ennek eredményeképpen "beszéd közben kihullik az emlékezetéből néhány pillanat". Máskor arra panaszkodik, hogy "nincs semmi időérzékem". Aztán már ébren is megjelenik a fejetlen nő képe előtte, gyakran elájul ("fél órát voltam eszméletlen vagy inkább tudaton kívüli állapotban"), egy alkalommal Vina hangját hallja ("visszajött, hallatszik Vina hangja valahonnét a felhőkből"), máskor valaki mentaolajt akar vele szagoltatni, hogy visszanyerje eszméletét. Az elbeszélő két dolog miatt érzi magát elveszettnek. Egyrészt úgy érzi, hogy "legjobb lenne megfejteni valahogy azt az álmot, az eredetét vagy az okot, ami kiválthatta". Tehát az álom értelmezésén gondolkodik, de másrészt a kezdetben úgy érzi, hogy az őt körülvevő budapestiek (Vina, Bónis, az öreg kalaposmester) már előfordultak korábbi élete folyamán, és mintha egy számára ismeretlen szervezet tagjaiként manipulálják őt, sőt egyenesen a jugoszláv kémhálózat tagjai, akik vissza akarják juttatni hazájába. Az elbeszélő a regény elején nem tudja értelmezni nemcsak az őt kínzó álmot, hanem a budapesti valóságot sem. Mindenre több magyarázat van, de egyik sem racionális alapokon nyugszik. "A bizonytalanság az, amit kezdettől fogva érzek", vallja be. Identitását keresi, és ezzel kapcsolatban mondja: "Ha bevallanám, mennyi furcsaság történik velem, s hogy egyre gyakrabban szakítom át az alvás és az ébrenlét határvonalát, azt hinnék, megőrültem. Szörnyű, de érdekes is ez az állapot. Kár, hogy nem beszélhetek róla. Úgy működik, mint egy félvezető készülék: a képzeletemben lyukak vannak, amelyekbe a valóság részletei beleakadhatnak. És megfordítva: a megélt helyzetek emlékdarabkái átjutnak ezen a képzeletbarriéren, és álmodozásban érik el a kiteljesedésüket. No lám, félig-meddig már meg is fejtettem a titkot: valahol, valamiképpen meg kellett élnem azt az álmodást. De hányszor, hányféleképpen? Erre kell rájönnöm. És ekkor megtudhatom, most ki vagyok".

A narrátor bizonytalanságérzetéből fakadó szorongás csak fokozódik, amikor a két térsík, Budapest és Vukovár között összefüggés kezd kibontakozni. Erre utal a horvát nyelvű Ulysses kötet, amelyre a háború folyamán tett szert, de vele van Budapesten is. Vagy az előre megkapott levél, illetve a talált pénzérme esete. Az utóbbi meglelése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az álomlátás állapota megszűnőben volt. Ugyanakkor háborús életének befejező szakaszában kezd olyan lelki állapotba kerülni, amely hasonlít a budapesti tartózkodásának kezdeti szakaszában tapasztalt lelki állapothoz. A narrátor sokat képzelődik Vukovár alatt, úgyhogy a végén "már azt sem tudtam, mi a valóság és mi a képzelet". A két színhely kulcsfontosságú összekapcsolódására akkor kerül sor, amikor az öreg kalapos a narrátor papírdarabkáján levő számok segítségével visszavezeti a múltba: a gyilkosság színhelyére, az autójavító műhelybe. Ugyanaz az öreg kalapos azzal biztatja, hogy "nemsokára vége lesz ennek a titokzatosságnak, a "bizonyítgatás-magyarázkodás játék" lezárul. A narrátor a rációra támaszkodva, frissen szerzett ismerősei által támogatva, igyekszik megszabadulni a vukovári élményektől. Lassanként mindenre talál ésszerű magyarázatot, azzal, hogy ennek a tisztulási folyamatnak az elbeszélése még igencsak zavaros, és az olvasónál nem oldja fel a bizonytalanság érzetét. Lehet, hogy az elbeszélő előtt az okozati összefüggések világossá válnak, de az olvasó rejtélyesnek érezheti a történet lezárását. Ez lenne talán a regény legnagyobb fogyatékossága. A túlbonyolítás rendkívüli méreteket ölt benne. Nem a narrátornak, hanem az írónak sem sikerült kivergődnie belőle

A fentiekben vázolt alapján a Meghalni Vukovárnál-ban a fantasztikus regénytípus elemei dominálnak. Igaz, hogy a falubeli és a vukovári események megjelenítése részleteiben hagyományosan realista, de a történet egészének elbeszélése egyértelműen fantasztikus. A fantasztikumra az a jellemző többek között, hogy a valós világban, a hétköznapi életben jelentkezik, ahogyan Louis Vax kiemeli: "a fantasztikum jellemzője, hogy a rejtélyesség váratlanul betör a mindennapi élet keretei közé, és ez a titokzatosság általában a lélek beteges állapotaihoz kötődik, s ezek a rémálom vagy látomás szülte jelenségekben a szorongás vagy a rémület képét vetítik ki." Ugyanő állítja azt is, hogy a szorongás, a rémület az egyike a leggyakoribb fantasztikus témáknak. Vajon a regényben a vukovári események valójában megtörtének vagy csak az elbeszélő víziói, hallucinációi? A regény történése úgy alakul, hogy kiderül, a víziók a narrátor lelkének, tudatalattijának teremtményei. Az elbeszélőt szorongások kísérik, és ezek már a kórosba csapnak át. Ez a regény is bizonyítja, hogy a fantasztikum elsősorban belső, lélektani folyamat, a fantasztikus a válságban levő lélektani állapot terméke. A kiindulópont az elbeszélő már többször említett bizonytalanságérzete, ez utóbbit Tzvetan Todorov a fantasztikus élmény lényegének tartja. Tehát a fantasztikus élmény a jelenségek értelmezéséből fakad. Ebből a szemszögből nézve minden élmény, még a legrealisztikusabb is, megélhető fantasztikumkén az élményt megélő egyed az adott pillanatbeli pszichés állapotától függően.

Louis Vax kidolgozott egy jegyzéket, amely a leggyakoribb fantasztikus témákat, motívumokat vagy képeket tartalmazza. Ezek közül az egyik a személyiség zavarai. Szerinte e zavarok közvetlenebb megnyilvánulásai az álmok, a delírium s egyéb zavart tudati állapotok, a téboly, a hallucinációk. Konkréten idézve a francia kutatót: "A fantasztikus elbeszélésekben az egyik leggyakoribb hallucináció az autoszkópia: az én kivetítődése, megkettőződése vagy megsokszorozódása". Érdemes említeni, hogy Borges, akit az elbeszélő említ, négy fantasztikus témakört jelöl meg, amelyek közül három könnyen fellelhető a regényben: álom ás valóság összemosódása, utazás az időben és az én megkettőződése.

A fentieket összegezve megállapíthatjuk, hogy a Meghalni Vukovárnál mindenek előtt a fantasztikus regénytípus elemeit hordozza magában. Azon tájak kortárs irodalmában, ahonnan a könyv szerzője származik, és ahonnan az elbeszélt történet ered, ez a regénytípus szinte ismeretlen, és épp ezért merőben újszerű. Majoros Sándor úgy találta, hogy önéletrajzi elemekre épült története, és annak ilyen módon való értelmezése a leghitelesebb kifejezője lehet véleményének arról, ami a néhai Jugoszlávia széthullásakor lejátszódott. A mai ember érthetően hajlamos arra, hogy minden jelenségre találjon valamilyen racionális magyarázatot. A jugoszláviai események azonban több szempontból nézve magukban hordozzák az irracionálist, a megmagyarázhatatlant. Ez az irracionális titokzatosat, érthetetlent, azaz fantasztikust szülhet. Ennek az irracionális benyomásnak a kifejezője a Meghalni Vukovárnál. Korántsem hibátlan alkotás, de kiválóan megörökít egy történelmi mozzanatot a szépirodalom eszközeivel. Márpedig egy ilyen alkotás sokkal többet mond az utókornak, mint bármely utólagos dokumentumokon alapuló tudományos munka.