Varga István
Az elbeszélés módozatairól

Kertész Imre: Felszámolás. Magvető, Budapest, 2003

Kertész Imre Sorstalanság című regénye a realista-dokumentáris regénytípushoz sorolható. Azért realista, mert a fiktív valóság benne szinte megegyezik a valós valósággal. Persze minden valószínűség szerint nem minden úgy történt a valóságban, mint a regényben, az író sokat változtathatott azon, amit a könyv elbeszélője, azaz jómaga átélt, de ez az olvasó részéről természetesen nem ellenőrizhető. Ugyanakkor miért is ellenőrizné, amikor ilyen alakban is a regény "szavahihető", azaz a valós valóságnak egy olyan fiktív változata, amely olyan értelemben hiteles, hogy minden igaznak tűnik benne. Kertész Imre tisztában volt azzal, hogy a világról, annak minden lehetséges változatáról lehetetlen írni, ezért választotta ki és írta meg a maga változatát. A regényt olvasva szinte egyetlen alkalommal sem kapjuk fel a fejünket azért, mert valamilyen valótlanságra bukkantunk. Számomra a Sorstalanság a hagyományos realista regénytípus egyik kortárs képviselője és ez végeredményben ritkaságszámba megy, mivel a kortárs írók, úgy tűnik, végérvényesen rájöttek arra, hogy akár egy ember (az elbeszélő) szemszögéből sem lehet "mindent tudni" és a világról egy tárt, kerek és oksági összefüggéseiben hibátlan fikciós világot bemutatni, amely szinte olyan, mint a valós valóság. Igaz Kertész Imre elbeszélője az író alteregója, az író pedig átélte a megtörténteket, de természetesen, ismétlem, nem teljesen olyan módon, ahogyan azt regényében megírta. A Sorstalanság épp ezért dokumentáris jellegű is: táptalaja az író élete, belőle sarjadt ki.

Kertész Imre legújabb regénye (Felszámolás) homlokegyenest ellenétben áll a Sorstalansággal az írásmódot illetően. A Sorstalanság minden sorával arról igyekszik meggyőzni az olvasót, hogy a benne megelevenített világ a valós valóság, bár korántsem egyetlen, de az elbeszélő szemszögéből nézve az egyetlen lehetséges változata. Ezzel szemben a Felszámolás már nem vállalkozik erre. Sőt: egyenesen azt igyekszik sugalmazni, hogy a valós valóság realista elbeszélése lehetetlen. Erre utal a könyv Beckett Molloy című művéből idézett mottója: "Akkor visszamentem a házba és leírtam: Éjfél. Az eső veri az ablakot. Nem volt éjfél. Nem esett." Az olvasáshoz kulcskén magunkkal viendő mottó véleményem szerint csak egy módon értelmezhető: a valós valóság és a fikciós valóság immár nem egyezik meg, a regénybeli valóság merőben az írói képzelet terméke. A realista Kertész Imre mintha belátta volna, hogy a világot a maga oksági összefüggéseinek teljességével képtelen ábrázolni.

A regény szöges ellentétben a mottóval indul. Az ismeretlen elbeszélő közli velünk, hogy története hősének a Keserű nevet adja azzal, hogy a valóságban is így hívják, azaz a fikció és a valós valóság egybe esik. Tehát a kívülről láttatás eszközét alkalmazza az író, de aztán a könyv egyharmadához érve Keserű veszi át az elbeszélést és ettől a ponttól kezdve többet tudunk meg róla, mivel belső monológja őszinte és önmagával szemben is kíméletlen. E szemszögből nézve a regényt, az tulajdonképpen egy vallomás, Keserű emlékezik vissza életének kulcsfontosságú történéseire. A regény negyedik negyedét egy újabb elbeszélő (Judit) mondja el egyes szám első személyben azzal, hogy az utolsó oldalakon újra felbukkan az ismeretlen elbeszélő, aki Keserűt megint kívülről láttatja. Ki kell emelni, hogy elbeszélőként felbukkan az író B. is, de elsősorban műveiből és egy leveléből olvashatunk részleteket. Ez az intertextualitás még szövevényesebbé teszi a regény szerkezetét Ezeken a rálátási módokon túl tanúi lehetünk az idősíkok állandó keveredésének. Mondhatjuk, hogy párhuzamosan alakul a regény jelen és múlt ideje, de ez nem törvényszerű. Változatos a közlendő elmondása is. Tudniillik a narrációt drámából idézett jelenetek, párbeszédek és egy levél szó szerinti közlése szakítják meg. Egy különös konglomerátum alakul ki ily módon, amely túllép a hagyományos realizmus eszköztárán, mondhatnánk szinte észrevétlenül alakul át a Felszámolás egy sajátos és egyedi regénytípussá azzal, hogy a realista regénynek induló mű dekonstruálódik, de korántsem egészében. Eszköztárát illetően egy hibrid alkotással állunk szemben.

A Felszámolás központjában Keserű emberi alakjának és élete alakulásának értelmezésén van a hangsúly. A regény kezdetén és végén előttünk áll Keserű a maga magányában, de vajon az elbeszéltek alapján értelmezhetjük-e sorsa alakulását. A válasz véleményem szerint csakis tagadó lehet. Szinte mindent megtudunk a történtekről az ő szemszögéből nézve, de az elmondottak több módon értelmezhetőek és végeredményben Keserű talán nem is mondott el mindent, sőt: szándékosan be is csaphatott bennünket. Jellemének alapos elemzése perdöntő jelentőségű a Felszámolás értelmezésekor.

Keserű a nyomtatott betű, a szépirodalom rabja. A szépirodalmi művek olvasása valóságos kábítószer számára, amely kellemesen elmossa a rajtunk uralkodó élet kegyetlen körvonalait". Amikor a történteket elbeszéli, azaz belső monológját írja, érzi, hogy ő nem igazi író, inkább amolyan dilettáns lejegyző. Azt viszont tudjuk, hogy az elbeszélő szövegben két szövegszint létezik: az egyik maga az elbeszél történet szintje, azaz a történet, a másik pedig a történet közlésének a szintje, azaz az elbeszélés. A történet az elbeszélő szövegben az esetek óriási többségében tárgyilagosan néhány pontosan megfogalmazott mondat segítségével elmondható. A szépirodalmi mű esetében a második szövegszint a lényeges: az elbeszélés, azaz hogyan kerül elbeszélésre a történet. Hiszen a hétköznapi életben is tanúi lehetünk annak, hogy ugyanazon történetet két különböző elbeszélő két, gyakran merőben eltérő módon meséli el: az egyik unalmas, tényszerű jelenést közöl velünk, a másik egy színes, kacagtató vagy elszomorító történetet mond el, amelyből kiérződik, hogy ugyan nem teljesen igaz, vannak benne esetleg túlzások, de mégis elfogadjuk. Ahogyan Maár Judit megállapítja: "Az elbeszélés módja maga mindig az értelmezés is." Végeredményben az elbeszélés módjától függ az is, hogy milyen regénytípus kerekedik ki az író tolla alól. Természetesen mindegyik történet elbeszélőjének sajátosságai vannak, ezek rendkívül fontosak, mert ők nagyban befolyásolják az elbeszélt történetet és, ami még ennél is fontosabb: a történet értelmezhetőségét. A Felszámolásnak három elbeszélője van, tehát a rálátás ugyanazon történetre három szögből történik. A kerettörténet elbeszélője egyes szám harmadik személyben szólal meg, míg Keserű, illetve Judit egyes szám első személyben fordul az olvasóhoz. Az első narrátortípus, aki saját nevében nem szólal meg, de ugyanakkor mindent tud, a 19. századi realista irodalomban dominált. Mario Vargas Llosa értelmezésében ennek a mindentudó külső elbeszélőnek nincs szerepe a történetben, de kiemeli, hogy ez nem jelenti azt, hogy az író azonos ezzel az elbeszélővel. Ami tehát az elbeszélés sajátosságát illeti, a Felszámolás külső láttatással indul és zárul. Igaz, itt is van azonban eltérés a hagyományostól, mivel egy színdarab részleteit is olvashatjuk a regénynek ebben a szakaszában, ami a hagyományosat megbontja A Felszámolás kerettörténetének a végén az ismeretlen narrátor úgy beszél Keserűről, mint aki "megszabadult fölösleges komplexusaitól", megállapodott, munkája (megítélni, jó vagy rossz egy könyv) iránt mintha közömbössé vált volna. Határozatlanság vesz rajta erőt és ennek kifejezője a számítógép képernyőjén villogó kérdés: Következő lépés/Mégse. Hogy hogyan jutott el ebbe az állapotba Keserű, azt ő beszéli el a könyvben egyes szám első személyben.

Keserű esetében az a helyzet, hogy a regény döntő részében ő a történet szereplője és elbeszélője egyben. Mondhatnánk azt is, hogy az, amit elbeszél, az felidézett közlemény. Keserű az, aki a történet szereplőinek cselekedeteiről beszámol. Ki kell hangsúlyozni, hogy a narrátor, azaz Keserű, elbeszélése mélyen szubjektív és csak annyit közöl az olvasóval, amit ő tud. Már pedig a cselekmény teljességében ismeretlen számára. Vannak a történetnek olyan szakaszai, amelyekről úgymond hitelesen tud beszámolni, másokról csak közvetett információkkal rendelkezik, sőt olyanok is akadnak bőven, amelyek ismeretlenek maradtak számára. Így például Judit kulcsfontosságú vallomásáról csak az olvasó szerez tudomást. Keserű múltidéző monológjának központjában egy kérdés van: van-e üzenete a való világnak, talán kissé másképpen fogalmazva: mi az értelme életének? A történet, amelynek ő tanúja és szereplője egyaránt, ezt a kérdést igyekszik megválaszolni. Számára a valós valóság értelmezése jelent megoldhatatlan problémát. A kerettörténet szerint "nem sokat tartott a valóságról", a valóságra az "úgynevezett valóság" kifejezést alkalmazta. Feltétlenül ki kell hangsúlyozni a körülményt, hogy a valós valóság alatt a Felszámolásban azt érthetjük, amire Keserű nagyon is szubjektív emlékezete kiterjedt (García Márquez: "Életünk az, amire emlékszünk"). Más szóval: szelektált emlékekre támaszkodik Keserű, amikor múltat idéz.

Keserű alapjában véve nem saját életét mondja el, hanem azt, ami B.-ről tud. Természetesen közben az olvasó előtt kibontakoznak az ő életének körvonalai is, mondhatnánk kettőjük életének elmondása egybefonódik. Számára B. igazi író volt, ellentétben önmagával, magát, mint már említettem, dilettánsnak tartja. B. ideálja volt, aki azért volt igazi író, mert tehetsége volt, az "írói tehetség nem is egyéb talán, mint ez a mozdulatlan tekintet, ez az idegenség, amelyet aztán szóra lehet bírni". B. azzal a képességgel rendelkezett, hogy eggyé tudott válni az eseményekkel, de ugyanakkor rajtuk kívül is állt és ez a képessége tette lehetővé az események hiteles és utólagos regisztrálását. Keserű, saját szavai szerint, azért nem képes erre, mert őt a tények maguk alá temetik. Mert értelmezésében a tények, azaz talán a valós valóság, elbeszélése egy szépirodalmi mű írásakor nem elegendő. Egy helyen erről így vall: "Az írónak nehéz megbirkóznia a puszta matériával, a tárgyi valósággal, a jelenségvilággal, hogy aztán eljussanak a mögötte derengő lényeghez - már ha persze létezik ilyen". Keserű, a szépirodalmi könyvek értelmezője, mélyen meg van győződve arról, hogy ilyen lényeg igenis létezik B. írásművészetében, és azt egy regényben mondja el. Ezt a regényt akarja Keserű meglelni, mert benne véli megtalálni nem csak B., hanem saját életének értelmét is. Immár néhány év távlatából látva a dolgokat úgy találja, hogy "valami titok sejtelme érintette meg, valami homályos háttér tolakodott az események mögé, ami én akkor, amikor ezeknek az eseményeknek magam is részese voltam, nem vettem észre". Judit is azt veti a szemére, hogy "általában semmit sem szoktál érteni". Az egész valós valóságot "titkok birodalmának" látja, ahol minden dolog mögött valamilyen titkos és rejtett értelmezés húzódik meg. Számára a valóság "teljesen megfoghatatlan és megismerhetetlen fogalom". A valós valósággal szembe állítja a szépirodalmi szöveg valóságát, mert "én hiszek az írásban. Semmi másban, egyedül az írásban. Az ember úgy él, mint a féreg, de úgy ír, akár az istenek". A világ óriási káosz, az írás ad rá egyedül magyarázatot. Ez a megállapítás mintegy arra utal, hogy a valós valóság olya annyira bonyolult, hogy áttekinthetetlen és értelmezhetetlen, míg az elbeszélt szöveg, igaz jóval szegényebb, de áttekinthető és értelmezhető. Keserű szerint az író művével rendet teremt és értelmet ad. Azt hiszi, hogy a "világnak, amely az én számomra adatott, egyáltalán nem volt logikája", ami csak alátámasztja a fentieket.

A titkok állandó sejtetése, a valós valóság, sőt a fikciós valóság állandó relativizáló lebegtetése (megtörtént-e valami, és ha igen, hogyan és miért), az olvasónál a bizonytalanság érzését kelti. Ebből a szempontból nézve tipikus Keserű egy mondattöredéke elbeszélése folyamán: "Tartok tőle, hogy azzal, ami most sorra következne - vagy következik, vagy következhet -nem tudok megbirkózni". Ezzel a kijelentéssel csak alátámasztja nézetét, miszerint "minden történet értelmezhetetlen és visszahozhatatlan". Ez nem az igazi író tulajdonsága, mert, ahogyan Umberto Eco Baudolino című regényében az igazi íróról mondja: "ő csak azt tudja elmondani, amit látott, néha pedig még azt sem, mert nem érti, mi is az, amit látott. Te viszont azt is el tudott képzelni, amit nem láttál". Az olvasónál kiváltott bizonytalanságérzet Tzvetan Todorov értelmezésében a fantasztikus legfontosabb ismérve. Az olvasó, akár csak Keserű, minden mögött valamilyen titkot, rejtett üzenetet vél felfedezni. Vagy nem fantasztikus a maga módján a tény, hogy B. egy olyan színdarabot írt, amelyben a későbbi valós valóságot előre kivetíti, ahogyan Keserű mondja: "csaknem szó szerint", sőt: ő azonosult élete folyamán előírt darabbeli szerepével, ahogyan jómaga beismeri. Tehát tulajdonképpen egy fejre állított szerkesztési móddal állunk szemben a Felszámolást olvasva: a fiktív valóság valós valósággá alakul át. Ez egy olyan csoda, amelyre nincs magyarázat a könyvben. Keserű úgy érzi, hogy életét valamilyenfajta, számára érthetetlen oksági összefüggéseket magában foglaló pándeterminizmus irányítja. Ez a rejtett pándeterminizmus szintén a fantasztikus regény egy ismérve. Ezen túl a Felszámolás magában hordozza a detektívtörténet egyes elemeit is. Nem csak azért, mert Judit Keserűnek azt mondja, hogy "olyan vagy, mint egy magánnyomozó valamelyik amerikai ponyvaregényből", hanem azért is, mert Keserű egy rejtély (életének értelme) felkutatásán dolgozik. Igaz, ösztöne nyomozása folyamán jó irányba tereli, de a szerinte a rejtély megoldásához szolgáló kulcsot (B. regényé) nem találja meg. Számára elmarad a dolgok végső értelmezése.

A Felszámolás számos szemszögből vizsgálható regény. A fentiek csak néhányat láttatnak. A mű olyan, mint egy pszeudorealista regény, amely szemünk előtt bomlik szét, és előtérbe kerülnek a posztmodern, a fantasztikus regény, valamint a detektívtörténet jellemzői. A szöveg számos egyéb módon megközelíthető és értelmezhető, minden valószínűség szerint olvashatunk majd jó néhány merész, sőt erőltetett értelmezést is. Egy szöveg fantasztikumát gyakran már csak az értelmezések fantasztikuma képes felülmúlni.