Varga István
A megismerés kezdetén

Hála a pécsi Art Nouveau Kiadónak, megismerhetjük a múlt esztendei irodalmi Nobel-díjas J. M. Coetzee két regényét. Ezzel a róla alkotott kép csak kialakulóban van, mivel a dél-afrikai szerzőnek eddig tizenegy regénye jelent meg. Tehát a kiadóknak van mit behozniuk, és az olvasók véleménye újabb művei megjelentetésével párhuzamosan változhat. Annál is inkább, mivel a nemzetközi kritika szerint Coetzee főleg későbbi alkotásaiban ér el magas esztétikai értékeket. A most magyarul olvasható két könyve (A semmi szívében és a Michael K élete és kora) eddigi életművének korai darabjai közé tartozik: az előbbi 1976-ban, az utóbbi pedig 1983-ban jelent meg angolul. A kettő közül a másodikra jobban odafigyelt eddig a kritika, de mivel mindkettő az író korai alkotói korszakából származik, érdemes velük behatóbban foglalkozni. Általuk tudniillik minden valószínűség szerint könnyebb lesz a későbbi, érettebb könyveinek a megközelítése. Mivel a két regény ugyanazon időszakból származik, és bizonyos hasonlóságokat mutat, egyidejű vizsgálatuk vélhetőleg még jobban gyarapíthatná vele kapcsolatos ismereteinket. Erre vállalkozik ez a munka.

Már első olvasásra inkább a két mű közötti különbségek ötlenek szembe, néha az a benyomásunk, mintha két különböző szerző írta volna őket. A semmi szívében (a továbbiakban az első regény) lapjain a szerző számokkal jegyzi egy-egy újabb egység kezdetét, amelyeket nem minősíthetünk fejezeteknek, mivel van közöttük néhány, amelyik mindössze egy mondatból áll. Ezzel szemben a Michael K élete és kora (a továbbiakban a második regény) három nagy egységre oszlik, amelyek világosan szétválasztottak, és a történés logikusan összefüggő eseménycsoportjait tartalmazzák. Az alapkülönbség a két regény között a történet elmondásának módjában rejlik. A semmi szívében csak az én-narrátor (homodiegetikus narrátor) beszéli el a történetet, a Michael K élete és korában pedig két narrátortípus szerepel: a cselekményen kívül álló, mindentudó narrátor (heterodiegetikus narrátor), aki elbeszéli a könyv első és harmadik egységét, és a homodiegetikus narrátor, aki a második rész elbeszélője. Épp ezért az első regényben az elbeszélés módja teljesen szubjektív, a belülről láttatás dominál, az elbeszélő korántsem tud mindent, sőt: gyakran abban sem biztos, amit tudni vél. A második regény heterodiegetikus elbeszélője a hagyományos realista írásmódban számol be a fabuláról. Hasonlóság van az elbeszélés módjában az első regény hősnőjének és a második regény második fejezete narrátorának közlésmódjában. Ki kell azonban hangsúlyozni, hogy az írónak nem sikerült teljességében megvalósítania a homodiegetikus elbeszélésmódot, mivel az első könyv hősnője elbeszélésének vannak szakaszai, egy-egy jelenet elmondásakor, amikor is az író a modalitást illetően távolságot vált, és a párbeszédek felidézésekor a történet szereplőinek szavait vetíti az olvasó felé (dramatizált jelenetek). Ez részben visszatérést jelent a heterodiegetikus elbeszélésmódhoz. A hősnő mélyen szubjektív elbeszélése mindenekelőtt reflexiók a történetre, a történtek által kiváltott érzéseit és gondolatait fejezik ki. Vannak az első regénynek olyan részletei, amelyek tulajdonképpen bölcselkedő elmefuttatások, ilyenkor a hősnő érzései valamilyen zavaros világképpé állnak össze, de ez nem hat hitelesen, és már nem is egy mindentudó, ismeretlen elbeszélő, hanem valójában maga az író szavai. Ő A semmi szívében rejtett, harmadik elbeszélője. A főleg reflexív életmód és a hősnő erős fejfájási rohamai nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy álmokba zuhan, látomásai vannak, a történet folyamán kezd egybeolvadni a valóság és a képzelet, egy-egy eseménnyel kapcsolatban nem is tudja, megtörtént-e valójában, vagy máskor ugyanazon eseményt több módon él meg.

Ellentétben az első regény hősnőjével, Michael érzéseiről és gondolatairól keveset tudunk meg. Ez is egy lényeges különbség a két regény között: a hősnőt belülről, Michaelt kívülről látjuk, az előbbinek az érzései, a gondolatai vannak az első helyen, az utóbbinak a cselekedetei, a viselkedése a domináns a regényben. Az első regény fabulája jóval szegényebb, mint a másodiké, Michael jóval több eseményt él át. Az ő története valóságos kálvária, míg a hősnőé térben szigorúan beszűkült. A semmi szívében a hősnő én-narrátorként főleg érzéseiről, gondolatairól számol be, ezért kevés teret kap a makrovilág megjelenítése. Ezzel szemben Michael történetében a tárgyi valóság szélesen kibontakozik, filmszerű képek sorjáznak tájakról, tárgyakról, emberekről egymás után, egy-egy alkalommal a mikrorealizmus ismérvei bontakoznak ki. Két különböző nyelven is szól hozzánk a két regény: az elsőnek szövege némileg szövevényes és egzaltált hangvételű, míg Michael történetét a heterodiegetikus narrátor egyszerű nyelven, világos szerkesztésű, rövid mondatokon keresztül beszéli el. Ez a szöveg annyira tárgyilagos, hogy részleteiben már a dokumentárist érinti.

A két különböző elbeszélési mód ugyanakkor értelmezi a két fiktív történetet. A hősnő története egy tébolyodási folyamat aprólékos kivetítése, míg Michael esetében erről nem beszélhetünk: ő már lassú észjárásúnak született és, ellentétben a hősnővel, teljes mértékben elfogadja az őt körülvevő világot. A hősnőnél meghatározatlan kitörési vágy csökevényéről beszélhetünk, bár konkrét célja ismeretlen, csak az a bizonyos, hogy a hagyományos, történelmileg örökölt nőszerepet nem akarja vállalni. Ki kell emelni azt a körülményt is, hogy a Michaelról szóló regénynek van még egy hőse: az őt gyógyítani igyekvő tábori orvos, aki, épp Michael magatartását látva és a maga módján értelmezve, ki akar törni az őt behálózó világból. Az ő története magyarázatot ad Michael viselkedésére és mintha az író állna a rokonszenves orvos mögött. Tudniillik értelmezésében Michael a történelmen kívül él, a társadalmi események nem érdeklik, a vele történteket sztoikus magatartással elfogadja azzal, hogy megtartja énjének teljes autonómiáját. Ezt az állapotot szeretné elérni az orvos is. Úgy véli, hogy Michael végeredményben szabad, mert a történelmen kívül él, ő pedig rab, mert benne él a történelemben.

Természetesen akad néhány fontos közös vonás is a két regényben. Mindkettőben időrendi sorrendben folyik a történet elbeszélése, mindkét hősre jellemző valamilyenfajta vegetatív életmód, mindketten be vannak zárva saját életükbe és mindketten mélységesen magányosak. A hősnőnél a magány tudatosult, Michaelnél nem. Mindkét regényből árad Coetzee rokonszenve, és azon túl: szeretete szenvedő hősei iránt.

Ha arra vállalkoznánk, hogy meghatározzuk, melyik regénytípushoz sorolhatnánk a két regényt, akkor talán azt mondhatnánk, hogy A semmi szívében lélektani regény, a Michael K élete és kora pedig hagyományos realista regény. A fentiekben említett elbeszélésbeli heterogenitás miatt néha az az érzésünk, hogy a két regény talán nem igazán hiteles, és magában hordozza az eszmeregény csíráit. Más szóval: az "üzenet" nem fakad a regény fiktív világából, hanem ez a fiktív világ inkább arra szolgál, hogy kifejezze az író előre megfogalmazott üzenetét.

Mivel tájainkon J. M. Coetzee ismeretlen író, szükséges néhány szót szólni róla azzal, hogy az alábbi adatok és tények a nemzetközi kritikából származnak. Coetzee eddig egyedüli író, aki a rangos Booker-díjat két alkalommal megkapta, világhírű, műveit már számos nyelvre lefordították, Dél-Afrika legnagyobb élő írója, aki ugyanakkor filológus tanár is, de akiről a közvélemény mégis keveset tud, mert nagyon ritkán nyilatkozik, rejtélyes ember. Liberális fehér értelmiségi, aki sohasem akarta bevonni műveibe a napi politikát, inkább az európai irodalmi hagyományok örökösének tartja magát, aki szerint (joggal) a szintén irodalmi Nobel-díjas dél-afrikai Nadine Gordimer túl hagyományos. Coetzee egyes művei a közéletben vitákat váltottak ki, mert mintha két front között élt volna: szemére vetik, hogy az apartheid idején nem nyilatkozott egyértelműen az ellen (amit ő nem is tagad, mert nem politizál), most pedig legjobbnak tekintett regényében (címe: Gyalázat), amelyet a legbriliánsabb regénynek tartanak az apartheid megszűnése óta, arról vall, hogy a gyarmatosítók szégyene kitörölhetetlen, a múlttól nem lehet megszabadulni, úgyhogy Thabo Mbeki elnök nehéz szívvel gratulálhatott neki a Nobel-díj odaítélése alkalmából. Coetzee, kit egyetemi hallgatói a fokvárosi egyetemen "Isten"-nek neveztek, egyszerűen idegennek érezte magát hazájában, a múlt évben felkerekedett, és kivándorolt egy ausztráliai településre. A rejtélyek sokasodnak alakja körül. A magyar olvasók pedig izgalommal várhatják további, eddig írt műveinek megjelenését.