Varga István
Patetikus történelem

Carlos Fuentes: Laura Díaz évről évre. Ulpius-ház Könyvkiadó, Budapest, 2003

Egy harmincnégy éves férfi, aki televíziós dokumentumfilmek forgatásával foglalkozik, azt a megbízatást kapja 1999-ben, hogy készítsen egy filmet többek között a mexikói festő, Diego Rivera 1932-ben alkotott falfestményeiről. A férfi munkája közben - egy birtokában levő régi fénykép alapján - az óriási méretű és emberi alakokkal zsúfolt képen felfedezi a mintegy negyedszázada halott dédnagyanyja, Laura Díaz arcát és alakját. Valamilyen megmagyarázhatatlan vágy támad fel benne, hogy felidézze Laura személyét, ami ugyanakkor saját identitásának keresését is jelenti, ahogyan mondja: "sóvárgás az ősi barlang után". Ugyanakkor erősen kételkedik elképzelésének megvalósíthatóságában: ".felvillan bennem a kérdés, hogy végig lehet-e élni egy halott asszony életét ugyanúgy, ahogy ő élte végig, föl lehet-e fedni emlékezete titkát, föl lehet-e idézni ugyanazt, amire ő emlékezett". Ez a bevezetés, amely a könyv huszonhat fejezete közül az első, tulajdonképpen csak egy rövid előjáték, mivel a továbbiakban a filmes férfi eltűnik és csak az utolsó fejezetben veszi át újra a szót, hogy kimondja: az elmondottak alapján Laura emléke haláláig kísérni fogja. A közbeeső huszonnégy fejezet narrátora egyértelműen nem ő, hanem a könyv írója, a mexikói Carlos Fuentes. A két említett fejezet funkciója titokban marad, egyenesen elhagyható. Bennük a narrátor első személyben fordul az olvasóhoz, míg Laura életének elmondása igen hagyományos módon történik: egy mindentudó narrátor felülről szemlélve a dolgokat, gyakran Laura lelkébe költözve, egyes szám harmadik személyben beszéli el egy különös mexikói asszony életútját. Carlos Fuentes ebben a regényében a realista írásmód művelőjeként mutatkozik be, célja talán az volt, hogy a regénybeli valóság a lehető leghitelesebb változata legyen a valós valóságnak. Ennek érdekében számos részletet iktat be, amelyek dokumentáris jellegűek és érzékeltetni akarják a kor szellemét.

A kor pedig, amelyet Laura életútját követve bejárunk Carlos Fuentes értelmezésében, a huszadik század, azzal, hogy a központban Mexikó állam és társadalom fordulatos eseményekben gazdag története áll. A Laura Díaz évről évre tehát korregény is, nemcsak egy asszony élete. Mert Laura számos sorsdöntő és történelemformáló esemény szemtanúja, sőt néha szereplője volt. Magánélete szorosan egybefonódik hazája történelmével. Amilyen óriási méretűek Diego Rivera falfestményei, olyan terjedelmesre sikeredett Carlos Fuentes regénye is. Könyvében egyértelműen a történet mint eseménysorozat dominál, a történet elbeszélésének módja másodlagos szerepet játszik. A könyvben sok a szereplő és a narrátor mindenkiről szinte mindent el akart mondani, méghozzá részletes alapossággal. Kezdetben ez még izgalmas és csodálatot kiváltó, de később a történet súlya kezdi maga alá gyűrni az olvasót. Végeredményben a könyv túl terjedelmesre sikerült, nem ártott volna a tüzetes szelektálás és tömörítés. Vannak ismétlődések is bőven, középső szakasza csak úgy ontja a szólamokkal terhes politikai jellegű párbeszédeket, amelyek olvasása egyszerűen unalmas. Laurával túl sok minden történik, élete egy egzaltált élménysorozat és megkérdőjelezi azt, amire az író törekedett: a hitelességet. Vannak szakaszok, amelyek egyenesen szappanoperára emlékeztetnek. A mindent megírás óhaja ezekkel a veszélyekkel jár. A történetet a narrátor igyekszik emelkedett, fenséges és egyenesen szárnyaló nyelven elbeszélni, de ez gyakran a dagályosba, a szenvelgőbe, sőt egyenesen a hatásvadászóba csap át. A könyvben hemzsegnek az elcsépelt szólások és kifejezések, az üres szóvirágok és közhelyek. Szinte hihetetlen, hogy a 20. század végén egy ilyen regény született. A könyvnek ugyanakkor vannak kiválóan sikerült szakaszai is, amelyekben a szerző úgymond fékezte magát és ezekben jelentkeznek a mágikus realizmus egyes sajátosságai. Egészében véve azonban a Laura Díaz évről évre Carlos Fuentes kevésbé sikerült alkotásai közé sorolható. Valahogy túl sokat markolt ez alkalommal, talán engedett a közízlésnek is, úgyhogy e könyvének olvasása nem jelent egyértelmű élvezetet.